Chanyeol kifáradt alakja a mosogató felett görnyedezett, sikálva az edényeket, melyeket a vacsoránkhoz használtunk. Lakótársam egész nap dolgozott, reggeltől estig, mégis rámaradt ez a munka; én főztem, ő pedig az utómunkákat végezte, tudván, az én bőröm nem viseli meg a mosogatószert. Miután Chanyeol vett nekem egy új hangfalat, azonnal beüzemeltem, méghozzá bemelegítésként egy elég laza rap számot, melynek ütemei már annál inkább megdolgoztatták a kütyüt. Majd következett egy rock, aztán egy deathcore sílusú rekord.
- Kapcsold már le, légyszíves! - ordította túl a hangosságot. Talán előbb is szólhatott már, mit összeráncolt szemöldökéről gyanítok. Lehalkítván a hangszórót rögtön kicsit lágyabb kifejezést vesz fel arca. - Köszi.
- Sokkal tartozol, ez az egyik kedvenc számom.
- Tudom, mivel engesztellek ki.
- Na és mivel?
- Egy jó nagy puszinak - csücsörít felém, lehunyva szemeit. Mégsem érzem ezt a játékosságát igazinak. Valami nincs rendben.
- Benézted - hagyom ott végérvényesen, levágódva a kanapéra. Az ilyen kis "cukiságok" egyszerűen kiakasztanak, főleg ha valótlanságokat állít. Belesüllyedve a puha tollpárnák közé veszem kezembe a telefonom, átnézvén a mai történéseket. Nem igazán volt időm megnézni az újdonságokat rengeteg munkám miatt, minek eredménye már a lakás küllemén is kellemesen javított.
Nem találva a kényelmes pozíciót, kifordítom a csípőm, rendezgetem a lábaim, nyakam alá rakok egy stócnyi párnát, de semmi. Soha, semmilyen körülmények közt nem lehet elhelyezkedni itt. A pléd magamhoz vétele után sem lehet elviselni a kanapét, de hozzászokva a kényelmetlenséghez már nincs vele gondom.
- Talán jobb lenne, ha melléd bújnék - szól hozzám kimérten úgy, hogy semmiféle huncutságot nem érzek hangjában, mely elég furcsa egy történés. Most, hogy gondolkozom, ma még nem is volt nagyon interakció köztünk; reggel felkelt és munkába ment, engem nem felriasztva, aztán most haza jött, köszönt, leült egyet kávézni, majdnem elfelejtkezve az ajándékom kilétéről, a kezembe nyomta, hogy rám gondolt, mikor meglátta, ugyanis az én hangszóróm nem igazán szuperál már. Alkalmam sem volt megköszönni a kedvességét, már kaptam a leintést, hogy semmi szükség rá. Tényleg, mi bajunk van? Valamit elrontottam? Vagy ő?
- Én örülnék neki - húzódok beljebb, pont annyi helyet hagyva neki, hogy ő is szét tudjon terülni.
Miután megmosta és megtörölgette a kezét, levágódik mellém, egyik karját a fejem alá rakja, másikat pedig magára, a mellkasára.
És hirtelen beugrik minden - erről az egyetlen kis másodpercnyi érintéstől - a tegnap este, és hogy valójában mi is történt kettőnk közt. Elpirulok, azonban az arcom elváltozását már semmi sem fordíthatja vissza, olyan forró leszek, hogy már ájulás kerülget. Vajon ő is erre gondol? Hogy mi volt köztünk és hogy mit látott? Meg tud valaha is bocsátani?
Csendben fekszünk egymás mellett, csak a plafont bámulva. Pengével lehetne köztünk vágni a feszültséget, és mi mégsem teszünk ellene semmit. Mit tehetnék én? És mit tehetne ő?
- Figyelj, Baekhyun - simogatja meg a hajam lefoglalt kezével figyelemkeltésképp. - Én nem bántam meg a tegnapot, ahogy te sem. Csak egyszerűen rosszul esett, hogy nem szólsz a vágásokról. Azt hittem, már vagyunk olyan kapcsolatban, hogy elmondd, ha késztetést érzel.
- Vagyunk is, csak... ezt nem értheted meg. Én sem értem.
- Elhiszem. De ami köztünk van, az már nem hétköznapi, és már tart egy ideje. Ezért nem bírom felfogni; rosszul csinálok valamit?
- Dehogy csinálsz - fordulok felé, mélyen a szemébe nézve, akármennyire szeretnék jelenleg elbújni - én vagyok az egyetlen, aki rosszul csinálja a dolgokat. De hiszek már benne, hogy jó lesz.
- Lefeküdtünk. És élvezted. Te is, én is. És rohadtul nem gondoltál rá közben, igaz? Nem gondoltál másra, csak rám. Ez a lényeg. Nem az, hogy jól csinálod-e a dolgokat. Mert érzelmileg fejlődsz, és túllépsz a múltadon. Én ezt vettem észre, úgyhogy nincs mitől félned. A célegyenesben vagy - folytatja tovább a cirógatásom, lágyan és puhán körözve ujjaival fejbőrömön. - Ja, és nem akarok nyálas lenni - mosolyodik el, mely belőlem is egy hasonló gesztust hoz ki.
- Az vagy - mondom az őszintét.
- Gondoltam. De mindegy is. Csak szerettem volna ezt elmondani, hogy ne legyen bűntudatod. Ha már hiszel bennem, és abban, hogy teljesen komolyan gondolom ezt, ami köztünk van, nem fogsz többször kárt tenni magadban. Legalábbis, remélem.
Chanyeol pov
Teltek, s múltak a napok, azonban én még mindig nem tudtam túltenni magam az érzésén, hogy csalódnom kellett a kis törpében. De számíthattam volna rá. Mostanság minden összejött; a magánéletem úgy ahogy meg van oldva, bennem a sötét és negatív érzések viszont nem akarnak kitisztulni.
Na, meg aztán még ott van a munkahely is. Egyre többen járnak hozzám, mivel a HRS-ünk csinált nekem egy weboldalt, ahol minden információ, elérhetőség és a többi megtalálható. A klinika sok pénzt költött a reklámozásomra, így az sem maradhatott el, hogy a weboldalak, keresők engem dobjanak ki először automatikusan. Illetve, egy mosolygós képem, amiben a köpenyemben vagyok fogadja az embereket, ha rálépnek az oldalamra, gondolom ez csak egy plusz ok, miért engem választanak. Nem nagyképűségből, csak úgy mondom.
Várva újabb betegem, dőlök hátra a már régi, nyikorgós gurulós bőrszékembe, kezemben egy automatás kávéval, mivel nincs affinitás egy rendes kotyogósra vagy egy kávégépre. Nem tudom meddig fogom még bírni ezeket a nulla koffeines, fél decis adagokat, talán ha megiszok tizet, sem ébredek fel eléggé. Már tíz órája itt görnyedek, vágyom haza aludni, ehelyett fél nyolckor még mindig vár valaki az óránkra, ami azt jelenti, este kilencre hazaérek, és aludhatok is. A több beteg ezzel jár; hosszabb munkaidővel és papírmunkával. Már nem délre jövök, hanem kilencre. Közben van egy fél órás ebédszünetem, de igazából az semmire sem elég.
A munkám rettentően nehéz, lelkileg és agyilag is. Kezdek hozzászokni az új páciensekhez, de így, hogy egyszerre majdnem tízzel több lett -pontosabban kilenccel -, nincs időm gondolkozni rajtuk munkán kívül. Persze, ez nem is elvárható, ez csupán az én erkölcsességemből adódik, hogy így, a rendelésen kívül kicsit elmerengek utólag az egy órában történtekre annak céljából, hogy a diagnózisom még véletlenül se állítsam fel tévesen.
Kopogás szakítja meg elmélkedésem. Felemelkedek az asztalomtól ajtót nyitni. A nyílászáró másik végén egy fiatal lányt pillantok meg, ki ma jött hozzám először.
- Szia - köszönök illedelmesen, kezemmel beinvitálva irodámba. Halkan visszaköszön, majd beljebb merészkedik második (vagy harmadik, ha Baekhyun lakását is vesszük) otthonomba. - Park Chanyeol vagyok. Ülj le nyugodtan.
- Köszönöm.
És én ekkor még nem is tudtam, hogy mekkora galibákat fog a jövőben okozni nekem ez a kis lányka.
Baekhyun pov
Chanyeol lakáskulcsával baktatok át a velem szemben álló tömbházba, kis, avagy nagy meglepetést okozni neki jelenlétemmel. Leugrottam a kisboltba, hogy vegyek pár hozzávalót a vacsorájához, mivel tudtam, ma felettébb húzós napja lesz. Még csak kedd van, tehát a hétvége elég messze van, de már tegnap éreztem rajta, hogy stresszes és kifáradt.
Mikor még turisztikát tanultam középiskolában tizedikben, nekem is volt ilyenben részem. Nyáron elmentem közel két hónapig itthonról dolgozni, gyakorlatszerzés reményében, erre három hetet végigdolgoztam tíz órában. Tizenhat évesen! Hihetetlen, mennyire ki tudják a főnökök használni az olcsó munkaerőt a javukra. Áh, még mindig nem bírom felfogni, hogy létezhetnek ilyen gerinctelen emberek.
Elfordítom a kulcsot a zárban, aztán már vetődök is be a sötét lakásba, ugyanis körülbelül másfél órám van megfőzni egy komplett svédasztalos vacsorát. Felgyújtom a villanyt, leveszem a cipőm, lerántom magamról a nagykabátot és a pulcsit, és rohanok is a radiátorhoz, hogy beállítsam a kívánt hőfokot, hogy ne fagyjak meg elevenen.
Felpakolván a konyhapultra, már terítem is ki a az alapanyagokat. Kell egy serpenyő meg egy fazék, alágyújtván ezeknek már csak aprítási feladataim vannak. A húst nagy kínok közt csíkokra vágom, egy kis olívaolajat, szójaszószt és étolajat öntök a serpenyőbe, a marha már készül is. A zöldségek kicsit macerásabbak, de azokkal sem kell különösebben foglalkoznom, illetve a tésztát csak bele kell raknom a vízbe, így már minden összetevő készül. A zöldségek csatlakoznak a már készülő frissensülthöz, és már a célegyenesben vagyok. Alig háromnegyed óra alatt minden tálalásra készen áll, és még van majdnem háromnegyed órám. Teljesen jó vagyok ma. Az egyetlen, ami zavar, hogy mikrózni kell majd a kaját. Na, mindegy, talán nem haragszik meg.
Az asztalt terítem, mikor visszaemlékszem újra, milyen is volt Chanyeollal szeretkezni. Óránként eszembe jut, ahogy végigcikáznak az ujjai rajtam, és ahogy a hajamat simogatva altat el utána... Már soha nem szabadulok ettől a gondolattól, igaz? Nem, mintha zavarna, csak annyira új, hogy nem csak álmodoznom kell az érintéseiről - és ez nagyon is tetszik. Sőt, egyszerűen imádom, és most is azt akarom. Meg is van a mai programunk a vacsi utánra.
- Chanyeol - hívom nevén, hogy felfigyeljen rám. - Ennyire rossz lett? - tűnődöm el, ahogy már én is megkóstoltam. A hús túl száraz, a répa még nyers, a tészta is félkész.
- Nem annyira - nyammog tovább, minden egyes kis pálcikamozdulattal csak egy kis falat húst vagy köretet bevéve a szervezetébe. - Ha gyakorlod, jobb lesz.
- Akkor jó - folytatom én is az evést, lábaimmal fészkelődve a konyhaasztal másik székén. Szeretek kifordítva ülni, mondtam már?
- Mit csináltál ma?
- Semmit. Tévéztem, ilyenek.
- És hogyhogy átjöttél?
- Kedveskedni akartam - mondom az igazat, legkevésbé sem szégyellve.
- Édesem - kezd el nyáladzani. Már ideje lenne megszoknom, hogy mellette úgy kéne éreznem magam, mint egy vérbeli buzi? Vagy direkt csinálja ezt, hogy kiakasszon?
- Csak kitakarítottam meg megfőztem, nem mintha nagy dolog lenne - vonom meg a vállam.
- Nekem nagy dolog. Majd meghálálom valamivel hétvégén.
- Igen? - csillannak fel a szemeim, teljesen beleélve magam egy jó kis tortába vagy sütibe. Vagy valami finom pácolt husika is megfelelő lenne, mondjuk tejszínes-répás lében, egy kis kakukkfűvel és borssal.
Nem találva a kényelmes pozíciót, kifordítom a csípőm, rendezgetem a lábaim, nyakam alá rakok egy stócnyi párnát, de semmi. Soha, semmilyen körülmények közt nem lehet elhelyezkedni itt. A pléd magamhoz vétele után sem lehet elviselni a kanapét, de hozzászokva a kényelmetlenséghez már nincs vele gondom.
- Talán jobb lenne, ha melléd bújnék - szól hozzám kimérten úgy, hogy semmiféle huncutságot nem érzek hangjában, mely elég furcsa egy történés. Most, hogy gondolkozom, ma még nem is volt nagyon interakció köztünk; reggel felkelt és munkába ment, engem nem felriasztva, aztán most haza jött, köszönt, leült egyet kávézni, majdnem elfelejtkezve az ajándékom kilétéről, a kezembe nyomta, hogy rám gondolt, mikor meglátta, ugyanis az én hangszóróm nem igazán szuperál már. Alkalmam sem volt megköszönni a kedvességét, már kaptam a leintést, hogy semmi szükség rá. Tényleg, mi bajunk van? Valamit elrontottam? Vagy ő?
- Én örülnék neki - húzódok beljebb, pont annyi helyet hagyva neki, hogy ő is szét tudjon terülni.
Miután megmosta és megtörölgette a kezét, levágódik mellém, egyik karját a fejem alá rakja, másikat pedig magára, a mellkasára.
És hirtelen beugrik minden - erről az egyetlen kis másodpercnyi érintéstől - a tegnap este, és hogy valójában mi is történt kettőnk közt. Elpirulok, azonban az arcom elváltozását már semmi sem fordíthatja vissza, olyan forró leszek, hogy már ájulás kerülget. Vajon ő is erre gondol? Hogy mi volt köztünk és hogy mit látott? Meg tud valaha is bocsátani?
Csendben fekszünk egymás mellett, csak a plafont bámulva. Pengével lehetne köztünk vágni a feszültséget, és mi mégsem teszünk ellene semmit. Mit tehetnék én? És mit tehetne ő?
- Figyelj, Baekhyun - simogatja meg a hajam lefoglalt kezével figyelemkeltésképp. - Én nem bántam meg a tegnapot, ahogy te sem. Csak egyszerűen rosszul esett, hogy nem szólsz a vágásokról. Azt hittem, már vagyunk olyan kapcsolatban, hogy elmondd, ha késztetést érzel.
- Vagyunk is, csak... ezt nem értheted meg. Én sem értem.
- Elhiszem. De ami köztünk van, az már nem hétköznapi, és már tart egy ideje. Ezért nem bírom felfogni; rosszul csinálok valamit?
- Dehogy csinálsz - fordulok felé, mélyen a szemébe nézve, akármennyire szeretnék jelenleg elbújni - én vagyok az egyetlen, aki rosszul csinálja a dolgokat. De hiszek már benne, hogy jó lesz.
- Lefeküdtünk. És élvezted. Te is, én is. És rohadtul nem gondoltál rá közben, igaz? Nem gondoltál másra, csak rám. Ez a lényeg. Nem az, hogy jól csinálod-e a dolgokat. Mert érzelmileg fejlődsz, és túllépsz a múltadon. Én ezt vettem észre, úgyhogy nincs mitől félned. A célegyenesben vagy - folytatja tovább a cirógatásom, lágyan és puhán körözve ujjaival fejbőrömön. - Ja, és nem akarok nyálas lenni - mosolyodik el, mely belőlem is egy hasonló gesztust hoz ki.
- Az vagy - mondom az őszintét.
- Gondoltam. De mindegy is. Csak szerettem volna ezt elmondani, hogy ne legyen bűntudatod. Ha már hiszel bennem, és abban, hogy teljesen komolyan gondolom ezt, ami köztünk van, nem fogsz többször kárt tenni magadban. Legalábbis, remélem.
Chanyeol pov
Teltek, s múltak a napok, azonban én még mindig nem tudtam túltenni magam az érzésén, hogy csalódnom kellett a kis törpében. De számíthattam volna rá. Mostanság minden összejött; a magánéletem úgy ahogy meg van oldva, bennem a sötét és negatív érzések viszont nem akarnak kitisztulni.
Na, meg aztán még ott van a munkahely is. Egyre többen járnak hozzám, mivel a HRS-ünk csinált nekem egy weboldalt, ahol minden információ, elérhetőség és a többi megtalálható. A klinika sok pénzt költött a reklámozásomra, így az sem maradhatott el, hogy a weboldalak, keresők engem dobjanak ki először automatikusan. Illetve, egy mosolygós képem, amiben a köpenyemben vagyok fogadja az embereket, ha rálépnek az oldalamra, gondolom ez csak egy plusz ok, miért engem választanak. Nem nagyképűségből, csak úgy mondom.
Várva újabb betegem, dőlök hátra a már régi, nyikorgós gurulós bőrszékembe, kezemben egy automatás kávéval, mivel nincs affinitás egy rendes kotyogósra vagy egy kávégépre. Nem tudom meddig fogom még bírni ezeket a nulla koffeines, fél decis adagokat, talán ha megiszok tizet, sem ébredek fel eléggé. Már tíz órája itt görnyedek, vágyom haza aludni, ehelyett fél nyolckor még mindig vár valaki az óránkra, ami azt jelenti, este kilencre hazaérek, és aludhatok is. A több beteg ezzel jár; hosszabb munkaidővel és papírmunkával. Már nem délre jövök, hanem kilencre. Közben van egy fél órás ebédszünetem, de igazából az semmire sem elég.
A munkám rettentően nehéz, lelkileg és agyilag is. Kezdek hozzászokni az új páciensekhez, de így, hogy egyszerre majdnem tízzel több lett -pontosabban kilenccel -, nincs időm gondolkozni rajtuk munkán kívül. Persze, ez nem is elvárható, ez csupán az én erkölcsességemből adódik, hogy így, a rendelésen kívül kicsit elmerengek utólag az egy órában történtekre annak céljából, hogy a diagnózisom még véletlenül se állítsam fel tévesen.
Kopogás szakítja meg elmélkedésem. Felemelkedek az asztalomtól ajtót nyitni. A nyílászáró másik végén egy fiatal lányt pillantok meg, ki ma jött hozzám először.
- Szia - köszönök illedelmesen, kezemmel beinvitálva irodámba. Halkan visszaköszön, majd beljebb merészkedik második (vagy harmadik, ha Baekhyun lakását is vesszük) otthonomba. - Park Chanyeol vagyok. Ülj le nyugodtan.
- Köszönöm.
És én ekkor még nem is tudtam, hogy mekkora galibákat fog a jövőben okozni nekem ez a kis lányka.
Baekhyun pov
Chanyeol lakáskulcsával baktatok át a velem szemben álló tömbházba, kis, avagy nagy meglepetést okozni neki jelenlétemmel. Leugrottam a kisboltba, hogy vegyek pár hozzávalót a vacsorájához, mivel tudtam, ma felettébb húzós napja lesz. Még csak kedd van, tehát a hétvége elég messze van, de már tegnap éreztem rajta, hogy stresszes és kifáradt.
Mikor még turisztikát tanultam középiskolában tizedikben, nekem is volt ilyenben részem. Nyáron elmentem közel két hónapig itthonról dolgozni, gyakorlatszerzés reményében, erre három hetet végigdolgoztam tíz órában. Tizenhat évesen! Hihetetlen, mennyire ki tudják a főnökök használni az olcsó munkaerőt a javukra. Áh, még mindig nem bírom felfogni, hogy létezhetnek ilyen gerinctelen emberek.
Elfordítom a kulcsot a zárban, aztán már vetődök is be a sötét lakásba, ugyanis körülbelül másfél órám van megfőzni egy komplett svédasztalos vacsorát. Felgyújtom a villanyt, leveszem a cipőm, lerántom magamról a nagykabátot és a pulcsit, és rohanok is a radiátorhoz, hogy beállítsam a kívánt hőfokot, hogy ne fagyjak meg elevenen.
Felpakolván a konyhapultra, már terítem is ki a az alapanyagokat. Kell egy serpenyő meg egy fazék, alágyújtván ezeknek már csak aprítási feladataim vannak. A húst nagy kínok közt csíkokra vágom, egy kis olívaolajat, szójaszószt és étolajat öntök a serpenyőbe, a marha már készül is. A zöldségek kicsit macerásabbak, de azokkal sem kell különösebben foglalkoznom, illetve a tésztát csak bele kell raknom a vízbe, így már minden összetevő készül. A zöldségek csatlakoznak a már készülő frissensülthöz, és már a célegyenesben vagyok. Alig háromnegyed óra alatt minden tálalásra készen áll, és még van majdnem háromnegyed órám. Teljesen jó vagyok ma. Az egyetlen, ami zavar, hogy mikrózni kell majd a kaját. Na, mindegy, talán nem haragszik meg.
Az asztalt terítem, mikor visszaemlékszem újra, milyen is volt Chanyeollal szeretkezni. Óránként eszembe jut, ahogy végigcikáznak az ujjai rajtam, és ahogy a hajamat simogatva altat el utána... Már soha nem szabadulok ettől a gondolattól, igaz? Nem, mintha zavarna, csak annyira új, hogy nem csak álmodoznom kell az érintéseiről - és ez nagyon is tetszik. Sőt, egyszerűen imádom, és most is azt akarom. Meg is van a mai programunk a vacsi utánra.
- Chanyeol - hívom nevén, hogy felfigyeljen rám. - Ennyire rossz lett? - tűnődöm el, ahogy már én is megkóstoltam. A hús túl száraz, a répa még nyers, a tészta is félkész.
- Nem annyira - nyammog tovább, minden egyes kis pálcikamozdulattal csak egy kis falat húst vagy köretet bevéve a szervezetébe. - Ha gyakorlod, jobb lesz.
- Akkor jó - folytatom én is az evést, lábaimmal fészkelődve a konyhaasztal másik székén. Szeretek kifordítva ülni, mondtam már?
- Mit csináltál ma?
- Semmit. Tévéztem, ilyenek.
- És hogyhogy átjöttél?
- Kedveskedni akartam - mondom az igazat, legkevésbé sem szégyellve.
- Édesem - kezd el nyáladzani. Már ideje lenne megszoknom, hogy mellette úgy kéne éreznem magam, mint egy vérbeli buzi? Vagy direkt csinálja ezt, hogy kiakasszon?
- Csak kitakarítottam meg megfőztem, nem mintha nagy dolog lenne - vonom meg a vállam.
- Nekem nagy dolog. Majd meghálálom valamivel hétvégén.
- Igen? - csillannak fel a szemeim, teljesen beleélve magam egy jó kis tortába vagy sütibe. Vagy valami finom pácolt husika is megfelelő lenne, mondjuk tejszínes-répás lében, egy kis kakukkfűvel és borssal.
Főzés téren nagyon kreatív vagyok. Tudom, mi illik össze mivel, az egyetlen gondom a gyakorlati elkészítés. Húsokhoz nem kell recept, általában elég tűrhetőre sikerül elkészítenem őket, csak a levesekkel és sütikkel vagyok bajban. Nem is nagyon kellett eddig megmutatnom a konyhai tehetségem, ami azt illeti. Egészen eddig mindennapjaim vajas croissantból, szendvicsekből és pékségből vett vacak, puffasztott kajákból állt. Nem is nagyon volt szükségem más, főtt ételre, meg voltam elégedve a finom, de mű kajákkal. De azért most már próbálok odafigyelni, hogy ne egyek egészségtelenül.
- Csak még ki kell találnom, mivel - tűnődik el.
- Kaja?
- Jaj, milyen kaja? - néz rám kétségbeesetten, majdhogynem megsemmisülve. Egy pillanatig még gondolkozik, hezitál, aztán leesik neki a tantusz, mire is gondoltam.
- Hétvégén vigyél el randizni.
- Hogy mi? - kérdez vissza, még mindig nem felfogva, hogy komolyan beszélek.
- Vigyél el az első hivatalos randinkra. Menjünk el enni valamit - folytatom higgadtan, azonban legbelül majd' kiugrik a szívem, oly kíváncsi vagyok a válaszára. Áh, talán hirtelen volt?
- Hát, ha ezt akarod, Byun Baekhyun - mosolyog egyet, hogy megnyugtasson végre. - Az én megtiszteltetésem lenne.
- Mindenféle húst akarok enni. Sok zsírban és olajban - kezdek el fantáziálni a pár napon belül lévő randimról. Végre ez is sikerült. Ennél már csak az lenne szebb, ha az éjszakát is felejthetetlenül zárnánk utána. Bár, én nem reménykedek.
- Akkor olyan helyre megyünk - nevet fel hangos kacajjal, mely engem sem hagy egy mosoly nélkül.
Megbabonáz az aurája. Egyetlenegy kis szemkontaktus, és máris fogságba ejt a temérdek kis tökéletlensége, teljesen mindegy, mi. Vágyom rá, hogy mellettem legyen. Minden percben. Az életem része lett, és ezt legmélyen jól tudom, bármennyire is tagadni kényszerülök. Mi visz rá egy velem egykorú, független férfit, hogy beleszeressen az ellenkező nembe…? Mitől fordultam ki teljesen, hogy anno, szeretethiányomban így kezdjek el gondolkozni? Mit jelent végülis ebben a korban az önismeret? Talán semmit. Az égvilágon semmit, mert igazán sosem ismerjük ki önmagunkat. Ez így is van rendjén; mert semmi más nem lephet meg minket jobban, sem más, sem senki, mint saját magunk.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése