Kim Jongin, a megtörhetetlen hazug

Az idő rossz volt, mégis jobb, mint az elmúlt napokban: a levegő csípett, a fák lombjai hangos zörejjel találkoztak egymással, a köd mindent beterített, mind a csillagok fényét eltompította, de azokat mégis lehetett valamennyire észlelni, mind a vezetést megnehezítette. Jongin utálta ezt az időt, Sehun épp ellenkezőleg vélekedett. Nem szerette a hideget, egyáltalán nem, de a köd igenis tetszett neki, úgy figyelte a gomolygó ködfátyolt, olyan részletességgel, mintha éppen lefesteni készülne azt, a kocsi sebessége miatt bekövetkezett tájösszemosódással olyan perspektívával csodálhatta az éjjeli világot, amit máskor ilyen keretek között nem találhatott volna. Viszont a látott képtől félelmet is érzett; nem akart kimenni, nem akart kilépni az autóból, mert ettől a tájtól, ettől az időtől elbizonytalanodott – ha lelépne a harmatcseppes, vizes fűre újrakezdődne a szenvedés, az örökös kétségbeesés, amit nem tud befolyásolni, ugyanúgy elkísérné napja nagy részében, mikor nem ebben az autóban ül. Szerette ezt az autót; az ülések kényelmesek, szürke huzatúak, majdhogynem pamut beütésű a tapintásuk, pedig kárpitok. Legfőképp újak a kiegészítők benne, ennek ellenére maga a fekete Toyota pickup elég idős, idősebb talán, mint bármelyikük.

Azonban mosolygott. Feszélyezettség nélkül tölthették el az időt, ketten, nem széles baráti körrel, amolyan családias hangulatban, és ha megkérdezték volna miért is boldog ezért, csak annyit válaszolt volna: miért ne lennék? Jonginnak viszont hiába próbálta volna ezt mondani, nem tudta volna. A fiú az átlagtól eltérő, intelligensebb, bölcsebb, a gondolkodásmódja sem mindennapi. Sokkal több mindent megélt, mint a vele egykorúak elmondása szerint, mégsem lehetett róla semmi konkrétat tudni, csupán annyit, amennyit elmondott; nem voltak felesleges, odavetett szavai, mondatai, az arca sem árult el többet, mintha nem is evilági lenne, olyannyira őrizte magánéletét, gondolatai viszont olyan költőiek, egyediek voltak, hogy azt azon nyomban le kellene írni, miután tudatja mással.

- Mi az, ami ennyire megmosolyogtat? A sötétség nem egy olyan dolog, aminek örülni kéne. 

Mély, bariton hangja határozottan szelte ketté a csendet, mely lassan természetes volt kettejük közt. A fiatalabbik mosolya a kérdés hatására egy pillanatra alábbhagyott, de rögtön vissza is varázsolta azt. Bizonytalanul fordult a vezető felé, ki féloldalasan még mindig őt nézte, de újabb kanyar miatt képtelen volt az útra összpontosítani minden figyelme maradék morzsájával is.

Sehun gondolatai teljesen megszűntek, mikor reagálnia kellett volna az egyszerű kérdésre. Mit kéne válaszolnom? Ő mégsem egy iskolatársa, szülei, vagy barátja, talán nem túloz, ha azt mondja felnéz rá, mert igenis azt teszi. Ő volt az, aki kiszabadította a saját kis ketrecéből, megmutatta, mi a nagybetűs élet, megtanította létezni, milyen húsvér embernek lenni – amit valljunk be, nem mindenki tudott volna.   

- Hogy nem tudod ezt szépnek tartani?

- És te hogy tudod? Az élet nem egy olyan dolog, amiben az apró, de szép dolgok számítanának. Ha látsz egy fehér lapot, amin egy fekete tintapaca van, mit veszel észre előbb? 

Csendben maradt. Igaza van, de még mennyire… Mindig igaza van.

- Pontosan. A szépséghibát. Miért kellene valamit szépnek tartanunk, ha úgyis van benne valami rossz? Mi értelme?

Hiába a régi autó, fűtésre is volt lehetőség, amit előszeretettel használtak ki ilyenkor, tizenegy magaslatán, most sem volt másképp; az idős motor búgása, a karosszériának ütköző kavicsok, az országuton száguldó kerekek nyugodt, meghitt hangulatot kölcsönöztek, a be-be szűrődő lámpafények ezt csak tetőzték.

- Ne gondolkozz ennyit, nincs értelme. – Érzelemmentes hangja újra felcsendült, mely arra késztette a fiatalabbat, hogy újra végigfuttassa tekintetét kreolos arcán, ami a tompa fény ellenére is úgy csillogott, mintha a legragyogóbb reflektorfény is rá világítana, bár egyáltalán nem zavarta, szeretett elidőzni a vonásain.

Már rég nem csillogott fény a vezető szemében. Úgy ült ott, mint egy szellem, mint egy élettelen, érzésre alkalmatlan robot, melynek csak mesterséges intelligenciája van, amit belé ültettek létrehoztakor, de ami a legrosszabb mind közül, hogy sosem mosolyog; akkor sem, ha boldog, ha egy viccet hall – Sehuntól még nem hallott viccet, tény -, de sírni sem sír, még csak nem is gyűlnek könnyek szemébe.

- Mik a tervek mára? – fordult Sehun a másik felé gyermekies izgatottsággal, beharapott ajakkal, szeme sarkában felgyűrődött a halvány bőr, minek hatására tényleg úgy festett, mint egy új játékra vágyó tűkön ülő kisfiú.

Jongin az autót levezette egy mellékutra, melynek betonja hamar áttűnt egy göröngyös föld és finomkő útra, ami látszólag a semmibe vezetett, de ahogy a lámpa felfedte a körülöttük elterülő homályt, Sehun szinte tátott szájjal tekintett körbe a roncstelepen.

- Most pedig – hagyott szünetet, és olyan hevességgel tépte fel a Sehun előtti felnyitható rekeszt, hogy annak ajtaja csaknem leesett. -, gyerünk!

- Ez egy…?

Hangja mintha a szokottabbnál is halkabb, bizonytalanabb lenne, melyet elhaló csillogású szeme tetőzött a végletekig. Minek neki egy fegyver?

- CZ97B. Ismered a Colt-ot, hogy ne ismernéd. Ez a csoda annak egy leszármazottja, bár nem ismerik annyian, attól még rettenetes ereje van. Nem merném feltételezni, hogy jobb, de mindenképp említésre méltó.

- Mit akarsz vele? – érintette mutatóujját a fémbevonathoz. Meglehetősen letisztultnak ígérkezett a pisztoly, jobb volt, mint amire számított. Ugyan benne bujkált a félhetnék, de bízott Jonginban, elvégre barátok. – Gondolom nem embereket ölni.

- Nem, miért akarnék?

- Akkor nem engem vagy magad, ugye? – csatolta ki övét nagyjából teljes lelkibékében, de a gondolatok, a sötét és megmagyarázhatatlan gondolatok kavarogtak benne, akárcsak egy vihar.

- Ha meg is akarnám magam ölni, az nem lenne visszavágás, nem rendítene meg senkit. Elvégre mi az élet lényege? Hogy túléld. Ha én kibiztosítás után meghúznám a ravaszt és a fejemhez emelném – Így tett. – meghalnék. Másnak nem ártanék, csak magamnak. Ha eltűnnék, akkor eltűnnék.

- Akkor miért nem örülsz a szép dolgoknak?

Mintha Jongin egy pillanatra veszített volna magabiztosságából, keze is megremegett egy kósza, váratlan pillanatban. A természet is erre várt, úgy kapott szélre a hideg levegő, hogy annak hatására arca és orra kipirosodjon, ajkai ennek ellenére továbbra is nyitva maradtak. Majd ahogy jött a tizedmásodperces zavar, úgy tűnt el.

- Tudod, Sehun – Az említett neve hallatára összehúzta magát, pedig tudta nincs veszélyben, nincs miért aggódnia. -, vannak dolgok, amiken nem lehet változtatni. Ha akarsz, akkor sem tudsz. Ha beteg vagy, gyógyszereket kapsz, a betegség így elmúlik. De ha nem kezelik azt, vagy lassabban múlik el, vagy idővel rosszabb lesz. Miért akarnád a rossz dolgokat elnyomni, ha úgyis megmaradnak? Tudatják veled, hogy élsz.

- Akkor miért nem kezelik?

- Nem mindig van pénzed orvosságra.

Jongin szavai olyanok voltak, mint egy szent írás, annál is szentebbek Sehun számára. Igen, egy teljesen új, szinte ismeretlen „vallásmódot” képvisel, amit nem volt rest megosztani a fiatalabbal. Jól tudta, segítségre van szüksége, tudta, nélküle teljesen elveszve lenne a nagyvilágban, már akkor tudta, mikor meglátta az utcán üres egyliteres alkoholosüveggel, mikor meglátta a könnyáztatta arcát, segíteni akart, hogy valakinek elpanaszolja a gondjait, azt akarta, hogy elmondja mi bántja. Mindezek miatt tisztelte Sehun Jongint, megmentette és segíti, az okosságai pedig új színben tűntették fel előtte a világot: ha eddig azt gondolta, hogy az élet maga a pokol, már teljesen biztosan tudja, és hogy ennél rosszabb helyzetben nem is lehetne, mert a jelenleginél nem lehet rosszabb.

Sokan mondják, hogy a kialakult szituációk lehetnének nehezebbek, emiatt kellene meglátni a fényt, a reményt, de nem, nem lehetne nehezebb, képtelenség. Ha egyszer valaki mélyponton van nem látja a jobbat. Talán Jongin olyan, mint én? 

- Keress pár olyan dolgot, amit szét lehet puffantani – adta ki az utasítást, miközben a motorháztetőt csukta le, mert valamiért az autó akkuja nem képes túl sok időt állni, lefulladna az egész, így minden adandó alkalomkor, mikor leállítják a motort ki kell kapcsolni az áramellátást, ha vissza akarnak még valaha is indulni. -, üveg, konzervesdoboz, a lényeg, hogy lehessen rá célozni.

Így tett. Igaz, nehéz volt három üveget összeszedni, egyetlen segítsége telefonja vakuja volt, ami első felvillanásakor majdhogynem kisütötte a szemét a hirtelen ért fényváltozástól, de ez a feladata, hogy világítson, nem igaz? Az első majdnem kiszúrta a szemét, pár méterre volt tőle, a másodikat egy biciklironcs alul szedte ki, míg a harmadik egy kupac tetején volt, de termetének hála néhány alapos nyújtózkodás után magáénak tudhatta azt is.

- Három elég lesz? – kiáltott fel a távolból, ám ezzel egyidőben csendült fel telefonjának alapcsengőhangja kezei között. Sóhajtva konstatálta a hívó mivoltát, eme információ tudatában rakta le a telefont, mintha mi sem történt volna.

Jonginhoz sétált, ki kivette a kezéből a porban álló üvegeket, majd letisztítva azokat helyezte egy stabilan álló, nagyjából szemmagasságban lévő helyre az egyiket. A megfelelő távolságot keresve hátrált pár métert, majd Sehunnak intett, hogy mihamarabb csatlakozzon hozzá.

- Kell még fény, vagy ennyi elég lesz? – célzott a felettük magasodó épphogy csak égő lámpapóznára.

- Elég, bőven. – Sehun bólogatott.

- Vedd a kezedbe. Tudod, hogyan kell fogni, igaz?

Újabb bólogatás után remegve nyúlt a pisztoly markolatához, majd ahogy arra ráfogott, Jongin ugyanígy tett, hosszú ujjai érintkeztek Sehun bőrével, mely tényező miatt Senunnak kedve lett volna kiszaladni a világból, messze innen el, bárhova, csak ne legyen Jongin közelében, mert ha így folytatja testének hőjétől megfullad. Egész karja, talán még háta is libabőrös lett a különös érzéstől, mely kényszerítette, hogy jobban rászorítson a fegyverre, eme hosszas, frusztráló sorból Jongin látszólag semmit sem érzékelt.

- Már kibiztosítottam, így csak a ravaszt kell húznod. Vidd feljebb a kezed, csak egy kicsivel, hogy eltaláld. Ha szólok, az ujjaddal hátrahúzod, hogy elsüsd. Viszont mindenképp szorítsd a markolatot, ugyan nem jellemző túl nagy hátrarúgási erő, de lehet neked ez erős lesz. Megjegyeztél mindent? – Jongin hangja mindig unott volt, de most nem, mintha még élvezte is volna a beszédet, úgy mondta a teendőket. Mintha… érdekelte volna az, amiről beszélt.

- Értem – biccentett egy aprót.

- Rendben. Háromra lőj. – Az idősebb egyik lábával hátrébb lépett, hátha ez így nagyobb támaszt nyújt nekik, ezzel azonban csak azt érte el, hogy a felsőteste, az az isteni felsőtest hozzápréselődjön Sehun hátához. – Egy. Kettő. Három-

Az éjszakát szinte villámként szelte át az az egy leadott lövés a halk, elhaló fülbe suttogások után, ám mindhiába – Sehun keze megremegett, így a golyót sokkal feljebb, történetesen egy fa törzsébe lőtte.

- Semmi baj, semmi baj – suttogta. – Még van töltényünk. Lőj újra, próbálj ellazulni.

És ezt hogy akarod, ha mögöttem vagy?!

- Lélegezz nagyokat, ki és be, mintha megnyugodni próbálnál. Semmi baj nincs, ha ideges vagy, érthető, és én meg is értelek.

- Nem kell, meg tudom csinálni – vágott közbe makacsul.

- Akkor: három. Kettő. Egy-

Felfogni sem volt idejük a történteket, ugyanis az üveg ezúttal széttört, aminek egyáltalán nem volt szép hangja – már Sehun sem tudta felfedezni ebben a szépséget, így tényleg nagyon nem volt szép -, rosszabb volt, mint mikor bedobod az üveg szelektívkukába a szemetet és az összeütközik egy másik ugyanolyan anyagúval, mert ehhez csatlakozott a fegyver dördülése is.

- Megcsináltad! Ügyes vagy – lépett elé egy kis örömmel hangjában, de az arcára sehogy sem került fel egy halvány mosoly. Sehun beletörődött már, hogy soha nem fogja mosolyogni látni, amitől valami megrepedt benne, és abban a pillanatban, ahogy ránézett Jonginra, csak azt kívánta, hogy egyszer, de tényleg csak egyszer lássa mosolyogni példaképét, így talán majd ő is nyugodtan, bűntudat nélkül tudja majd fejét álomra hajtani, abban a tudatban, hogy igen, ma sikerült Kim Jongint, a megtörhetetlent megmosolyogtatnom.

- Mondd, Jongin – kezdett bele halkan, remegő hangon, mintha attól félne, kérdése hallatára majd kinevetné őt, de mit is képzelt, ő nem nevet -, te nem szoktál mosolyogni?

Jongin arca megrezdült egy fintornak nem mondható gesztusba. Sehun félrepillantott, hátha így elrejtheti zavarát, ami arcára ült ezután.

- Szerinted bűn, ha nem teszem?

Sehun szemöldök ráncolva fordult sebesen felé.

- Ha nincs nappal, csak éjszaka, mi értelme bármi érzést is kimutatnunk? Miért hazudnál egy mosollyal azért, hogy elhitesd másokkal jól vagy? Kinek teszel ezzel jót? Ők elhiszik, hogy jól vagy, ha azt mondanád nem, akkor úgy néznének rád, mint te rám – az emberek egyáltalán nem kíváncsiak mások állapotára. Ha mosolyognék, tudod mit tennék?

Sehun csendben maradt.

- Megölném magam. Ez az utolsó státusza ennek az állapotnak, tudod? Légy hálás, hogy van miért élned, és ne foglalkozz azzal, akinek nincs miért. Számodra mindig a saját gondod a legnagyobb, ezért ne is próbálj másokéról kérdezősködni, csak a te gondod lenne nagyobb.             

És újra. Újra úgy osztotta meg a gondolatait, hogy abból egy teljesen új vallásmódot lehessen alkotni, Sehunban ezúttal viszont kétségek léptek fel; szerinte egyáltalán nem igaz, amit elmondott, de magában tartotta. Magában tartotta, hogy mellette maradjon, nem akart egyedül lenni, nem akarta, hogy a démonjai újra feltörjenek, ha elhagyná.

- Ne gondolkozz már annyit, megmondtam, nem? – helyezte feje búbjára tenyerét, ezzel megborzolva a fiatalabb szőkésbarna, viszonylag jól beállított haját, mi erre ezerfelé szállt a hirtelen fellobbanó szélfuvallattól.

Jongin olyan mélyen nézett a szemébe, hogy a lábát elkapta az ok nélküli remegés, de ő csak nézte a kávészínű, lassan fekete színbe olvadó íriszeit, és próbált nem arra gondolni, hogy mi lenne, ha…

- Hoztam italt, ha kell.

- Az mindig kell.

Sehun nem tudta eldönteni, miért is húz annyira Jonginhoz. Felmerült benne, hogy csak a társaságáért követi, de akkor nem lennének ilyen heves testi tünetei a közelében, elvégre legutoljára akkor érzett így, mikor egy iskolatársával beszélgetett nap mind nap, aki ugyanúgy fiú, mint ő, ugyanolyan testrészei vannak, mint neki, és mégis, ennek ellenére olyan vágyat érzett a közelében, hogy teljesen megbolondult abban az időben.

- Te elítéled, ha valaki más? – kortyolt bele egy utolsót az üvegbe, tartalma hiányában elhajította azt valamerre a teljes sötétségbe.

- Nem. Emberek vagyunk mind, valahogy meg kell élni egymás mellett, egy Föld van – pillantott át a szembe ülő fiatalra. – Miért kérdezed?

- És hogyha én más lennék? Engem sem utálnál?

Sehun arcán halvány pír jelent meg, majd szemlesütve tekintgetett a lába mellé, míg egyik kezét hajába vezette. Fájdalmasan mosolygott egyet, és újra Jonginra nézett. Nem akart gondolkodni rajta, mit is érez, nem akart arra figyelni, hogy mi lehet a barátja véleménye róla, valakinek el kell mondania, meg kell kérdeznie, mi is ez benne, ez a szürreális irtózás a lányok iránt. 

- Szerinted, én, aki itt van előtted, lehet meleg?

- Miért mondod el ezt nekem? – kérdezte hosszas hallgatás után.

- Miért? Talán mert bízom benned, azért! – szólt neki erélyesebben, mintha a világ összes gondja ebben a pillanatban szakadt volna rá. Egyszerűen már nem érezte azt, hogy a mássága miatt élnie kellene, teljesen felesleges, elvégre ki fogadna el egy ilyen embert? 

- Sehun. Ne bízz, semmilyen körülmények közt sem az emberekben, bármit fel tudnak ellened használni-

- És ha azt mondom, szeretlek?

Jongin lefagyott. Kimeresztett szemekkel bámult az éppen felálló kissebre, a szíve pedig olyan kényelmetlenül, fájdalmasan lüktetett mellkasában, hogy abban a pillanatban úgy érezte semmit nem tudna csinálni, teljesen lebénult.

- Ezt csak azért mondod, mert be vagy rúgva – mondta, miután a légzése visszaállt a normálisra.

- Igazad van. Ha józan lennék, nem tenném meg ezt.

Sehun bizonytalanul közelített Jongin arcához, egyszerűen nem bírta tovább, érezte, hogyha tovább várna vége lenne a világnak, boldogtalan lenne örökké, és a legrosszabbnál is rosszabb lenne a helyzete, ami megpecsételné élete végéig; nem hallgatna Jongin bölcsességeire, megölné magát, mindegy mivel, csak hadd végezzen magával, akár tragikusan, fájdalmasan, akár gyorsan, szenvedés nélkül.  

Valahol belül, már réges-rég halott volt, már csak a teste várt a megváltásra. Nem élvezte a létet, az emberek társaságát, az internetet, a zenét, utolsó két kibúvója volt a másik fiú és a szeme világa, amivel olyan dolgokat láthat meg, amik segítenek életben tartani. Szerette a sötétet, a gyengén pislákoló lámpákat, a szentjánosbogarakat, szerette az éjszakát, ezzel tudott azonosulni. Napközben nem igazán tudott éber lenni, mondhatni éjjel élt, de ez sem volt sokáig így, amíg nem volt Jongin, éjjel sírt, ordított, kárt tett mindenben - akár magában -, amit látott, csakhogy enyhítse a fájdalmát.

Ajkát Jonginéra nyomta, lágyan, puhatolózón, nehogy elrendítse az idősebbet, ám ezzel próbálta átadni neki minden érzését, a fájdalmat, a szerelmet, a csodálatot, amit iránta érez, de érzései másodpercek múltával sem találtak viszonzásra, a másik továbbra is sokkosan, hidegen nézett rá, mint aki több információt nem tud befogadni, leállt vele az idő. Sehun gyomrában repkedtek a pillangók, rendesen bucskázott egyet a szerve, de nem csinált többet, csak tartotta magát mozdulatlanul, aztán pár centit eltávolodott, hogy lássa a másik fiú arcát – sajnos nem azt látta, amit szeretett volna, egyáltalán nem. Az idősebb félt, őt azonban akkor nem érdekelte, még háromszor adott neki egy kisebb puszit, a negyediket próbálta volna elmélyíteni, de nem tudta – Jongin nem akarta, lefagyott.

***

- Szeretsz? 

- Szerintem nem úgy… 

Sehun azt kívánta, bárcsak elvette volna Jongintól azt a fegyvert azon az éjszakán, amikor minden megváltozott a maradék pár hónapjára. 

Helyzetjelentésnek csak annyit, hogy a képet én szerkesztettem, nem akarom, hogy ide többet írjak le, mint maga a történet.