1.
Rémisztő mennyi ember halad el úgy egymás mellett, hogy fejük leszegezve lábbelijükre összpontosítanak – látszólag. Sokkal bensőségesebb folyamatok játszódnak le bennük, mégha mi ezt észre sem vesszük, egyszerűen ignoráljuk az igazságot, mert az igazság fáj. Nem vesszük figyelembe mások érzéseit, beléjük taposunk, hogy magunknak megadjuk ezt az örömöt - kiegészít minket, azonban mindez csak idilli, nem valóságos. Tudjuk, hogy nincs minden rendben, tudjuk, hogy változtatnunk kell, mégis kapaszkodunk a kezünkben lévő dolgokhoz, melyek megnyugvással töltenek el, semmisé teszik a problémáinkat jelenlétükben. Nem szeretnénk változtatni, mert azt hisszük nem lehetséges, hogy segítség nélkül semmire sem mennénk, azonban ezt meg kell, hogy cáfoljam ebben a bejegyzésben. Minden akarattól függ, ha nem harcolunk nem jutunk semmire, ha nem törekszünk, nem lépünk előrébb. Mindezt én írom, aki ugyanúgy egy senki, továbbra is elveszve harcol a démonjaival, melyek egyszer elcsendesednek, meghatározatlan időn belül újra előtörnek és átveszik az irányítást felettem. Pontosan ezért hoztam létre ezt a Naplót, hogy levezessem a bensőmben játszó folyamatokat. Hogy leírjam mindazt, ami miatt aligha sikerül túlélnem minden újabb napot.
16.
Hálás vagyok, hogy megismerhettem őt - minden bajban velem van, mindig megvigasztal, ha szükség van rá feltűnik. Ha tudja, hogy éppen csapnivaló a kedvem egyszerűen eltűnik, pedig talán ekkor lenne rá a legnagyobb szükségem. Byun Baekhyun velem van, ennyi biztos, már csak az nem világos milyen módon.
104.
Újabb tartós rosszkedv tört rám, Baekhyun viszont nem tűnt el, most éppen fürdik. Nem tudok beszélni az érzéseimről szemtől szemben, ezért csak ide firkantok le újabb sorokat arról, hogy mennyire sajnálom az összes dolgot, amit ezalatt a fél év alatt tettem ellene. Sajnálom, köszönöm, és legutoljára: hálás vagyok.
150.
Baekhyun ma a szokottabbnál is közvetlenebb volt velem, mindent együtt csináltunk. Együtt etettük meg az utcában lévő kismacskákat, együtt főztünk reggelit (bár ő nem tudott segíteni), együtt tanultuk meg a következő napra tanulandó anyagot. Kimondani mégsem tudtam egy mély gondolatom, de hiszek benne, hogy valaha sikerül őszintén leülni vele és beszélni.
429.
Már lassan másfél éve írom ezt a Naplót, nehéz elképzelni, hogy ennyi ideje a második támaszt nyújtja nekem ez az egyszerű papírköteg. Talán csak ebben a Naplóban több szó van, mint amit valaha is kimondtam. És talán többször mosolyogtam akkor, amikor Baekhyunról írtam.
763.
Ma ünnepeltük a 18. születésnapom, aminek természetesen Baekhyun is részese volt. Hála neki, egyáltalán nem gondolkoztam a halálon, egy percnyi lehetőségem sem volt szomorkodni. Megkaptam az első kutyám is, bár a nevét még nem döntöttük el Baekhyunnal. Tőle most sem kaptam semmit, annyi elég nekem, hogy van, akit teljes szívemből szerethetek.
- Chanyeol, ebéd! – zendült fel az egész ház édesanyám ordításától, mire én azonnal felpattantam és magam elé engedtem az idősebbet némi tiszteletet mutatva, hiszen Baekhyun épp ellenkezőm volt. Szeleburdi, játékos, mocskosszájú.
- Mit eszünk? – húztam ki a székem, majd végig Baekhyun mocorgását figyelve észrevettem, hogy újra elfeledkezett róla anyám. Mint mindig. – Nem terítettél Baekhyunnak.
- Chanyeol drágám, már ezerszer megmondtam, hogy-
- Ő nem igazi – fejeztem be a mindennapos mondatot, mely miatt újabb repedések jelentek meg a szívemen. Látom, hallom ahogy beszél, érzem, ahogy hozzám ér, hogy ne lenne igazi?
- Igazi vagyok – szólalt meg Baekhyun is, maga elé meredve, figyelve az épp asztalra tett gőzölgő leves párájának útját.
- Tudom, hogy az vagy – motyogtam magam elé, közben szemkontaktust próbálva létesíteni vele.
- Éhes vagyok, de nem tudok mások előtt enni.
- Majd utánunk eszel, rendben? – mosolyogtam rá, az egész családból egy gondterhes sóhajt kicsalva.
- Tényleg nem akarsz beszélni egy orvossal? Ha ránk nem hallgatsz, ő talán segíteni tudna – tette fel az újabb csodálatos ajánlatot apám, mire én csak ingerülten reagáltam le az egészet.
- Ő igazi, nem értitek? Itt van! – álltam fel és Baekhyun fejére tettem a kezem, ezzel bizonyítva az igazam. – Most mit simogatok, a levegőt? Ennyire őrültnek ti sem nézhettek!
- Chanyeol, csak képzelődsz. Nincs ott semmi – szólt közbe a nővérem is, még jobban feldühítve. Senki nem ér rá velem foglalkozni, csak ezzel akarnak idegesíteni, hogy őrültnek állítanak be.
- Ő nem egy tárgy, egy ember – szóltam teljesen erőtlenül, hisz bele kellett törődnöm, hogy nem hisznek nekem, bármit csinálok. Nem kell nekem semmiféle orvos, semmi agykurkász, teljesen normális vagyok. Visszasétáltam a székemhez, de teljesen elment az étvágyam, pedig tegnap óta nem is ettem.
- Majd kimegyünk Tobenhez?
- Igen, a kis gombóc már teljesen elfelejtkezett rólunk – tettem le az evőeszközöket a kezemből, majd Baekhyunt kiinvitáltam az udvarra.
- Kabátot vegyetek fel, még megfáztok! – Ennél gúnyosabban ki sem ejthette volna ezeket a szavakat senki a földön. Mindenesetre nem hat meg annyira, míg Baekhyun velem van harcolni fogok.
- Toben is tudja, hogy igazi vagy – mutatok a kutyára, mely már Baekhyun dögönyözését állja.
- Toben még szeret is, nézd, hogy nyalogatja a kezem! – nevetett fel a csiklandozásra, mire én is odanyújtom a tenyerem, de nem érdekli az állatot.
- Jobban szeret téged nálam – guggoltam le és a kezeim karba tettem, még az alsó ajkam is lebiggyesztettem.
- Engem ki ne szeretne? – fordult felém, majd megmutatta téglalap alakú mosolyát. Mogyoróbarna szemei majdnem teljesen elvesztek mosolyának köszönhetően, tejfehér bőre néhol felráncolódott, világosbarna tincsei pedig rakoncátlanul takarták minden egyes széllökésre homlokát, kísértetiesen hasonlított egy mesterműre az előttem ülő fiú a kutyámmal az ölében. – Chanyeol, figyelsz?
- Persze, egy kicsit elbambultam – rendeztem gondolataim jó helyekre, miközben a szőrcsomót simogattam és próbáltam nem arra összpontosítani, hogy Baekhyun mitől olyan különleges.
795.
Úgy érzem minden egyre csak rosszabb lesz, de Baekhyun próbál életben tartani. Ő az, aki meghallgat, figyel rám, ezért újra leírom, hogy hálás vagyok neki. Ma sem futja többre, nincs erőm.
- Kisfiam, beszélhetnénk kicsit? – szűrődött át anyukám hangja, mire én azonnal letöröltem a könnyeim és valamennyire elpróbáltam tűntetni azt a világfájdalmas tekintetet magamról, ami az arcomon volt. – Sírtál? – Nemlegesen megráztam a fejem, majd újból a takarómba törölgettem az arcom.
- Mit szeretnél? – erőltettem magamra egy élettelen mosolyt, és legalább annyira fájt ezt megtenni, mint egyedül lenni. Utáltam, hogy mindent meg kellett tettetnem, csakhogy mások boldognak higgyenek.
- Beszéltünk apáddal arról, hogy lehet jobb lenne számodra, ha elmennénk egy pszichológushoz. Tudjuk, hogy nincs veled valami rendben, mi csak segíteni szeretnénk, hogy teljes életed legyen…
- Anya, utoljára mondom el, nincs velem semmi baj. Nem kell sem orvos, sem a te segítséged, ha nincs más, amit mondani szeretnél, szia – fordultam el tőle, majd hátat fordítottam neki és elterültem az ágyon. Nincs se kedvem, se gyomrom ilyenekről beszélni, nem értem honnan szűrik le, hogy nekem segítségre lenne szükségem.
- Ugye tudod, hogy nem menekülhetsz egész életedben Baekhyunhoz?
- Anya, ő velem van, nem kell más – fejeztem be a beszélgetést azzal, hogy horkolást szimuláltam.
- Nekem mindjárt mennem kell, egyél egy kicsikét, nagyon lefogytál. – Amint elhagyta a szobát sírásba kezdtem, próbálva tompítani a hangokat azzal, hogy a fejem a párnámba nyomtam.
- Chanyeol, ezzel nem oldasz meg semmit – fogott rá a kezemre, mielőtt még bele tudtam volna vágni. Mindig ezt csinálja, pedig nekem ez lenne a legjobb, ha érezhetném ezt a fajta fájdalmat is. Megkönnyebbülök tőle, segít túllendülni a problémáimon.
- Szükségem van erre – rántottam ki a kezem szorításából, erre ő kicsapta a kezemből a pengét. Küldtem neki egy szúrós pillantást, majd már hajoltam volna le, de nem engedett, hárította minden kísérletem.
- Nincs szükséged. Tudom, hogy ez semmi ahhoz képest, ami benned van, de ne tedd. Értem ne tedd – kulcsolta össze kezeinket, mire én csak hatalmas szemekkel állapodtam meg ujjainknál.
Olyan… Jó érzés. Tudni, hogy velem van és támogat, de mégis zavarban érzem magam, az arcom kezd forrósodni, a tenyerem pedig izzadni, ennek ellenére mégis örökké így akarok lenni. Megnyugtat csak az érintése is. Ki akarom mondani, hogy köszönöm. Tudatni akarom vele, mégsem megy, csak egy idióta tátogásra tellik.
- Ami nem megy ne erőltesd – kócolta össze a hajam, majd a penge keresésére eredt. Miután megtalálta nézegette egy kicsit a már rozsdás élét, meglepetésemre egy egyszerű mozdulattal belehajította azt a szemetesbe.
- Baekhyun…
- Nem kell neked, ameddig én veled vagyok.
798.
Talán tényleg az volt a legjobb döntés, hogy kidobta Baekhyun a pengét, nincs rá szükségem. Remélem még nincs belőlem annyira elege, nem lennék képes elviselni, ha elhagyna.
- Baekhyun, alszol? – fordultam felé úgy, hogy még véletlenül se húzzak le egy kis takarót sem róla.
- Hm, fent vagyok – nyitotta ki álmos pilláit mosolyogva. Én is annyira optimista szeretnék lenni, akárcsak ő.
- Mondd, ugye nem csak képzelődöm? Mármint, meg tudlak fogni, más elvileg mégsem lát…
- Hiszel bennem, nem? – bólintottam. – Akkor miért is aggódsz?
- Nem tudom…
- Van kedved levegőzni? – ült fel egy nagy lendülettel, majd már fél lábban kint is volt az ágyból.
- Mindjárt éjfél van, hova akarsz menni? – követtem én is, majd felgyújtottam a mellettem lévő kislámpát, így felvilágosult az egész szoba. Már csak abban reménykedem nem ébred fel ránk senki, nem lenne jó, ha megint végig kéne hallgatnom egy monológot arról, hogy Baekhyun nem igazi.
- A városba! – Szinte ugrált már örömében, én sem tudtam megállni, hogy ne eresszek el egy gyors mosolyt.
- Oda szeretnél menni?
- Így van – ragadott kézen és már húzott is ki a szobából, rendesen összekészülni sem volt időm, csak egy nadrágot és egy pólót sikerült magamra kapnom. Nem értem én ezt a fiút, ki akar ilyenkor kimenni valahová is?
Lassan érzem a köteleket, melyek céljuk elérése érdekében megfojtani próbálnak, megszólalni szeretnék, hogy végre kiadjak magamból mindent, de nem megy. A torkomban lévő gombóc nem szűkül, elzárja a szavaim, minden kiutam a végtelen magányosságból elállja, újabb borzadalmakat vetve elém.
- Baekhyun… - préselek ki egy szót kiszáradt torkomból, mire a szólított csillogó szemekkel fürkészi tekintetem, mely oly elhaló, mint mikor a csillagok fakulnak az égen napfelkeltekor. Úgy érzem, én is ilyen sorsra jutok, pedig én soha nem voltam ilyen. Három évvel ezelőtt még nevettem a velem egykorúakkal, védjegyemmé vált a hatalmas mosoly, de ahogy egyre több nap szalad el, úgy válik köddé minden eddigi boldog gondolatom. Felemészt, elnyel, tönkretesz.
- Chanyeol, ne beszélj, beteg vagy. Anyukád hamarosan hoz ételt, enned kell a kedvemért. Megtennéd? – simít halovány, sápadt bőrömre, mely egyre jobban csak kiszárad. Érzem az érintését, lágy, puha, finom, csak ezt akarom átélni minden nap, hisz ez megnyugtat úgy, ahogy más nem tud. Sem tea, sem gyógyszer nem elég, hogy kezelni tudjam a kiakadásaim.
- Velem maradsz? – hunytam le a bűnöktől és fájdalmaktól nyomott szemhéjam, várva a válaszra. Mindent eldobnék, csakhogy velem maradjon. Ő tart életben, akármennyire is nehéz ezt elhinni.
- Aludj egy kicsit, kérlek – helyezte kezeit mellkasomra, majd féloldalasan az ágyra ülve hintett egy pehelysúlyú puszit a homlokomra.
Égetett, forrósággal töltött el, de beszélni nem voltam képes. Ki akartam mondani minden egyes szót, ami eddig nem sikerült, nem ment. Lehetetlen volt, a lebetegedésem is az állapotomnak köszönhető, képes lenne megölni, az oka még máig sem dereng, csak jött, élni nem hagy.
809.
Nem tudom mi lesz velem, már egy hete ágyba kényszerültem, aludni viszont nem tudok, nem hagy a szorongás.
- Hányszor kell még elmondanom, hogy nem kell nekem pszichológus? Miért hoztatok ide, miért akarjátok annyira ezt?! – fakadtam ki véglegesen is, miközben a váróteremben ültünk, lefogni is alig tudtak, de Baekhyun elhallgattatott egy kézfogással. – Köszi – mosolyogtam rá, majd kipirult tekintetem rá vezettem, erre ő csak legyintett egyet, lezárva a témát.
- Épp ezért, kisfiam. Nem beszélhetsz örökké magadban. – Már épp készültem egy újabb borsos mondatot kiejteni, de az ajtó nyikorogva a szívbajt hozta rám, így az azonnal tudatta velem, hogy nincs helye itt az üvöltésnek.
- Park Chanyeol? – lépett ki egy idősebb, alacsonyabb, ám mégis köpcös férfi, széles mosollyal. Mikor meglátott kezeivel beljebb invitált, Baekhyunnak előtte még szóltam, hogy várjon meg, nem akarom, hogy bármit is halljon. – Kérlek ülj le.
Sietősen helyet foglaltam, majd az ölembe tettem a kezem, hogy az asztal alatt az ujjaimmal tudjak babrálni. A férfi beleereszkedett a gurulós székébe és egy dossziét készített ki, amiből felolvasta a legfontosabb tudnivalókat rólam.
- Chanyeol, igaz, hogy van egy Baekhyun nevű barátod? – csúsztatta lejjebb szemüvegét, majd kipillantott a lencsék felett. Kismértékben bólogattam, mire a fapofából átváltott szemöldökráncolásba. – Itt van most?
- Kint vár rám – mondtam.
- Mesélnél nekem róla?
- Eléggé alacsony, sötétbarna haja van, a kávébarna íriszeiből sugárzik az ártatlanság. Folyton mosolyog, velem van, ha kell, ha nem. Nem mesélt még sokalt magáról, azt mondta egy faluból jött, van egy bátyja is, akit Baekbeomnak hívnak, és elvileg rémisztően hasonlít rá. – Furcsa, hogy amikor róla kell beszélnem megered a nyelvem, de legalább róla tudok.
- Értem. Beszélnél a kapcsolatotokról? Miket csinál, hogy viselkedik?
- Igazából minden nap elmondja, hogy velem marad. Mindig számíthatok rá, még a legelején tűnt el napokra. Amikor… - A hangom elcsuklott, ahogy arról próbáltam beszélni mi történik a testemben, ha csak hozzám ér. Arcom felforrósodott csak a visszaemlékezésre is, teljesen zavarban voltam csupán pár emlékfoszlánytól.
- Amikor? – kérdezett vissza.
- Megígéri, hogy nem mondja el a szüleimnek?
- Minden, amit itt beszélünk kettőnk közt marad, ezt előbb is mondhattam volna – mosolyodott el, levetve az eddigi komoly külsőt.
- Baekhyun amikor hozzám ér valami furcsát érzek… Bizsergek, a hideg kiráz, de mégis forrónak érzem magam. – Hangom egyre csak halkult, majd a kimondott szavak után rá kellett jönnöm, hogy ez teljesen abszurd, régóta senki sem ölelt meg, természetes, hogy így reagál a testem. Tőle kapok szeretetet, hiszen régóta nem voltak barátaim.
- Behívnád kérlek őt?
- Egy pillanat – álltam fel, majd mélyen meghajoltam. Kitártam az ajtót, ami egy hangos nyikorgással adta tudtomra korát. – Baekhyun, bejönnél? – A szüleim felkapták a fejüket, de mikor rájöttek, hogy nem rájuk van szükségem, csak egy apróbb sóhajt hallattak, hogy még véletlenül se halljam meg, ami persze nem sikerült. Leültettem magam mellé, kíváncsian fürkészte szemeivel a hófehér szobát, közben egyszer-egyszer elidőzött egy részleten.
- Megmutatnád a körvonalait? – A hirtelen ért kérdésre zavartan kaptam el a tekintetem Baekhyunról, természetesen ő sem fogadta jobban a furcsa kérést. Kezdőlöketet adott azzal, hogy egy kis mosolyra húzta ajkait, én pedig feláltam, hogy jobban hozzáférhessek.
- Itt van a feje búbja, tudja, olyan idolos haja van, sötétbarna – nyomtam a kezem a fejére, mire halványan kuncogott egyet a szenvedő tenyerem alatt. – Itt van az arca, elég vékony Baekhyun maga is, az arca egy picit változott, talán férfiasabb lett három év alatt.
- Ennyi ideje ismeritek egymást? – lepődött meg a névjegykártyája szerint Dr. Jung, könyökével megtámaszkodott az asztalon, hogy pihentesse a nyakát azzal, hogy kitámasztja a fejét.
- Pontosan 851 napja – feleltük egyszerre Baekhyunnal, ám az ő hangja valahol elveszett, mint a teste mások előtt, nem lehetett észlelni.
- Folytasd, kérlek – intett a tapogatás sürgetésére, azzal a lendülettel folytattam is a kezem vezetni és egyszerre magyarázni a vonalairól.
- Esetleg a talpam nem akarod megmutatni neki? – ciccent fel Baekhyun féloldalas mosollyal.
- Ezt kell csinálnom, ne ellenkezz! – hívtam fel a hallgatásra, de ezt őt hidegen hagyta, továbbra is kommentált mindent. Jobbnak láttam még megállni a csípője felett, mert… Hogy is mondjam, furcsa volt. Nem olyan, mintha anyukámat ölelném, nem is olyan, mintha a nővérem.
- Köszönöm. Adnék egy tesztet, ezek alapkérdések, eszerint fogom tudni megmondani, mire vagy érzékeny, mit nem viselsz el. Öt választás van mindenhol, jellemző, nem jellemző, és a többi. – Amikor kiderült, hogy megint rólam van szó bepánikoltam, főleg az érzékeny szó hallatán. Mihelyst megláttam az első kérdést elkerekedtek a szemeim, olyan egyenesen volt minden megfogalmazva, és méghozzá olyanok, amik pont rám valók, hogy kedvem lett volna azonnal elfutni innen.
- Baekhyun, ki tudnál menni? – fordultam felé egy erőltetett mosollyal, mit persze ő is észrevett, de megtette amit kértem.
892.
Még mindig nem tudom elfogadni a tényt, hogy én – elvileg – depressziós vagyok, Baekhyun pedig csak egy védőmechanika, hogy fel tudjak mindent dolgozni. Feszélyeztetve éreztem magam mellette, valahogy más a közelében tartózkodni, mint ezidáig. Vegyes érzések keringenek bennem, tudom, hogy igazi, nem tudja nekem senki sem bemagyarázni, hogy nem az. Három éve velem van, a legjobb barátom, ő is tudja, hogy létezik, és én hiszek neki.
- Baekhyun, beszélhetnénk? – szegeztem szavaim hozzá a fagyos környezetben, míg az előttem gomolygó leheletem útját követtem szememmel, ahogy mondatom után kifújtam a levegőt.
- Mondd csak – fordult meg egy határozott mozdulattal, ugyanolyan játszi mosollyal arcán, mint mindig.
- Én… - kezdtem neki, de a mellkasom összeszorult, az izmaim befeszültek, próbálva tudtomra adni ezzel, hogy egy egészen kényes témát próbálok felhozni. – Azt mondta Dr. Jung, hogy én… Hogy én depressziós vagyok. – Mindenhova akartam nézni, csak nem rá, az utolsó dolog volt az undorodó arca, amit látni szeretnék életemben. Most gondolja ki magában, hogy hogyan küldjön el innen jó messzire a „betegségem” miatt.
- Chanyeol, én nem akarlak megbántani, de – Igen, pontosan az következik. – én ezt már az elejétől tudtam. – Komor tekintete lelkemig hatolt, én csak tágra nyílt szemekkel dolgoztam fel magamban a hallottakat. Mindvégig tudta, hogy én nem vagyok normális?
- Honnan tudtad? – kérdeztem kimérten, de annyira le voltam izzadva és szédültem, hogy féltem nem tudok megállni egyhelyben a válasz megvárása előtt. – Ki mondta? – tettem fel egy újabb kérdést már sokkal agresszívabban. Undorító vagyok, egy kész csőd, Baekhyun pedig nem érdemel meg. Magamat okoltam az egészért, saját magam miatt lettem ilyen, már csak azt nem tudom mit és hol rontottam el, hogy ilyen helyzetbe kényszerültem.
- Csak tudom. Látom, hogy nem vagy jól – jött közelebb, azonban én feltartottam a kezem, mielőtt még két stresszhatás közé szorulnék; Baekhyun közelsége és a szégyen közé.
- Hidd el, jól vagyok – Hazudok, nagyon messze vagyok a jólléttől. – Élek, látod? – Meghalok. Újabb hazugságok, amiket nem fogok tudni kijavítani, újabb hazugságok, amit mások elhisznek, engem pedig széttépnek belülről.
- Nem élsz. – Szavai komolyak, arca rezzenéstelenül állja továbbra is bombázó tekintetem, míg kis lépésekben közelít felém. – Meg akarsz halni, Chanyeol? – Mindennél jobban.
Mindenem ég, ordítani akarok, kiadni magamból mindent, sírni, bántani magam, míg a legvégén meg nem halok. Nem akarom folytatni, nem akarok ilyen szenvedésben élni, újra boldog akarok lenni. Könnyáztatta szemeim cikáznak a szabadban, el a kerítésre, hol a mögötte tornyosuló tűlevelükre, majd megállok egy pillanatig Baekhyunon, aki már majdnem előttem áll.
- Nem akarok meghalni, de mégis – ejtem ki a szavakat remegve a fojtogató gombóc miatt. Tudom, hogy a családom nyomorban élne, ha én nem lennék, mégis a halál vezényel. Folyamatosan ordít bennem valami, hogy itt az ideje, irányba akar terelni. – Miért vagyok ilyen?! – fújtatok egyenesen Baekhyun arcába, de ő nem törődve a készülődő sírással, szoros ölelésbe von, az inger miatt hangosan felzokogok, kezeim viszont mintha lefagytak volna, nem engedelmeskednek. Vissza akarok ölelni, tudatni akarom vele, hogy hálás vagyok. Ujjaim csak a kabátja aljáig érnek, görcsösen szorítom őket, pedig nem ártott nekem semmit az a szerencsétlen ruha, csupán jó érzéssel tölt el a sok keserűség mellett. Arcom találkozik hajával, ami nem csak látszatra, hanem érintésre is puha, bódító, édes, mégis nyugtalansággal tölt el.
- Maradj életben értem.
- Felírok egy gyógyszert, ezt kellene szedned naponta kétszer, reggel és este – csúsztatott elém egy cetlit, amin egy ismert nyugtató nevét véltem felfedezni. Zavartan a pszichológusomra néztem, de ő a lapjai között kutatott, néhol pedig pár sort firkantott le kifejezéstelen arccal, mintha nem is érdekelné, hogy ezzel mit váltott ki bennem.
- Miért kell ez is még?
- Chanyeol, egy csontvázhoz hasonlítasz, ez így nem mehet tovább, nem elég az étvágyfokozó, sem a természetes alapú nyugtató. Komolyabb gyógyszer kell. – Egy pillanatra sem nézett rám, ez pedig rendesen feldühített. Az a dolga, hogy segítsen nekem, erre csak még nehezebbé teszi az életem.
- Hogy fogom megmutatni a szüleimnek? Mit fognak gondolni rólam?
- Segíteni fognak – tette le a kezéből a tollat, majd karba tett kézzel meredt rám, sugallva ezzel, hogy nincs helye ilyesfajta kérdéseknek itt.
- Baekhyun nem fogja engedni, hogy ilyet szedjek – mondtam lehajtott fejjel, közben visszaemlékezve a barátom cselekedeteire, mikor meglátta a gyógyszereim; egyszerűen kikapta a kezemből és ordibálni kezdett, ami egyáltalán nem vallott rá, ezért szoktam a mostaniakat is úgy bevenni, hogy ő nem láthat. Valamiért feldúlt lesz az ilyenek láttán, de nem mondja meg miért is.
- Ő nem igazi. – Már épp szólni akartam volna, de mielőtt még kiejthettem volna a „de” szót a számon újra belekezdett. – Te formáltad meg őt, számodra ő a tökéletes barát, akit magad mellett akarsz tudni. Érzed őt, mert érezni akarsz valakit melletted, hallod őt, mert hallani akarsz valakit, aki hozzád beszél, és figyel rád, mert azt akarod, hogy valaki meghallgasson. Megbeszéltük ezt már ezerszer, el kell fogadnod a tényt, hogy ő egy részed.
- Biztosan – hallatam egy sóhajt, mert már feladtam a harcot a sikeremben.
- Chanyeol, ébresztő! – vágódott be mellém egy életteljes Baekhyun, minden erejével próbálva lehúzni rólam a takarót. Minek nekem ébresztő, amikor van egy Byun Baehyunom?
- Fent vagyok – döntöttem el a fejem felé, majd párat nyammogtam még félálmomban. – 6:30?
- Igen. Anyukád csinált reggelit neked, ételt is csomagolt el, ruhát készítettem ki neked, már csak a te dolgaid vannak vissza – nyújtotta el a szavakat, én pedig ugyan lassan, de felkeltem.
Már így reggel is rossz kedvem van, nap végére már fuldokolni fogok a rosszulléttől.
- Van valaki itthon?
- A nővéred épp most akar elmenni, két perc múlva nem lesz – követett le a lépcsőn. Már lassan egy hónapja Dr. Jung szavai ismétlődtek bennem, miszerint ő tökéletes, és ez most sem volt másképp, tényleg az. Anyukám nem gondoskodik ennyit rólam, mint Baekhyun, róla alig tudok valamit, és mégis megtesz mindent értem.
- Chanyeol, nekem mennem kell, légy jó – száguldott el mellettem egy sietős Yoora, mire bármit is mondhattam volna már elhagyta a házat. Pislogva néztem a hűlt helyére, majd jobbnak láttam inkább belekezdeni az evésbe.
- Már öt perce a munkahelyén kéne lennie – nevetett fel Baekhyun, majd helyet foglalt mellettem és megtámaszkodott a könyékén, úgy nézett mosolyogva tovább engem. Nem mondanám, hogy megszoktam a hosszas stírölését, épp ellenkezőleg, még mindig zavarban vagyok tőle.
- Milyen ruhát készítettél ki? – szólaltam meg a szendvics gyors elfogyasztása utáni szuszogások közepette.
- Milyen ruhát készítettem ki? – visszhangozták Baekhyun ajkai előbb elhangozott kérdésem, szorgosan törve fejét a mai összeállításomon. – Egy csíkos pólót és egy sötétkék farmert, a kedvenced - mondta maga elé nézve, még mindig összeráncolt homlokkal, míg ujjaival a csiszolt falapon dobolt. Mindig is szerette a zenét, nem bírja ki, hogy ne kövesse valamivel egy elhangzott zene ritmusát, most viszont a dallam felért az ő hangjával.
Szeretem hallgatni a hangját. Felvidít, megnyugtat, ha pedig fegyelmezés szándékából szól felfigyelek rá, erélyesebben is tud mondatokat kiejteni finom ajkai közül. A képzett szavai is tökéletesek, úgy, ahogy Baekhyun, félelmetes belegondolni, hogy ez jelenti számomra a tökéletességet, amire Dr. Jung utalt nem olyan rég.
Arcom pirosan égett, sietősen szeltem a fokokat, eltűntetni próbáltam a gondolataim, mik az előbb fogalmazódtak meg bennem. Miért ver ennyire szívem, miért emelkedik ilyen gyorsan fel-le a mellkasom? Arcom hidegvízzel való leöblítése után percekig szemeztem a tükörképemmel, éjsötét szemeim alatt fekete karikák vannak jelen, minduntalan közölve az éppen rám néző személlyel, hogy alvászavaraim vannak. Mire végre megnyugodtam rá kellett jönnöm, hogy olyan fehér vagyok, akár a fürdőszoba fala, és így, hogy csakis az arcomra koncentrálok észrevehető, hogy nem vagyok jól. Végtagjaim erőtlenek, semmi zsír nem található rajtam, csont és bőr vagyok, mintha éheztetnének. Felpillantva a tükör melletti polcra jutott eszembe, hogy itt az ideje bevenni a gyógyszereim, így egy kisebb gondterhelt sóhaj keretében nyitottam ki a „drogok” dobozát, kiválasztva a nekem valókat. Sebesen csavartam le a nyugtatóm tetejét, s markomba öntöttem két szemet – ami túlzás volt, mert naponta szabad kettőt bevennem, nem egyszerre, de jobbnak láttam többet használni most -, a csapot megnyitottam, a számba csúsztattam a pirulákat, majd amilyen gyorsan csak lehetett a vízsugár alá hajoltam, hogy minél előbb leküldjem a torkomon a számban kesernyés ízt okozó dolgokat. Ezt folytattam a többivel is, arcom újra megtisztítva léptem ki a fürdőszobából, míg el nem hagytam a lakást próbáltam kerülni a szemkontaktust Baekhyunnal.
Miért van lelki szemeim előtt mindig ő, mivel érte el ezt a különleges helyet bennem? Eddigi súlyos lelkemhez újabb megválaszolatlan kérdések csatlakoztak, veszélyesen okoltam magam a furcsa feltevések hadáért. Csak ő járt a fejemben, ahogy néha egy kurta pillanatra rám nézett és elmosolyodott, lágy hangjával kiejtette a nevem, és így visszagondolva, de még mennyire, hogy teljes lepel került rám, mintha nem is én lennék, mintha más érzésekkel lennék ellátva valamily módon. Soha nem volt szándékomban kielemezni a dolgok miértjét, de ez egy olyan tökéletesen rossz gondolatmenet volt, hogy helyénvalónak láttam ezt tenni, kardcsapásként sújtott belém, hogy ez nem normális, bármilyen szemmel is nézem ezt. Nem normális, hogy felforrósodok a pillantásaitól, hogy megbámulom minden egyes részletét, akár az ajkait, akár a bőrét, az meg végképp nem, hogy ködként borul rám valami megmagyarázhatatlan jelenség, ha kiejti a nevem. A legteteje ennek, ha hozzám is ér - sikítozni lenne kedvem, kiejteni, hogy folytassa míg bele nem őrülök, míg nem mondom azt, hogy fejezze be. Hogy is akarnám, hogy fejezze be, hiszen ezt nem lehet megunni, semmi módon nem akarnám, hogy megszakítson egy ölelést vagy egy egyszerű érintést. Mintha ezért jött volna, hogy elcsavarja a fejem, mintha azért lenne jelen, hogy zavarba hozzon, majd befejezze, mikor a legtöbbet szeretném belőle.
Annak ellenére, hogy alig volt pár fok fullasztónak találtam mindent, mind a lakást, mind a kinti környezetet, nem tudtam egyik helyen sem elég oxigént szívni magamba, lehetetlen volt. Szemtelenül gyorsan kapkodtam a levegőt, megfulladni készültem, légszomjam volt, akárcsak egy rémisztő álom után, mely átveszi az uralmat felettem, tönkre akar tenni, el akar taposni, hogy aztán csak mások emlékeiben éljek tovább. Hangtalanul dőltem neki egy ház falának, alig pár méterre a középiskola hatalmas épületétől, de nem voltam képes magam tartani, felzokogva csúsztam le a hideg kőfal mentén, elvesztve minden maradt lelki erőmet. Mik ezek az érzések, mik szüntelenül felülkerekednek rajtam, és még a tömény nyugtatók sem képesek segíteni? Mik – vagy kik - fogtak össze ellenem, hogy három év szenvedés után is alig élek valamennyire, és csak egyre rosszabb lesz minden, miért nem lehet vége valamivel?
Szorosan összezárt pilláim rekordsebességgel nyitottam fel, ahogy újra meg újra felvillant Baekhyun mosolygós arca, mintha ezzel akarná a tudatalattim sugallni, hogy az édes, ámde férfias, lenge aromája, mely körülveszi itt van nekem, ugyanúgy, ahogy a „nem igazi” Baekhyun, aki csak egy védőmechanika számomra, hogy túléljem a következendő napokat. Ő igazi, tudom.
Nagyot nyelve léptem be a nálam alig tíz centivel nagyobb nyílászárón, majd egyből egy mosolygós Baekhyun fogadott, de ahogy meglátta a nyúzott arcom néma segítségkérésem megértette, magához vont és egyik lábáról a másikra ringatózott, mintha csak csitítgatni szeretné. Nem tudta ezzel mit ért el – a szívem hevesen dobogott, épp kiszakadni készült, míg mindenem úszott a forróságban, mintha a pokol tüzén égnék hatalmas szenvedések során, fejemet egész nap hosszú és fájdalmas migrén nyomta, ami talán mostanra csitult valamennyire. Nyugodt voltam, de mégsem – boldog voltam, de mégsem. Ördögi kör ez, újrajátszódik minden nap, ismételgeti magát, mélyen elrejtve a tudatomban talán ez az egyik dolog, ami megöl – a kétesség. Semmiben sem vagyok biztos az életemben, minden a levegőben lóg, nem pedig a szilárd talajon áll.
- Baekhyun, nem tudod mikor kell újra mennem Dr. Junghoz? – ejtettem ki a szavakat rekedten, majd nyelvemmel benedvesítettem kicserepesedett ajkaim, az ölelést viszont csak egyre erősebbre vettem. Nem akarom elengedni, nem akarom, hogy vége legyen, most nem. Szükségem van erre, mint az éltető vízre… Talán Baekhyun jelenti nekem a pótolhatatlant, az életfeltételt, mely nélkül nem tudok élni.
- Holnapután megyünk – szólt ki anyukám, de amint meglátta, hogy éppen egy érzelmes pillanat közepén vagyok csak sóhajtott egyet és visszavonult a rejtekhelyébe, a konyhába. Olyan volt neki, mint nekem a szobám: minden elől oda menekült, akár rólam volt szó, akár Yoora dühkitöréseiről.
Lényegében egy teljesen normális, összetartó család voltunk, ameddig én nem változtam meg – mindenki elhidegült egymástól, ezért is csak magam okoltam. Régen még együtt sürögtünk-forogtunk a konyhában, kifőzve egy jó adag levest ebédre vagy éppen vacsorára, most pedig minden ilyen feladat anyukámra hárul, aki hallgatagon tűri a szenvedést. Tudom, hogy szenved, és ha én nem lennék, neki is könnyebb lenne.
Baekhyun ujjai ügyetlenül, bágyadtan simultak hátamra, néha megcirógatva a bőröm gerincem mentén, mely apró borzongással töltött el. Egyre jobban és jobban fúrtam fejem nyakába, csakhogy minél többet érezhessek belőle, minél többet legyek ölelésében, mely egyszerre minden gondom elűzi, még az álmosság morzsáit is elpárologtatta szembogaraimból.
- Beszélni szeretnék veled. – Hangja halk volt, mégis keveredett benne egy kis magabiztosság és óvás egyvelege. Megadóan váltam el tőle egy kisebb sóhajt hallatva, majd felkapva a táskám indultam fel a rozoga lépcsőfokokon, melyek ügyetlenül recsegtek súlyom alatt.
- Mit szeretnél? – csuktam be magam után az ajtót, azonban a szobára csak kínos, súlyos csend telepedett, amire egyáltalán nem számítottam. Nem számítottam rá, hogy ez a Byun Baekhyun itt előttem nem fog sem megszólalni, sem még mosolyogni sem.
- Chanyeol, te… - megremegtem a nevem hallatán, majd újra kitöltött bennem valamit az a forróság, ami már hetek óta bennem kering, minden magyarázat nélkül. – új gyógyszereket kaptál? – Fejét elfordította, szemeiből viszont az utolsó pillanatban még ki tudtam venni a bánatot, a keserűséget, ami áradt benne, és táplálta a lelkét. Csalódott bennem, megint. – Nem kell válaszolnod, nem akarlak ezzel is stresszelni téged, de úgy érzem beszélnünk kell.
- Baekhyun, én… - Nem vagyok képes kimondani, hogy sajnálom. A szavak a torkomon akadnak, nem tudom őket kipréselni magamból.
- Mikor kaptad ezt? – húzta ki a fiókot, majd már kezében is termett a henger alakú doboz. Érzelemmentesen vizsgálta át minden négyzetmilliméterét a csomagolásnak, majd felolvasni kezdte az ismertetőt. – Alprazolam, triazolo- benzodiazepin, szorongásoldó, nyugtató-altató. Tudod, mennyire veszélyes ez? Ha pár szemmel többet szedsz be meghalsz, nekem erről miért nem szóltál? Véletlenül is vehetsz ki többet, mi lesz velem, ha esetleg nem ébredsz fel többet?
- Baekhyun… - szóltam rá suttogva, azonban az összeráncolt szemöldökei és a villogó, izzó szemei nem arról árulkodtak, hogy egyhamar befejezzük ezt.
- Nem csinálhatsz mindent magadtól, engem is be kellett volna avatnod ebbe! Hogy segítsek neked, ha nem vagyunk egymással őszinték?
- Rólad nem tudok semmit, ki beszél itt őszinteségről? – rivalltam rá, mire egy pillanatra megrezzent, összehúzta magát, majd a bent rekedt levegőt kifújta a tüdejéből.
- Chanyeol, ezt te nem érted meg, bonyolultabb, mint hiszed. – Ajkai nyitva maradnak, mintha újabb sorokat szeretne hangoztatni, de csak buja tátogásra futja tőle. Idegesen kapja el rólam a tekintetét, fújtatva párat arcát elrejti a kezével, már amennyire a fekete rásimuló anyag engedi neki. – Nem hinnél nekem, az igazság túl bonyolult ahhoz, hogy te felfogd.
- Szóval ezzel arra akarsz utalni, hogy buta vagyok – forgattam meg a szemeim, durcásan karba tettem a kezem és vártam a következő tettére.
- Nem, kiforgatod a szavaim – emelte fel a hangját sértődötten, a szeméből kiszökött minden csillogás, mintha nem is lenne lelke. Megrémisztesz, Baekhyun.
- Akkor kérlek magyarázd el.
- Nem mondhatom, nem érted?! – Szinte már ordított, a szavai nem csak a szobában, de a fejemben is visszhangzott, ennek hatására a migrénem újra fellankadt, belenyilalt a fejembe.
- Miért, mert talán annyira hihetetlen? Annál már semmi nem hihetetlenebb, hogy mások nem látnak! – Sírás szélén voltam, a fejfájás gyötört, a végtagjaim összeroskadni készültek. Még soha nem veszekedtünk ennyire, beterített minket a piros, villódzó fény – vagy köd -, ami alól nem tudtunk szabadulni.
- Ha elmondanám nem értenéd meg, még gyerek vagy, túlságosan is! – Újabb üvöltések hagyták el a torkát, majd egy jól célzott mozdulattal hozzám vágott egy párnát, melyre könnyektől áztatott, elveszett tekintettel meredtem, ahogy a lábam elé esett. Dühösen túrtam hajamba, ezzel próbálva csitítgatni benenm minden ellenem irányuló hangot, azonban nem sikerült csendre bírni az üvöltéseket.
- Fél francos évvel vagy idősebb, miért lennék gyerek?! – Lábaim eddig bírták, feladták a szolgálatot, majd erőtlenül, egy rongybabához hasonló módon koppantak térdeim a parkettán, fejem előrebukott, így az is találkozhatott a hideg fa barázdáival. – Nem vagy igazi, ezt akarod mondani? Hogy csak én találtak ki, igaz? NEM VAGY IGAZI!
Minden erőmmel a padlóba ütöttem, könnyeim áramlását már nem bírta el a gát, így az felszakadt, majd üvöltésem közepette a sós könnyek marták a szemem, az arcom, végigfolytak vékony államon, onnan pedig lehullottak a földre utolsó céljukként. Nem bírtam tovább a gondok súlyát, megtörtem, még Baekhyun sem jött és segített fel, nem helyezte a kezét a vállamra, csupán a hideg csípését éreztem és a fülledt levegőt, ami teljesen égett a fújtatásomtól.
- Kisfiam, mi történik? – rontott be aggódó szülőm a szobámba, de én nem voltam képes visszafogni magam, csak még hangosabban kezdtem sírásba, éktelen szipogásba. A fejem továbbra is ütögettem a padlóba, ami minden akadály nélkül bírta az őt érő csapásokat, néha-néha hangzottak el egyfajta fájdalmas nyögésre hasonlító hangok belőle, mikor épp eléggé erősen sikerült csapást mérni rá. – Chanyeol, figyelj rám, kérlek. Mi történt, miért sírsz, életem?
- Anya… Baekhyun… - A hangom elcsuklott, újabb szipogásba kezdtem, körmöm erőteljesen kapaszkodott a szőnyegem végébe. – Elment…
Itt hagyott. Úgy foszlott szerte, akár a köd, akár egy árnyék, ami az éjszakában elpárolog, én pedig egyedül maradtam. Teljesen egyedül.
Fehér ujjaim a hajam tépése közben vérpirosak lettek, a szemeim teljesen felpuffadtak, míg a gyomrom borsóméretűre zsugorodott, a fejem pedig csak szétszakadni készül.
Nem vagy igazi!
- Baekhyun, ne menj el… Annyira sajnálom, kérlek ne szórakozz velem, sajnálom, bocsánat, nem akartam… Szeretlek, oké? Veled akarok lenni, ne hagyj itt – leheltem a szavakat magam elé, azonban süket fülre leltek, nem tért vissza.
Megszűnt létezni, elillant, akár egy szép álom. Mert csak egy álom volt, ami három éven keresztül tartott.
1046. – Avagy az utolsó
1604. 6104. 61-04.
El sem hiszem, hogy majd pont ezen a napon kell lépnem valamit. Ha valaki megtalálja ezt a Naplót, kérem bánjon vele jó kezekkel, minden benne van az utóbbi három évemről. És hogy miért is olyan fontos ez a nap?
61 – Az én kedvenc számom.
04 – Baekhyun kedvenc száma.
Hihetetlen, hogy egy ember ennyit tud segíteni valakin, aki összetört, küzd a hívogató halál ellen.
Amint elment, már nem tudtam tovább tartani magam, az életem értelme megszűnt, nincs miért tovább harcolnom.
Érzem még magamon forró ölelését, ujjainak puha, bársonyos tapintását, hajtincsei csiklandozását, szavai nyomatékát, mindenre emlékszem, azonban ez nem elég a túléléshez.
Rájöttem, hogy szeretem őt. Nem barátilag, sokkal inkább szerelmileg.
Rájöttem, hogy a szavaknak van súlya.
Szentül hiszem, hogy velem van, és hogy igazi. Nem lehet nem igazi.
Kapkodva csuktam be a Túlélési Naplót, remegő kezekkel betemettem az éjszakai földbe, majd már a kezemben lévő altatókkal szemeztem, melyek már rengeteg ideje érdekelnek, azonban ezt a napot meg akartam várni.
Elsötétülni látszik minden, ajkaim remegnek, egy könnycsepp kifurakodik lezárt pillám alól.
- Szeretlek, Baekhyun…
Rémisztő mennyi ember halad el úgy egymás mellett, hogy fejük leszegezve lábbelijükre összpontosítanak – látszólag. Sokkal bensőségesebb folyamatok játszódnak le bennük, mégha mi ezt észre sem vesszük, egyszerűen ignoráljuk az igazságot, mert az igazság fáj. Nem vesszük figyelembe mások érzéseit, beléjük taposunk, hogy magunknak megadjuk ezt az örömöt - kiegészít minket, azonban mindez csak idilli, nem valóságos. Tudjuk, hogy nincs minden rendben, tudjuk, hogy változtatnunk kell, mégis kapaszkodunk a kezünkben lévő dolgokhoz, melyek megnyugvással töltenek el, semmisé teszik a problémáinkat jelenlétükben. Nem szeretnénk változtatni, mert azt hisszük nem lehetséges, hogy segítség nélkül semmire sem mennénk, azonban ezt meg kell, hogy cáfoljam ebben a bejegyzésben. Minden akarattól függ, ha nem harcolunk nem jutunk semmire, ha nem törekszünk, nem lépünk előrébb. Mindezt én írom, aki ugyanúgy egy senki, továbbra is elveszve harcol a démonjaival, melyek egyszer elcsendesednek, meghatározatlan időn belül újra előtörnek és átveszik az irányítást felettem. Pontosan ezért hoztam létre ezt a Naplót, hogy levezessem a bensőmben játszó folyamatokat. Hogy leírjam mindazt, ami miatt aligha sikerül túlélnem minden újabb napot.
16.
Hálás vagyok, hogy megismerhettem őt - minden bajban velem van, mindig megvigasztal, ha szükség van rá feltűnik. Ha tudja, hogy éppen csapnivaló a kedvem egyszerűen eltűnik, pedig talán ekkor lenne rá a legnagyobb szükségem. Byun Baekhyun velem van, ennyi biztos, már csak az nem világos milyen módon.
104.
Újabb tartós rosszkedv tört rám, Baekhyun viszont nem tűnt el, most éppen fürdik. Nem tudok beszélni az érzéseimről szemtől szemben, ezért csak ide firkantok le újabb sorokat arról, hogy mennyire sajnálom az összes dolgot, amit ezalatt a fél év alatt tettem ellene. Sajnálom, köszönöm, és legutoljára: hálás vagyok.
150.
Baekhyun ma a szokottabbnál is közvetlenebb volt velem, mindent együtt csináltunk. Együtt etettük meg az utcában lévő kismacskákat, együtt főztünk reggelit (bár ő nem tudott segíteni), együtt tanultuk meg a következő napra tanulandó anyagot. Kimondani mégsem tudtam egy mély gondolatom, de hiszek benne, hogy valaha sikerül őszintén leülni vele és beszélni.
429.
Már lassan másfél éve írom ezt a Naplót, nehéz elképzelni, hogy ennyi ideje a második támaszt nyújtja nekem ez az egyszerű papírköteg. Talán csak ebben a Naplóban több szó van, mint amit valaha is kimondtam. És talán többször mosolyogtam akkor, amikor Baekhyunról írtam.
763.
Ma ünnepeltük a 18. születésnapom, aminek természetesen Baekhyun is részese volt. Hála neki, egyáltalán nem gondolkoztam a halálon, egy percnyi lehetőségem sem volt szomorkodni. Megkaptam az első kutyám is, bár a nevét még nem döntöttük el Baekhyunnal. Tőle most sem kaptam semmit, annyi elég nekem, hogy van, akit teljes szívemből szerethetek.
- Chanyeol, ebéd! – zendült fel az egész ház édesanyám ordításától, mire én azonnal felpattantam és magam elé engedtem az idősebbet némi tiszteletet mutatva, hiszen Baekhyun épp ellenkezőm volt. Szeleburdi, játékos, mocskosszájú.
- Mit eszünk? – húztam ki a székem, majd végig Baekhyun mocorgását figyelve észrevettem, hogy újra elfeledkezett róla anyám. Mint mindig. – Nem terítettél Baekhyunnak.
- Chanyeol drágám, már ezerszer megmondtam, hogy-
- Ő nem igazi – fejeztem be a mindennapos mondatot, mely miatt újabb repedések jelentek meg a szívemen. Látom, hallom ahogy beszél, érzem, ahogy hozzám ér, hogy ne lenne igazi?
- Igazi vagyok – szólalt meg Baekhyun is, maga elé meredve, figyelve az épp asztalra tett gőzölgő leves párájának útját.
- Tudom, hogy az vagy – motyogtam magam elé, közben szemkontaktust próbálva létesíteni vele.
- Éhes vagyok, de nem tudok mások előtt enni.
- Majd utánunk eszel, rendben? – mosolyogtam rá, az egész családból egy gondterhes sóhajt kicsalva.
- Tényleg nem akarsz beszélni egy orvossal? Ha ránk nem hallgatsz, ő talán segíteni tudna – tette fel az újabb csodálatos ajánlatot apám, mire én csak ingerülten reagáltam le az egészet.
- Ő igazi, nem értitek? Itt van! – álltam fel és Baekhyun fejére tettem a kezem, ezzel bizonyítva az igazam. – Most mit simogatok, a levegőt? Ennyire őrültnek ti sem nézhettek!
- Chanyeol, csak képzelődsz. Nincs ott semmi – szólt közbe a nővérem is, még jobban feldühítve. Senki nem ér rá velem foglalkozni, csak ezzel akarnak idegesíteni, hogy őrültnek állítanak be.
- Ő nem egy tárgy, egy ember – szóltam teljesen erőtlenül, hisz bele kellett törődnöm, hogy nem hisznek nekem, bármit csinálok. Nem kell nekem semmiféle orvos, semmi agykurkász, teljesen normális vagyok. Visszasétáltam a székemhez, de teljesen elment az étvágyam, pedig tegnap óta nem is ettem.
- Majd kimegyünk Tobenhez?
- Igen, a kis gombóc már teljesen elfelejtkezett rólunk – tettem le az evőeszközöket a kezemből, majd Baekhyunt kiinvitáltam az udvarra.
- Kabátot vegyetek fel, még megfáztok! – Ennél gúnyosabban ki sem ejthette volna ezeket a szavakat senki a földön. Mindenesetre nem hat meg annyira, míg Baekhyun velem van harcolni fogok.
- Toben is tudja, hogy igazi vagy – mutatok a kutyára, mely már Baekhyun dögönyözését állja.
- Toben még szeret is, nézd, hogy nyalogatja a kezem! – nevetett fel a csiklandozásra, mire én is odanyújtom a tenyerem, de nem érdekli az állatot.
- Jobban szeret téged nálam – guggoltam le és a kezeim karba tettem, még az alsó ajkam is lebiggyesztettem.
- Engem ki ne szeretne? – fordult felém, majd megmutatta téglalap alakú mosolyát. Mogyoróbarna szemei majdnem teljesen elvesztek mosolyának köszönhetően, tejfehér bőre néhol felráncolódott, világosbarna tincsei pedig rakoncátlanul takarták minden egyes széllökésre homlokát, kísértetiesen hasonlított egy mesterműre az előttem ülő fiú a kutyámmal az ölében. – Chanyeol, figyelsz?
- Persze, egy kicsit elbambultam – rendeztem gondolataim jó helyekre, miközben a szőrcsomót simogattam és próbáltam nem arra összpontosítani, hogy Baekhyun mitől olyan különleges.
795.
Úgy érzem minden egyre csak rosszabb lesz, de Baekhyun próbál életben tartani. Ő az, aki meghallgat, figyel rám, ezért újra leírom, hogy hálás vagyok neki. Ma sem futja többre, nincs erőm.
- Kisfiam, beszélhetnénk kicsit? – szűrődött át anyukám hangja, mire én azonnal letöröltem a könnyeim és valamennyire elpróbáltam tűntetni azt a világfájdalmas tekintetet magamról, ami az arcomon volt. – Sírtál? – Nemlegesen megráztam a fejem, majd újból a takarómba törölgettem az arcom.
- Mit szeretnél? – erőltettem magamra egy élettelen mosolyt, és legalább annyira fájt ezt megtenni, mint egyedül lenni. Utáltam, hogy mindent meg kellett tettetnem, csakhogy mások boldognak higgyenek.
- Beszéltünk apáddal arról, hogy lehet jobb lenne számodra, ha elmennénk egy pszichológushoz. Tudjuk, hogy nincs veled valami rendben, mi csak segíteni szeretnénk, hogy teljes életed legyen…
- Anya, utoljára mondom el, nincs velem semmi baj. Nem kell sem orvos, sem a te segítséged, ha nincs más, amit mondani szeretnél, szia – fordultam el tőle, majd hátat fordítottam neki és elterültem az ágyon. Nincs se kedvem, se gyomrom ilyenekről beszélni, nem értem honnan szűrik le, hogy nekem segítségre lenne szükségem.
- Ugye tudod, hogy nem menekülhetsz egész életedben Baekhyunhoz?
- Anya, ő velem van, nem kell más – fejeztem be a beszélgetést azzal, hogy horkolást szimuláltam.
- Nekem mindjárt mennem kell, egyél egy kicsikét, nagyon lefogytál. – Amint elhagyta a szobát sírásba kezdtem, próbálva tompítani a hangokat azzal, hogy a fejem a párnámba nyomtam.
- Chanyeol, ezzel nem oldasz meg semmit – fogott rá a kezemre, mielőtt még bele tudtam volna vágni. Mindig ezt csinálja, pedig nekem ez lenne a legjobb, ha érezhetném ezt a fajta fájdalmat is. Megkönnyebbülök tőle, segít túllendülni a problémáimon.
- Szükségem van erre – rántottam ki a kezem szorításából, erre ő kicsapta a kezemből a pengét. Küldtem neki egy szúrós pillantást, majd már hajoltam volna le, de nem engedett, hárította minden kísérletem.
- Nincs szükséged. Tudom, hogy ez semmi ahhoz képest, ami benned van, de ne tedd. Értem ne tedd – kulcsolta össze kezeinket, mire én csak hatalmas szemekkel állapodtam meg ujjainknál.
Olyan… Jó érzés. Tudni, hogy velem van és támogat, de mégis zavarban érzem magam, az arcom kezd forrósodni, a tenyerem pedig izzadni, ennek ellenére mégis örökké így akarok lenni. Megnyugtat csak az érintése is. Ki akarom mondani, hogy köszönöm. Tudatni akarom vele, mégsem megy, csak egy idióta tátogásra tellik.
- Ami nem megy ne erőltesd – kócolta össze a hajam, majd a penge keresésére eredt. Miután megtalálta nézegette egy kicsit a már rozsdás élét, meglepetésemre egy egyszerű mozdulattal belehajította azt a szemetesbe.
- Baekhyun…
- Nem kell neked, ameddig én veled vagyok.
798.
Talán tényleg az volt a legjobb döntés, hogy kidobta Baekhyun a pengét, nincs rá szükségem. Remélem még nincs belőlem annyira elege, nem lennék képes elviselni, ha elhagyna.
- Baekhyun, alszol? – fordultam felé úgy, hogy még véletlenül se húzzak le egy kis takarót sem róla.
- Hm, fent vagyok – nyitotta ki álmos pilláit mosolyogva. Én is annyira optimista szeretnék lenni, akárcsak ő.
- Mondd, ugye nem csak képzelődöm? Mármint, meg tudlak fogni, más elvileg mégsem lát…
- Hiszel bennem, nem? – bólintottam. – Akkor miért is aggódsz?
- Nem tudom…
- Van kedved levegőzni? – ült fel egy nagy lendülettel, majd már fél lábban kint is volt az ágyból.
- Mindjárt éjfél van, hova akarsz menni? – követtem én is, majd felgyújtottam a mellettem lévő kislámpát, így felvilágosult az egész szoba. Már csak abban reménykedem nem ébred fel ránk senki, nem lenne jó, ha megint végig kéne hallgatnom egy monológot arról, hogy Baekhyun nem igazi.
- A városba! – Szinte ugrált már örömében, én sem tudtam megállni, hogy ne eresszek el egy gyors mosolyt.
- Oda szeretnél menni?
- Így van – ragadott kézen és már húzott is ki a szobából, rendesen összekészülni sem volt időm, csak egy nadrágot és egy pólót sikerült magamra kapnom. Nem értem én ezt a fiút, ki akar ilyenkor kimenni valahová is?
Lassan érzem a köteleket, melyek céljuk elérése érdekében megfojtani próbálnak, megszólalni szeretnék, hogy végre kiadjak magamból mindent, de nem megy. A torkomban lévő gombóc nem szűkül, elzárja a szavaim, minden kiutam a végtelen magányosságból elállja, újabb borzadalmakat vetve elém.
- Baekhyun… - préselek ki egy szót kiszáradt torkomból, mire a szólított csillogó szemekkel fürkészi tekintetem, mely oly elhaló, mint mikor a csillagok fakulnak az égen napfelkeltekor. Úgy érzem, én is ilyen sorsra jutok, pedig én soha nem voltam ilyen. Három évvel ezelőtt még nevettem a velem egykorúakkal, védjegyemmé vált a hatalmas mosoly, de ahogy egyre több nap szalad el, úgy válik köddé minden eddigi boldog gondolatom. Felemészt, elnyel, tönkretesz.
- Chanyeol, ne beszélj, beteg vagy. Anyukád hamarosan hoz ételt, enned kell a kedvemért. Megtennéd? – simít halovány, sápadt bőrömre, mely egyre jobban csak kiszárad. Érzem az érintését, lágy, puha, finom, csak ezt akarom átélni minden nap, hisz ez megnyugtat úgy, ahogy más nem tud. Sem tea, sem gyógyszer nem elég, hogy kezelni tudjam a kiakadásaim.
- Velem maradsz? – hunytam le a bűnöktől és fájdalmaktól nyomott szemhéjam, várva a válaszra. Mindent eldobnék, csakhogy velem maradjon. Ő tart életben, akármennyire is nehéz ezt elhinni.
- Aludj egy kicsit, kérlek – helyezte kezeit mellkasomra, majd féloldalasan az ágyra ülve hintett egy pehelysúlyú puszit a homlokomra.
Égetett, forrósággal töltött el, de beszélni nem voltam képes. Ki akartam mondani minden egyes szót, ami eddig nem sikerült, nem ment. Lehetetlen volt, a lebetegedésem is az állapotomnak köszönhető, képes lenne megölni, az oka még máig sem dereng, csak jött, élni nem hagy.
809.
Nem tudom mi lesz velem, már egy hete ágyba kényszerültem, aludni viszont nem tudok, nem hagy a szorongás.
- Hányszor kell még elmondanom, hogy nem kell nekem pszichológus? Miért hoztatok ide, miért akarjátok annyira ezt?! – fakadtam ki véglegesen is, miközben a váróteremben ültünk, lefogni is alig tudtak, de Baekhyun elhallgattatott egy kézfogással. – Köszi – mosolyogtam rá, majd kipirult tekintetem rá vezettem, erre ő csak legyintett egyet, lezárva a témát.
- Épp ezért, kisfiam. Nem beszélhetsz örökké magadban. – Már épp készültem egy újabb borsos mondatot kiejteni, de az ajtó nyikorogva a szívbajt hozta rám, így az azonnal tudatta velem, hogy nincs helye itt az üvöltésnek.
- Park Chanyeol? – lépett ki egy idősebb, alacsonyabb, ám mégis köpcös férfi, széles mosollyal. Mikor meglátott kezeivel beljebb invitált, Baekhyunnak előtte még szóltam, hogy várjon meg, nem akarom, hogy bármit is halljon. – Kérlek ülj le.
Sietősen helyet foglaltam, majd az ölembe tettem a kezem, hogy az asztal alatt az ujjaimmal tudjak babrálni. A férfi beleereszkedett a gurulós székébe és egy dossziét készített ki, amiből felolvasta a legfontosabb tudnivalókat rólam.
- Chanyeol, igaz, hogy van egy Baekhyun nevű barátod? – csúsztatta lejjebb szemüvegét, majd kipillantott a lencsék felett. Kismértékben bólogattam, mire a fapofából átváltott szemöldökráncolásba. – Itt van most?
- Kint vár rám – mondtam.
- Mesélnél nekem róla?
- Eléggé alacsony, sötétbarna haja van, a kávébarna íriszeiből sugárzik az ártatlanság. Folyton mosolyog, velem van, ha kell, ha nem. Nem mesélt még sokalt magáról, azt mondta egy faluból jött, van egy bátyja is, akit Baekbeomnak hívnak, és elvileg rémisztően hasonlít rá. – Furcsa, hogy amikor róla kell beszélnem megered a nyelvem, de legalább róla tudok.
- Értem. Beszélnél a kapcsolatotokról? Miket csinál, hogy viselkedik?
- Igazából minden nap elmondja, hogy velem marad. Mindig számíthatok rá, még a legelején tűnt el napokra. Amikor… - A hangom elcsuklott, ahogy arról próbáltam beszélni mi történik a testemben, ha csak hozzám ér. Arcom felforrósodott csak a visszaemlékezésre is, teljesen zavarban voltam csupán pár emlékfoszlánytól.
- Amikor? – kérdezett vissza.
- Megígéri, hogy nem mondja el a szüleimnek?
- Minden, amit itt beszélünk kettőnk közt marad, ezt előbb is mondhattam volna – mosolyodott el, levetve az eddigi komoly külsőt.
- Baekhyun amikor hozzám ér valami furcsát érzek… Bizsergek, a hideg kiráz, de mégis forrónak érzem magam. – Hangom egyre csak halkult, majd a kimondott szavak után rá kellett jönnöm, hogy ez teljesen abszurd, régóta senki sem ölelt meg, természetes, hogy így reagál a testem. Tőle kapok szeretetet, hiszen régóta nem voltak barátaim.
- Behívnád kérlek őt?
- Egy pillanat – álltam fel, majd mélyen meghajoltam. Kitártam az ajtót, ami egy hangos nyikorgással adta tudtomra korát. – Baekhyun, bejönnél? – A szüleim felkapták a fejüket, de mikor rájöttek, hogy nem rájuk van szükségem, csak egy apróbb sóhajt hallattak, hogy még véletlenül se halljam meg, ami persze nem sikerült. Leültettem magam mellé, kíváncsian fürkészte szemeivel a hófehér szobát, közben egyszer-egyszer elidőzött egy részleten.
- Megmutatnád a körvonalait? – A hirtelen ért kérdésre zavartan kaptam el a tekintetem Baekhyunról, természetesen ő sem fogadta jobban a furcsa kérést. Kezdőlöketet adott azzal, hogy egy kis mosolyra húzta ajkait, én pedig feláltam, hogy jobban hozzáférhessek.
- Itt van a feje búbja, tudja, olyan idolos haja van, sötétbarna – nyomtam a kezem a fejére, mire halványan kuncogott egyet a szenvedő tenyerem alatt. – Itt van az arca, elég vékony Baekhyun maga is, az arca egy picit változott, talán férfiasabb lett három év alatt.
- Ennyi ideje ismeritek egymást? – lepődött meg a névjegykártyája szerint Dr. Jung, könyökével megtámaszkodott az asztalon, hogy pihentesse a nyakát azzal, hogy kitámasztja a fejét.
- Pontosan 851 napja – feleltük egyszerre Baekhyunnal, ám az ő hangja valahol elveszett, mint a teste mások előtt, nem lehetett észlelni.
- Folytasd, kérlek – intett a tapogatás sürgetésére, azzal a lendülettel folytattam is a kezem vezetni és egyszerre magyarázni a vonalairól.
- Esetleg a talpam nem akarod megmutatni neki? – ciccent fel Baekhyun féloldalas mosollyal.
- Ezt kell csinálnom, ne ellenkezz! – hívtam fel a hallgatásra, de ezt őt hidegen hagyta, továbbra is kommentált mindent. Jobbnak láttam még megállni a csípője felett, mert… Hogy is mondjam, furcsa volt. Nem olyan, mintha anyukámat ölelném, nem is olyan, mintha a nővérem.
- Köszönöm. Adnék egy tesztet, ezek alapkérdések, eszerint fogom tudni megmondani, mire vagy érzékeny, mit nem viselsz el. Öt választás van mindenhol, jellemző, nem jellemző, és a többi. – Amikor kiderült, hogy megint rólam van szó bepánikoltam, főleg az érzékeny szó hallatán. Mihelyst megláttam az első kérdést elkerekedtek a szemeim, olyan egyenesen volt minden megfogalmazva, és méghozzá olyanok, amik pont rám valók, hogy kedvem lett volna azonnal elfutni innen.
- Baekhyun, ki tudnál menni? – fordultam felé egy erőltetett mosollyal, mit persze ő is észrevett, de megtette amit kértem.
892.
Még mindig nem tudom elfogadni a tényt, hogy én – elvileg – depressziós vagyok, Baekhyun pedig csak egy védőmechanika, hogy fel tudjak mindent dolgozni. Feszélyeztetve éreztem magam mellette, valahogy más a közelében tartózkodni, mint ezidáig. Vegyes érzések keringenek bennem, tudom, hogy igazi, nem tudja nekem senki sem bemagyarázni, hogy nem az. Három éve velem van, a legjobb barátom, ő is tudja, hogy létezik, és én hiszek neki.
- Baekhyun, beszélhetnénk? – szegeztem szavaim hozzá a fagyos környezetben, míg az előttem gomolygó leheletem útját követtem szememmel, ahogy mondatom után kifújtam a levegőt.
- Mondd csak – fordult meg egy határozott mozdulattal, ugyanolyan játszi mosollyal arcán, mint mindig.
- Én… - kezdtem neki, de a mellkasom összeszorult, az izmaim befeszültek, próbálva tudtomra adni ezzel, hogy egy egészen kényes témát próbálok felhozni. – Azt mondta Dr. Jung, hogy én… Hogy én depressziós vagyok. – Mindenhova akartam nézni, csak nem rá, az utolsó dolog volt az undorodó arca, amit látni szeretnék életemben. Most gondolja ki magában, hogy hogyan küldjön el innen jó messzire a „betegségem” miatt.
- Chanyeol, én nem akarlak megbántani, de – Igen, pontosan az következik. – én ezt már az elejétől tudtam. – Komor tekintete lelkemig hatolt, én csak tágra nyílt szemekkel dolgoztam fel magamban a hallottakat. Mindvégig tudta, hogy én nem vagyok normális?
- Honnan tudtad? – kérdeztem kimérten, de annyira le voltam izzadva és szédültem, hogy féltem nem tudok megállni egyhelyben a válasz megvárása előtt. – Ki mondta? – tettem fel egy újabb kérdést már sokkal agresszívabban. Undorító vagyok, egy kész csőd, Baekhyun pedig nem érdemel meg. Magamat okoltam az egészért, saját magam miatt lettem ilyen, már csak azt nem tudom mit és hol rontottam el, hogy ilyen helyzetbe kényszerültem.
- Csak tudom. Látom, hogy nem vagy jól – jött közelebb, azonban én feltartottam a kezem, mielőtt még két stresszhatás közé szorulnék; Baekhyun közelsége és a szégyen közé.
- Hidd el, jól vagyok – Hazudok, nagyon messze vagyok a jólléttől. – Élek, látod? – Meghalok. Újabb hazugságok, amiket nem fogok tudni kijavítani, újabb hazugságok, amit mások elhisznek, engem pedig széttépnek belülről.
- Nem élsz. – Szavai komolyak, arca rezzenéstelenül állja továbbra is bombázó tekintetem, míg kis lépésekben közelít felém. – Meg akarsz halni, Chanyeol? – Mindennél jobban.
Mindenem ég, ordítani akarok, kiadni magamból mindent, sírni, bántani magam, míg a legvégén meg nem halok. Nem akarom folytatni, nem akarok ilyen szenvedésben élni, újra boldog akarok lenni. Könnyáztatta szemeim cikáznak a szabadban, el a kerítésre, hol a mögötte tornyosuló tűlevelükre, majd megállok egy pillanatig Baekhyunon, aki már majdnem előttem áll.
- Nem akarok meghalni, de mégis – ejtem ki a szavakat remegve a fojtogató gombóc miatt. Tudom, hogy a családom nyomorban élne, ha én nem lennék, mégis a halál vezényel. Folyamatosan ordít bennem valami, hogy itt az ideje, irányba akar terelni. – Miért vagyok ilyen?! – fújtatok egyenesen Baekhyun arcába, de ő nem törődve a készülődő sírással, szoros ölelésbe von, az inger miatt hangosan felzokogok, kezeim viszont mintha lefagytak volna, nem engedelmeskednek. Vissza akarok ölelni, tudatni akarom vele, hogy hálás vagyok. Ujjaim csak a kabátja aljáig érnek, görcsösen szorítom őket, pedig nem ártott nekem semmit az a szerencsétlen ruha, csupán jó érzéssel tölt el a sok keserűség mellett. Arcom találkozik hajával, ami nem csak látszatra, hanem érintésre is puha, bódító, édes, mégis nyugtalansággal tölt el.
- Maradj életben értem.
- Felírok egy gyógyszert, ezt kellene szedned naponta kétszer, reggel és este – csúsztatott elém egy cetlit, amin egy ismert nyugtató nevét véltem felfedezni. Zavartan a pszichológusomra néztem, de ő a lapjai között kutatott, néhol pedig pár sort firkantott le kifejezéstelen arccal, mintha nem is érdekelné, hogy ezzel mit váltott ki bennem.
- Miért kell ez is még?
- Chanyeol, egy csontvázhoz hasonlítasz, ez így nem mehet tovább, nem elég az étvágyfokozó, sem a természetes alapú nyugtató. Komolyabb gyógyszer kell. – Egy pillanatra sem nézett rám, ez pedig rendesen feldühített. Az a dolga, hogy segítsen nekem, erre csak még nehezebbé teszi az életem.
- Hogy fogom megmutatni a szüleimnek? Mit fognak gondolni rólam?
- Segíteni fognak – tette le a kezéből a tollat, majd karba tett kézzel meredt rám, sugallva ezzel, hogy nincs helye ilyesfajta kérdéseknek itt.
- Baekhyun nem fogja engedni, hogy ilyet szedjek – mondtam lehajtott fejjel, közben visszaemlékezve a barátom cselekedeteire, mikor meglátta a gyógyszereim; egyszerűen kikapta a kezemből és ordibálni kezdett, ami egyáltalán nem vallott rá, ezért szoktam a mostaniakat is úgy bevenni, hogy ő nem láthat. Valamiért feldúlt lesz az ilyenek láttán, de nem mondja meg miért is.
- Ő nem igazi. – Már épp szólni akartam volna, de mielőtt még kiejthettem volna a „de” szót a számon újra belekezdett. – Te formáltad meg őt, számodra ő a tökéletes barát, akit magad mellett akarsz tudni. Érzed őt, mert érezni akarsz valakit melletted, hallod őt, mert hallani akarsz valakit, aki hozzád beszél, és figyel rád, mert azt akarod, hogy valaki meghallgasson. Megbeszéltük ezt már ezerszer, el kell fogadnod a tényt, hogy ő egy részed.
- Biztosan – hallatam egy sóhajt, mert már feladtam a harcot a sikeremben.
- Chanyeol, ébresztő! – vágódott be mellém egy életteljes Baekhyun, minden erejével próbálva lehúzni rólam a takarót. Minek nekem ébresztő, amikor van egy Byun Baehyunom?
- Fent vagyok – döntöttem el a fejem felé, majd párat nyammogtam még félálmomban. – 6:30?
- Igen. Anyukád csinált reggelit neked, ételt is csomagolt el, ruhát készítettem ki neked, már csak a te dolgaid vannak vissza – nyújtotta el a szavakat, én pedig ugyan lassan, de felkeltem.
Már így reggel is rossz kedvem van, nap végére már fuldokolni fogok a rosszulléttől.
- Van valaki itthon?
- A nővéred épp most akar elmenni, két perc múlva nem lesz – követett le a lépcsőn. Már lassan egy hónapja Dr. Jung szavai ismétlődtek bennem, miszerint ő tökéletes, és ez most sem volt másképp, tényleg az. Anyukám nem gondoskodik ennyit rólam, mint Baekhyun, róla alig tudok valamit, és mégis megtesz mindent értem.
- Chanyeol, nekem mennem kell, légy jó – száguldott el mellettem egy sietős Yoora, mire bármit is mondhattam volna már elhagyta a házat. Pislogva néztem a hűlt helyére, majd jobbnak láttam inkább belekezdeni az evésbe.
- Már öt perce a munkahelyén kéne lennie – nevetett fel Baekhyun, majd helyet foglalt mellettem és megtámaszkodott a könyékén, úgy nézett mosolyogva tovább engem. Nem mondanám, hogy megszoktam a hosszas stírölését, épp ellenkezőleg, még mindig zavarban vagyok tőle.
- Milyen ruhát készítettél ki? – szólaltam meg a szendvics gyors elfogyasztása utáni szuszogások közepette.
- Milyen ruhát készítettem ki? – visszhangozták Baekhyun ajkai előbb elhangozott kérdésem, szorgosan törve fejét a mai összeállításomon. – Egy csíkos pólót és egy sötétkék farmert, a kedvenced - mondta maga elé nézve, még mindig összeráncolt homlokkal, míg ujjaival a csiszolt falapon dobolt. Mindig is szerette a zenét, nem bírja ki, hogy ne kövesse valamivel egy elhangzott zene ritmusát, most viszont a dallam felért az ő hangjával.
Szeretem hallgatni a hangját. Felvidít, megnyugtat, ha pedig fegyelmezés szándékából szól felfigyelek rá, erélyesebben is tud mondatokat kiejteni finom ajkai közül. A képzett szavai is tökéletesek, úgy, ahogy Baekhyun, félelmetes belegondolni, hogy ez jelenti számomra a tökéletességet, amire Dr. Jung utalt nem olyan rég.
Arcom pirosan égett, sietősen szeltem a fokokat, eltűntetni próbáltam a gondolataim, mik az előbb fogalmazódtak meg bennem. Miért ver ennyire szívem, miért emelkedik ilyen gyorsan fel-le a mellkasom? Arcom hidegvízzel való leöblítése után percekig szemeztem a tükörképemmel, éjsötét szemeim alatt fekete karikák vannak jelen, minduntalan közölve az éppen rám néző személlyel, hogy alvászavaraim vannak. Mire végre megnyugodtam rá kellett jönnöm, hogy olyan fehér vagyok, akár a fürdőszoba fala, és így, hogy csakis az arcomra koncentrálok észrevehető, hogy nem vagyok jól. Végtagjaim erőtlenek, semmi zsír nem található rajtam, csont és bőr vagyok, mintha éheztetnének. Felpillantva a tükör melletti polcra jutott eszembe, hogy itt az ideje bevenni a gyógyszereim, így egy kisebb gondterhelt sóhaj keretében nyitottam ki a „drogok” dobozát, kiválasztva a nekem valókat. Sebesen csavartam le a nyugtatóm tetejét, s markomba öntöttem két szemet – ami túlzás volt, mert naponta szabad kettőt bevennem, nem egyszerre, de jobbnak láttam többet használni most -, a csapot megnyitottam, a számba csúsztattam a pirulákat, majd amilyen gyorsan csak lehetett a vízsugár alá hajoltam, hogy minél előbb leküldjem a torkomon a számban kesernyés ízt okozó dolgokat. Ezt folytattam a többivel is, arcom újra megtisztítva léptem ki a fürdőszobából, míg el nem hagytam a lakást próbáltam kerülni a szemkontaktust Baekhyunnal.
Miért van lelki szemeim előtt mindig ő, mivel érte el ezt a különleges helyet bennem? Eddigi súlyos lelkemhez újabb megválaszolatlan kérdések csatlakoztak, veszélyesen okoltam magam a furcsa feltevések hadáért. Csak ő járt a fejemben, ahogy néha egy kurta pillanatra rám nézett és elmosolyodott, lágy hangjával kiejtette a nevem, és így visszagondolva, de még mennyire, hogy teljes lepel került rám, mintha nem is én lennék, mintha más érzésekkel lennék ellátva valamily módon. Soha nem volt szándékomban kielemezni a dolgok miértjét, de ez egy olyan tökéletesen rossz gondolatmenet volt, hogy helyénvalónak láttam ezt tenni, kardcsapásként sújtott belém, hogy ez nem normális, bármilyen szemmel is nézem ezt. Nem normális, hogy felforrósodok a pillantásaitól, hogy megbámulom minden egyes részletét, akár az ajkait, akár a bőrét, az meg végképp nem, hogy ködként borul rám valami megmagyarázhatatlan jelenség, ha kiejti a nevem. A legteteje ennek, ha hozzám is ér - sikítozni lenne kedvem, kiejteni, hogy folytassa míg bele nem őrülök, míg nem mondom azt, hogy fejezze be. Hogy is akarnám, hogy fejezze be, hiszen ezt nem lehet megunni, semmi módon nem akarnám, hogy megszakítson egy ölelést vagy egy egyszerű érintést. Mintha ezért jött volna, hogy elcsavarja a fejem, mintha azért lenne jelen, hogy zavarba hozzon, majd befejezze, mikor a legtöbbet szeretném belőle.
Annak ellenére, hogy alig volt pár fok fullasztónak találtam mindent, mind a lakást, mind a kinti környezetet, nem tudtam egyik helyen sem elég oxigént szívni magamba, lehetetlen volt. Szemtelenül gyorsan kapkodtam a levegőt, megfulladni készültem, légszomjam volt, akárcsak egy rémisztő álom után, mely átveszi az uralmat felettem, tönkre akar tenni, el akar taposni, hogy aztán csak mások emlékeiben éljek tovább. Hangtalanul dőltem neki egy ház falának, alig pár méterre a középiskola hatalmas épületétől, de nem voltam képes magam tartani, felzokogva csúsztam le a hideg kőfal mentén, elvesztve minden maradt lelki erőmet. Mik ezek az érzések, mik szüntelenül felülkerekednek rajtam, és még a tömény nyugtatók sem képesek segíteni? Mik – vagy kik - fogtak össze ellenem, hogy három év szenvedés után is alig élek valamennyire, és csak egyre rosszabb lesz minden, miért nem lehet vége valamivel?
Szorosan összezárt pilláim rekordsebességgel nyitottam fel, ahogy újra meg újra felvillant Baekhyun mosolygós arca, mintha ezzel akarná a tudatalattim sugallni, hogy az édes, ámde férfias, lenge aromája, mely körülveszi itt van nekem, ugyanúgy, ahogy a „nem igazi” Baekhyun, aki csak egy védőmechanika számomra, hogy túléljem a következendő napokat. Ő igazi, tudom.
Nagyot nyelve léptem be a nálam alig tíz centivel nagyobb nyílászárón, majd egyből egy mosolygós Baekhyun fogadott, de ahogy meglátta a nyúzott arcom néma segítségkérésem megértette, magához vont és egyik lábáról a másikra ringatózott, mintha csak csitítgatni szeretné. Nem tudta ezzel mit ért el – a szívem hevesen dobogott, épp kiszakadni készült, míg mindenem úszott a forróságban, mintha a pokol tüzén égnék hatalmas szenvedések során, fejemet egész nap hosszú és fájdalmas migrén nyomta, ami talán mostanra csitult valamennyire. Nyugodt voltam, de mégsem – boldog voltam, de mégsem. Ördögi kör ez, újrajátszódik minden nap, ismételgeti magát, mélyen elrejtve a tudatomban talán ez az egyik dolog, ami megöl – a kétesség. Semmiben sem vagyok biztos az életemben, minden a levegőben lóg, nem pedig a szilárd talajon áll.
- Baekhyun, nem tudod mikor kell újra mennem Dr. Junghoz? – ejtettem ki a szavakat rekedten, majd nyelvemmel benedvesítettem kicserepesedett ajkaim, az ölelést viszont csak egyre erősebbre vettem. Nem akarom elengedni, nem akarom, hogy vége legyen, most nem. Szükségem van erre, mint az éltető vízre… Talán Baekhyun jelenti nekem a pótolhatatlant, az életfeltételt, mely nélkül nem tudok élni.
- Holnapután megyünk – szólt ki anyukám, de amint meglátta, hogy éppen egy érzelmes pillanat közepén vagyok csak sóhajtott egyet és visszavonult a rejtekhelyébe, a konyhába. Olyan volt neki, mint nekem a szobám: minden elől oda menekült, akár rólam volt szó, akár Yoora dühkitöréseiről.
Lényegében egy teljesen normális, összetartó család voltunk, ameddig én nem változtam meg – mindenki elhidegült egymástól, ezért is csak magam okoltam. Régen még együtt sürögtünk-forogtunk a konyhában, kifőzve egy jó adag levest ebédre vagy éppen vacsorára, most pedig minden ilyen feladat anyukámra hárul, aki hallgatagon tűri a szenvedést. Tudom, hogy szenved, és ha én nem lennék, neki is könnyebb lenne.
Baekhyun ujjai ügyetlenül, bágyadtan simultak hátamra, néha megcirógatva a bőröm gerincem mentén, mely apró borzongással töltött el. Egyre jobban és jobban fúrtam fejem nyakába, csakhogy minél többet érezhessek belőle, minél többet legyek ölelésében, mely egyszerre minden gondom elűzi, még az álmosság morzsáit is elpárologtatta szembogaraimból.
- Beszélni szeretnék veled. – Hangja halk volt, mégis keveredett benne egy kis magabiztosság és óvás egyvelege. Megadóan váltam el tőle egy kisebb sóhajt hallatva, majd felkapva a táskám indultam fel a rozoga lépcsőfokokon, melyek ügyetlenül recsegtek súlyom alatt.
- Mit szeretnél? – csuktam be magam után az ajtót, azonban a szobára csak kínos, súlyos csend telepedett, amire egyáltalán nem számítottam. Nem számítottam rá, hogy ez a Byun Baekhyun itt előttem nem fog sem megszólalni, sem még mosolyogni sem.
- Chanyeol, te… - megremegtem a nevem hallatán, majd újra kitöltött bennem valamit az a forróság, ami már hetek óta bennem kering, minden magyarázat nélkül. – új gyógyszereket kaptál? – Fejét elfordította, szemeiből viszont az utolsó pillanatban még ki tudtam venni a bánatot, a keserűséget, ami áradt benne, és táplálta a lelkét. Csalódott bennem, megint. – Nem kell válaszolnod, nem akarlak ezzel is stresszelni téged, de úgy érzem beszélnünk kell.
- Baekhyun, én… - Nem vagyok képes kimondani, hogy sajnálom. A szavak a torkomon akadnak, nem tudom őket kipréselni magamból.
- Mikor kaptad ezt? – húzta ki a fiókot, majd már kezében is termett a henger alakú doboz. Érzelemmentesen vizsgálta át minden négyzetmilliméterét a csomagolásnak, majd felolvasni kezdte az ismertetőt. – Alprazolam, triazolo- benzodiazepin, szorongásoldó, nyugtató-altató. Tudod, mennyire veszélyes ez? Ha pár szemmel többet szedsz be meghalsz, nekem erről miért nem szóltál? Véletlenül is vehetsz ki többet, mi lesz velem, ha esetleg nem ébredsz fel többet?
- Baekhyun… - szóltam rá suttogva, azonban az összeráncolt szemöldökei és a villogó, izzó szemei nem arról árulkodtak, hogy egyhamar befejezzük ezt.
- Nem csinálhatsz mindent magadtól, engem is be kellett volna avatnod ebbe! Hogy segítsek neked, ha nem vagyunk egymással őszinték?
- Rólad nem tudok semmit, ki beszél itt őszinteségről? – rivalltam rá, mire egy pillanatra megrezzent, összehúzta magát, majd a bent rekedt levegőt kifújta a tüdejéből.
- Chanyeol, ezt te nem érted meg, bonyolultabb, mint hiszed. – Ajkai nyitva maradnak, mintha újabb sorokat szeretne hangoztatni, de csak buja tátogásra futja tőle. Idegesen kapja el rólam a tekintetét, fújtatva párat arcát elrejti a kezével, már amennyire a fekete rásimuló anyag engedi neki. – Nem hinnél nekem, az igazság túl bonyolult ahhoz, hogy te felfogd.
- Szóval ezzel arra akarsz utalni, hogy buta vagyok – forgattam meg a szemeim, durcásan karba tettem a kezem és vártam a következő tettére.
- Nem, kiforgatod a szavaim – emelte fel a hangját sértődötten, a szeméből kiszökött minden csillogás, mintha nem is lenne lelke. Megrémisztesz, Baekhyun.
- Akkor kérlek magyarázd el.
- Nem mondhatom, nem érted?! – Szinte már ordított, a szavai nem csak a szobában, de a fejemben is visszhangzott, ennek hatására a migrénem újra fellankadt, belenyilalt a fejembe.
- Miért, mert talán annyira hihetetlen? Annál már semmi nem hihetetlenebb, hogy mások nem látnak! – Sírás szélén voltam, a fejfájás gyötört, a végtagjaim összeroskadni készültek. Még soha nem veszekedtünk ennyire, beterített minket a piros, villódzó fény – vagy köd -, ami alól nem tudtunk szabadulni.
- Ha elmondanám nem értenéd meg, még gyerek vagy, túlságosan is! – Újabb üvöltések hagyták el a torkát, majd egy jól célzott mozdulattal hozzám vágott egy párnát, melyre könnyektől áztatott, elveszett tekintettel meredtem, ahogy a lábam elé esett. Dühösen túrtam hajamba, ezzel próbálva csitítgatni benenm minden ellenem irányuló hangot, azonban nem sikerült csendre bírni az üvöltéseket.
- Fél francos évvel vagy idősebb, miért lennék gyerek?! – Lábaim eddig bírták, feladták a szolgálatot, majd erőtlenül, egy rongybabához hasonló módon koppantak térdeim a parkettán, fejem előrebukott, így az is találkozhatott a hideg fa barázdáival. – Nem vagy igazi, ezt akarod mondani? Hogy csak én találtak ki, igaz? NEM VAGY IGAZI!
Minden erőmmel a padlóba ütöttem, könnyeim áramlását már nem bírta el a gát, így az felszakadt, majd üvöltésem közepette a sós könnyek marták a szemem, az arcom, végigfolytak vékony államon, onnan pedig lehullottak a földre utolsó céljukként. Nem bírtam tovább a gondok súlyát, megtörtem, még Baekhyun sem jött és segített fel, nem helyezte a kezét a vállamra, csupán a hideg csípését éreztem és a fülledt levegőt, ami teljesen égett a fújtatásomtól.
- Kisfiam, mi történik? – rontott be aggódó szülőm a szobámba, de én nem voltam képes visszafogni magam, csak még hangosabban kezdtem sírásba, éktelen szipogásba. A fejem továbbra is ütögettem a padlóba, ami minden akadály nélkül bírta az őt érő csapásokat, néha-néha hangzottak el egyfajta fájdalmas nyögésre hasonlító hangok belőle, mikor épp eléggé erősen sikerült csapást mérni rá. – Chanyeol, figyelj rám, kérlek. Mi történt, miért sírsz, életem?
- Anya… Baekhyun… - A hangom elcsuklott, újabb szipogásba kezdtem, körmöm erőteljesen kapaszkodott a szőnyegem végébe. – Elment…
Itt hagyott. Úgy foszlott szerte, akár a köd, akár egy árnyék, ami az éjszakában elpárolog, én pedig egyedül maradtam. Teljesen egyedül.
Fehér ujjaim a hajam tépése közben vérpirosak lettek, a szemeim teljesen felpuffadtak, míg a gyomrom borsóméretűre zsugorodott, a fejem pedig csak szétszakadni készül.
Nem vagy igazi!
- Baekhyun, ne menj el… Annyira sajnálom, kérlek ne szórakozz velem, sajnálom, bocsánat, nem akartam… Szeretlek, oké? Veled akarok lenni, ne hagyj itt – leheltem a szavakat magam elé, azonban süket fülre leltek, nem tért vissza.
Megszűnt létezni, elillant, akár egy szép álom. Mert csak egy álom volt, ami három éven keresztül tartott.
1046. – Avagy az utolsó
1604. 6104. 61-04.
El sem hiszem, hogy majd pont ezen a napon kell lépnem valamit. Ha valaki megtalálja ezt a Naplót, kérem bánjon vele jó kezekkel, minden benne van az utóbbi három évemről. És hogy miért is olyan fontos ez a nap?
61 – Az én kedvenc számom.
04 – Baekhyun kedvenc száma.
Hihetetlen, hogy egy ember ennyit tud segíteni valakin, aki összetört, küzd a hívogató halál ellen.
Amint elment, már nem tudtam tovább tartani magam, az életem értelme megszűnt, nincs miért tovább harcolnom.
Érzem még magamon forró ölelését, ujjainak puha, bársonyos tapintását, hajtincsei csiklandozását, szavai nyomatékát, mindenre emlékszem, azonban ez nem elég a túléléshez.
Rájöttem, hogy szeretem őt. Nem barátilag, sokkal inkább szerelmileg.
Rájöttem, hogy a szavaknak van súlya.
Szentül hiszem, hogy velem van, és hogy igazi. Nem lehet nem igazi.
Kapkodva csuktam be a Túlélési Naplót, remegő kezekkel betemettem az éjszakai földbe, majd már a kezemben lévő altatókkal szemeztem, melyek már rengeteg ideje érdekelnek, azonban ezt a napot meg akartam várni.
Elsötétülni látszik minden, ajkaim remegnek, egy könnycsepp kifurakodik lezárt pillám alól.
- Szeretlek, Baekhyun…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése