Vészcsengő

Mindig is féltem ránézni, akármennyire voltunk egymáshoz közel, belém rögzült, akárcsak egy rossz szokás, melytől nem lehet szabadulni. Talán az volt a félelmem, hogy a pillantásaimból leszűri minden érzelmem, elé kerülnek a gondolataim, melyeket ha akarnék sem tudnék megszüntetni. A hangos figyelmeztetések, vészcsengők annyiszor szólaltak meg bennem teljesen megsemmisítve, akárhányszor hozzá kellett szólnom, szemkontaktust létesíteni vele. Normál fiatalok a választottjuk mellett szeretnének lenni a nap egészében, én mégsem tudtam. Férfias, ám mégis édes tusfürdőjének aromája körbe ölelte aurám, csak arra várva, hogy még közelebb jussak hozzá, ami néhányszor meg is történt önkontrollom felülmúlva. Személyisége magával ragadott; csendes, szeleburdi, játékos, mégis meg volt benne a kellő önfegyelem, amivel egy figyelmező pillantással ő tudott lenni a vezér. Magas, vékony csípője, de annál szélesebb válla felvonta rá a figyelmet, minden lány utána nézett az utcán, de arra is volt példa, hogy egy fiú akart vele megismerkedni. Mi pedig csak legjobb barátok voltunk. 

- Luhan, gyere már! – ragadott karon, ugyanazzal a gyermeki, könnyed mosollyal elterülve arcán, melyet már kiskora óta ismerek. 

Mégsem tudtam mosolyogni. Zavart, hogy ennyire közvetlen és nem mond le rólam, pedig szélsőségesen megváltoztam, de ő nem foglalkozott vele. Fejem lehajtva követtem az iskola még mindig élettel telt folyosóin, később az épületen kívül is aligha néztem fel hajtincseim alól. Hideg ujjainak helye égette bőröm, teljesen leblokkolva a beszédtől. Mégis kibírta a szótlanságom már több, mint két éve. 

- Akkor hozzám megyünk, és nálam is alszol, igaz? 

- Úgy látszik – sóhajtottam egyet lemondóan, de még erre sem reagált. Nem hatották meg a néha tolakodó és szemtelen megjegyzéseim, egyszerűen ignorálta ezeket és folytatta az éppen véghez vitt tevékenységét. 

Nem szerettem a Valentin napot. Minden pár egymással van, nyájasan enyelegnek, csonttörően ölelkeznek, nekem pedig ezt a titkos szerelmemmel kell töltenem, és fogalmam sincs meddig fogom megint bírni, hogy ne csináljak semmilyen butaságot. Ismerősen hatottak szavai, már annyi ideje voltunk egymással, hogy minden szót hallottunk a másik szájából, még akkor is, ha én kínai voltam. Az évek alatt leküzdöttünk minden nehézséget, szinte anyanyelvként használom a koreai szavakat, egyszer-egyszer becsúszik egy értelmetlen, új fogalom, de az esetleges jelentésükről mindig fel lettem világosítva, amiken jókorákat nevettünk, ugyancsak együtt. Mindent együtt csináltunk, az évek alatt kialakult, hogy nem ő és én van, hanem csak mi, de nem szerelemből. 

- Megint min gondolkodsz, Lulu? – igazította meg a kapucniját fején, még nagyobbnak tűnő kobakot varázsolva magára. 

- Egy emberen, aki fontos nekem – rándult meg a szám széle egy kósza mosolyra, melyre Sehun csak kajánul elvigyorodott. 

- Mikor fogsz vele beszélni az érzéseidről? – Hangja határozott, mély tónusa miatt megremegtem, pedig egyáltalán nem fáztam, sőt, majdnem megsültem. 

- Nem tudom, majd a megfelelő alkalomkor. 

- Hazaértünk! – értesítette édesanyját megérkezésünkről, ki csak egy cuppanós arcra puszival üdvözölt minket. Szinte mindig itt voltam, de csak hetente egyszer szoktam éjszakára is maradni, és az általában péntek volt.  

- Nem vagytok éhesek? – sétált az asszony vissza eredeti helyéhez, név szerint a tűzhelyhez. 

- Majd később eszünk, igaz, Lu? 

- Nekem jó. Ne segítsünk valamiben? – vettem le a hátamat lehúzó kilós táskát, majd a kabátom és a cipőm. 

- Menjetek fel csak nyugodtan, elboldogulok egyedül. 

Kedveltem Sehun anyukáját. Úgy bánt velem, mint a második fiával, babusgatott, gondoskodott rólam, néha talán többször voltam a középpontban, mint a saját gyermeke. 

Pehelysúlyú, halhatatlan léptekkel mentünk fel a lépcsőn, Sehun szobáját becélozva. A fal megnyugtató, lágy vajszínűre volt lefestve, néhol apróbb helyeken viszont már lepergett a festék. Mikor is volt felújítva ez a szoba? Úgy hat-hét éve? Lehet, hogy már nyolc is megvan. Hatalmas, kétszemélyes ágya van, közvetlenül az ablak alatt, hangulatos és modern látszatot kicsalva a kis szobából. A szekrény valószínűleg tölgyből van készítve a fa színéből ítélve, lelakkozott felülete még csillogóbbá teszi az amúgy is tiszta helyiséget. Ezeken kívül van még egy hatalmas ívelt tévé a jobboldali falon, mellette pedig egy íróasztal, ami még ahhoz is túl tökéletes, olyan rend uralkodik rajta. Sehun szereti a rendet, és ezt nem is félti hangoztatni.

- Van valami, amit csinálni szeretnél? – pakolta ki a táskájából sorra a könyveket, azok oldalait is olyan hajszálpontossággal illesztette egymáshoz, hogy az szinte lehetetlen.

Nem mondhattam, hogy ma frissít az egyik fanfiction, amit olvasok és azt szeretném elolvasni… Mellesleg smut témájú volt, így mindig egy nappal késve jutottam a részek közelébe, mégsem akartam lebuktatni magam, hogy engem ilyen dolgok is foglalkoztak. Milyen fiút nem érdekelne tizenkilenc évesen az erotika?

- Meg van még a Sims? – kérdeztem hadarva.

- 4 vagy 3? Mert mindkettő megvan, kiegészítőket letöltöttem – lépkedett a számítógépéhez, nagylábujjával jászi könnyedséggel benyomta a bekapcsológombot. 

- 3 az valamivel jobb, nagyobb részletességgel lehet beállítani az emberkéket – húztam egy széket az asztalhoz, a hatalmas képernyőre összpontosítva. 

„Üdvözöljük!” – jelent meg a felirat a kék háttéren apró betűkkel. Imádtam azt a játékot, órákra le tudtam magam foglalni magam vele. Igaz, nekem a 4 nem futott el, mert az én gépem nem forradalmian új, inkább csak van és vonzza magához a port. Néha használom ha egy prezentációt kell csinálnom vagy éppen üvöltetni akarom a zenét, de nem kapott különösebb szerepet a mindennapjaimban.   

- Hunhan a családnév? Az meg mi? – Igazából sejtettem mit takar, de nem akartam felfogni. Meg akar őrjíteni.

- SeHUN és LuHAN, hát nem jó? – fordult felém levakarhatatlanul széles mosollyal, mire csak elkaptam a tekintetem róla a két oldalról jött ingerek miatt. A combja is hozzám ért, és még mosolyog is…

- És akkor most minket akarsz megcsinálni? 

- Gyerekünk is lehet! – Szemei csillogása megint egy gyerekéhez volt hasonlítható, teljesen elvarázsolva minden porcikám. – Hunhan Hunhan lesz a neve. 

- Igazán irigylem a gyerekünk. Szegényt nem fogják a suliban cikizni? – kezdtem el egy kis viccet csempészni a zavaró beszélgetésbe, Sehun erre szokásához méltóan folytatta.

- Már felnőtt lesz, meg mi is.

- És az hogyan lehetséges? 

- Soha nem halunk meg, Lu.

Vészcsengő, hangos sípolás, forró fej. Ez a három szó jellemzett most engem, féltem, hogy a testhőmérsékletem miatt még ki is pirultam. 

- Gyerekek, vacsora! – Köszönöm Sehun mama, örök hálám. 

- Már csak a gyerekünk van vissza. Ő is fiú, igaz? – állítgatta a bőrszíneket, minden erejével próbálva megtalálni az én bőröm árnyalatát. Szerintem én túl fehér vagyok ennek a játéknak a skálájához képest. 

- Aha. Melyikünk fogja megszülni? 

- Te. – Enyhe utalásnak vettem ezt a gyengeségemre, magam sem tudom miért. Eddig is mondták, hogy lányos vagyok, de ez egy kicsit fejen vágott. – Te vagy alul. 

Úgy nézhettem ki, mint aki másodpercekkel ezelőtt szellemet látott, csak bámultam magam elé, és akadályozni próbáltam a vörös pírt az arcomon, mielőtt még feltűnne. 

- Lu, ne legyél már ilyen! – fogta meg a felkarom közelebb húzva magához a direkt messzebbre húzott görgős székkel. – Nagyon komoly volt? – fordított magához, amivel csak azt érte el, hogy belenézzek a szemébe. Azokba a sötétbarna íriszekbe, melyek elindították bennem a lavinát és elveszteni készültem az eszem.

- Sehun – Ennyit voltam képes kinyögni, mielőtt még felálltam volna és be nem bújtam volna a takaró alá. Egyedül akartam lenni, megszabadulni ezektől a gondolatoktól, amik kitöltöttek bennem mindent, ködöt hozva normális énemre, ami természetesen viselkedik, ha nincs a közelemben.

- Lu, nem akartalak megbántani – húzta le rólam a takaró tetejét, így kilátszottam az orrom feléig. Nem volt szándékomban semmi kéteset csinálni, de ha így folytatja, olyat fogok tenni, ami elronthat mindent. 

- Nincs semmi baj, csak kicsit fáradt vagyok.

A digitális óra szerint még csak kilenc van, így elég kevés az esély, hogy elhitte nekem. Magam sem hittem volna el egy ilyen hosszú pirulás után. 

- Adok ruhát, aztán alszunk. Úgy jó lesz? – emelkedett fel majd a szekrényhez lépett, megmutatva a benne lévő tartalmat. Több ruhája van most, mint nekem összesen eddig egész életemben. – A szokásos jó?

- Ühüm – ejtettem ki alig halhatóan, mire csak elmosolyodott és hátrapillantott rám. A kezembe dobta a felsőt, majd illedelmesen megállt és várta mikor végzek. El sem kezdtem, nemhogy befejezzem.

- Mostanában sokkal másabb vagy. Minden oké veled? Mármint… Velem máshogy viselkedsz egy ideje, másokkal elvagy, én viszont azt érzem, hogy nem vagy kíváncsi rám. 

- Nem erről van szó! Nem, dehogy, ne legyél buta – ültem fel villámgyorsasággal, de vissza is ejtettem magam. 

- Mesélj, Luhan. 

Kezeit fejem mellett támasztotta meg, egyenesen íriszeimbe meredve, válaszra várva. A vészcsengő is megszólalt bennem, hisz ilyen helyzetben még nem voltam vele. És pont Valentin napon akarja átverni a reményeim…

- Sehun…

- Mondj el mindent, ami benned van – hajolt még közelebb arcomhoz, mire csak behunytam a szemeim és vallottam. Mindenről.

- Sehun, én… Szeretlek, jó? – suttogtam arcára, de ő nem mozdult, csak egy kis kuncogást ejtett meg… és egy csókot. Rekordsebességgel pattantak ki a szemeim, mikor rájöttem, hogy Sehun engem csókol. Ajkai játékosan mozogtak, édesek és teltek voltak, az összkép pedig tökéletes volt, ahogyan újra lehunytam a szemeim és átvettem a már régóta várt kép valóságérzetét. Egyik tenyerét arcomra helyezte, ezzel elérve, hogy egy kisebb sóhaj keretében leejtsem az állam. Nyelve szájüregembe került, a szívem éreztem a torkomban dobogni, de nem érdekelt. Megkaptam azt, amit évek óta vártam.

- Boldog Valentin napot – vált el tőlem, majd mellém feküdt. – Én is szeretlek, Luhan.