A párna a legjobb tanácsadó - 7. óra

Chanyeol pov

Életem legrosszabb másfél órája volt, amíg kilátástalanul, semmit nem tudva zötykölődtem a vonaton, majd futva tettem meg húsz percnyi sétát lerövidítve hétre autó hiányában. Az én hibám volt, hogy képes voltam pont ilyenkor egyedül hagyni, abban reménykedve, az előzőleg eltöltött idő kárpótolni fogja, annyira reméltem, hogy értek ahhoz, amit csinálok – sajnos rá kellett döbbennem, neki pont nem sikerült segítenem, ha másnak talán igen is.

Fittyet hányva arra, hogy ott a lift, ami majdhogynem a tizediken van, utolsó erőmmel mászom meg a lépcsőfokokat, mert semmi időt nem akarok vesztegetni azzal, hogy lassan, komótosan teszem meg az utolsó métereket, ki tudja, az a pár másodperc is értékkel bírhat, megelőzhetek egy tragédiát, amit látok magam előtt, ami könnyeket csal ki szemeimből, ami miatt olyan súly telepszik a vállamra, hogy lélegezni nem tudok, s minden lépésem mégis csak gyorsul, reménykedvén, nem történt semmi baj, és ő csak alszik, esetleg eszik vagy filmet néz, mosolyog és nevet.

Kopogás, csengetés, vagy egyéb macera nélkül már nyitom az ajtót, ami több opcióra enged következtetni, én azonban még mindig hiszem, hogy csak azért van nyitva, mert tudta, jövök és mellette leszek.

- Baekhyun! - eresztem ki hangom legmagasabb fokozatán, s felcsapva az összes ajtót, próbálom elfojtani a könnyeim, mielőtt még meglátná. - Baekhyun, itt vagy?

Itt van. Itt, a szobájában, a sötétben, nekidőlve az ágy háttámlájának teljes felsőtestével, fejét hátra vetve bámul a plafonra; nem vesz észre, nem érzékel, én pedig egy pillanatra megkérdőjelezem, él-e még egyáltalán – a szemem megtörölgetve borulok le mellé, s már szorosan a karjaim közé vonnám, amikor eszembe jut, ma nem egy olyan napja van, mikor képes lenne elviselni másokat a közelében.

- Baek… Jól vagy? - bámulok arcára, hátha így sikerül leolvasnom belőle egy kis érzelemadagot. Ő csak elmosolyodik, és felém fordul, lehunyva pilláit hajtja fejét vállamra, én pedig megszólalni sem tudok, ahogy hajkoronája vállamra hullik és megérzem meleg leheletét mellkasomon.

- Csak fáradt.

- Gyere, akkor lefekszel rendesen az ágyra. Segítek - állnék már fel, ha ő nem ölelne át. - Baek…

- Csak a testem jó, csak az használható, igaz? Nem értem vagy itt, nem a lelkemért… - szipog fel. - Egy kurva vagyok, használj ki… - fonja alkarom köré ujjait, majd közelebb jön, hogy az ölemben foglaljon helyet, egész arcát eltakarva. Remegve itatja fel felsőm a fehér pamut anyagára hullajtott könnyeit, megosztva velem a gondolatait, miket eddig még ki nem mondott. - Meg akarok halni, kérlek, ölj meg, akkor jól leszek. Csak… nem tudom, miért vagyok itt, annyira fáradt vagyok. Kérlek, semmi sem segít, szeress, használj ki és hagyj itt, hogy bűntudat nélkül haljak meg… - néz fel rám, ajkait beharapva; mintha megérezte volna, mennyire fájdalmas ez nekem is, sírásban tör ki, én pedig sötétbarna haját simogatva hunyom le pilláim, mert már annyira irritálják a szemeim a könnyek, hogy csak így tudom megállítani őket. Közelebb vonom magamhoz, utolsó erőmmel még pár másodpercig visszatartom vágyam, a következőben már zokogva hajtogatom, mennyire fontos ő az egész világnak. - Annyira fáj, ölj meg…

- Veled leszek, ne sírj többet - suttogom a fülébe, minden gátlásom hátrahagyva, miután elaludt. - Soha nem használnálak ki.

Baekhyun pov

Álmosan nyitogatom pilláim, melyekre rászáradtak a könnyek, és előre érzem, mennyire kellemetlen lesz így az első pár órám ébredés után, ahogy érezni fogom a felduzzadt szemeim nyomni az arcom. Jelenleg nem érzem magam annyira rosszul, kialudtam magam az utóbbi napok gyötredelmei után.

Gyötredelmek – visszahangzik fejemben a szó, majd tátogva, végül suttogva ismétlem meg magam, mégis milyen hülyeséget tettem az átkozott szám miatt.

Nem egyedül vagyok, nem a sötétben, és legfőképp nem Chanyeol nélkül – felkarja a párnám, karja a takaróm, teste a matracom, én pedig érzem, ahogy az arcom egyre jobban vörösödik a kellemetlenség miatt. Pár pillanatig hezitálok, hogy mégis megéri-e felkelni, vagy sem ezek után, aztán minden önbizalmam összeszedve ülök fel-

- A-a - ránt vissza, épp úgy, hogy rá essek. Mire elkezdek felkelni róla, újra csak lefog, így szemeznem kell a hatalmas, gyönyörű szemeivel, melyek megnyugtatnak és reményt ébresztenek bennem egyszerre. Orromban érzem tusfürdője és parfümje illatát, ami a személyisége ellenére talán túlságosan komolynak és férfiasnak tűnik. Kapkodom a levegőt, teljességgel szaporán és gyorsan, megint csak közelsége miatt, de még mindig nem tudom eldönteni, mégis miért, ha nem remegek és fázok belül a gondolatra, hogy hozzám ér és szorongat, mint Ő tette. Csak annyira furcsa érzés, hogy látott aludni, és még most is engem figyel látszólag jól szórakozva kétségbeesett mivoltomon féloldalas mosolyából ítélve. - Nem tudom, mi történt veled tegnap, de ma együtt leszünk, sőt, holnap is meg azután is, ugyanis szabadságon vagyok a hétre.

- O-oké… Most végre el tudnál engedni?

- Azt mondtad tegnap, hogy szeresselek - közli velem, mintha egy teljesen hétköznapi beszélgetésre válaszolna, én pedig gondolatban harmincnégyszer fejbe csapom magam ájultra, hogy mégis mit gondoltam. A dilibogyókat nem kellett volna bevennem, akkor talán nem lettem volna ilyen illuminált állapotban alvás és éberség közt.

- Nem úgy értettem…

- Pedig majdnem egy napot aludtál, szóval volt időm eltervezni, mit fogunk csinálni – ma elmegyünk moziba és veszünk neked ruhákat, délután pedig írsz egy levelet annak a férfinek, én pedig elviszem neki holnap, miután visszaértem onnan, elmegyünk a szüleidhez-

- Nem gondolod, hogy túlságosan sok mindent akarsz lerendezni két nap alatt?

- Nem akarom, hogy a következő hónapban is ez történjen, Baek - ölel át mosolyogva. Csak el akarom tolni, minél előbb, hogy elszakadjak tőle és távolságot hozzak létre, mert a szívem sehogy sem akar megálljt tenni, a testem pedig akkora hőt produkál, hogy csak az segítene, ha végre felkelhetnék. - Segítek meggyógyulni, ehhez pedig kell, hogy azt tedd, amit mondok.

Mindent azért teszel, hogy később kihasználj, igaz, Chanyeol? Nem lehetsz ilyen kedves, emberi lény nem létezik ilyen.

***

- Mindenki ránk néz - utalok összefűzött ujjainkra; a tenyereink már tapadnak az izzadságtól, ám ez őt nem zavarja, úgy tesz, mintha a világ legtermészetesebb dolgát tennénk éppen. Figyelmen kívül hagyva megjegyzésem kuncog egyet, majd elveszi tőlem a maradék egy bevásárlótáskát is, amiben egy pár grammos póló van. - Na, nem akarom, hogy buzinak higgyenek!

- De az vagy, te is tudod…

- De ha engem annak néznek, akkor téged is.

- Az lehet - nyújtja el szavait nem törődve.

Még elmorgok egy „végig tudtam, hogy meleg vagy” mondatot a nem létező bajszom alatt, majd durcásan végigvonulok vele a maradék két utcán, ő pedig semmit nem értve hitetlenkedik sértődöttségemen. Jól szórakozom rajta, szerintem tudja is, bár ahogy elnézem, ő sincs másképp. Az egyetlen problémám, hogy valamennyire még mindig a tegnap történtek hatása alatt vagyok – szégyellem magam, a föld alá kívánom magam, és az emlékem is, mert képes voltam a legjobb barátomnak olyat mondani, hogy szeressen, utána pedig öljön meg: mit gondolhat rólam most? Azt hiheti, hogy én szerelmes vagyok belé, pluszban még azt is hozzátettem, hogy használjon ki, mert egy kurva vagyok. Senki nem érti, mit beszélek, ő sem, ezért „szeret”, de ha teljesen kívülállóként tekintenék bele a fejembe, én sem érteném magam, nem tudom mi van velem. Előtte teljesen megnyíltam, a legtöbb dolgot elmondom, ami a fejemben van, mostanában pedig egyre több értelmetlenséget hordok össze (lásd: tegnap a telefonban és amikor eljött hozzám), ami igazából nem tudom honnan jön. Minden nap elmerengek a múlton, de amikor velem van lényegesen kevesebbszer, ekkor éjszakánként kevesebb a rációja, hogy rémálmom lesz, mindegy, hogy ugyanúgy vagy csak említés szerűen jelennek meg előttem a történtek. Csak ilyenkor szoktam ébredés után beszedni a rajtam lévő idegességnek megfelelő gyógyszert, vagy szorongásgátlót vagy már a rendes nyugtatót. Néha a kelleténél többet sikerül, megint csak nem értve magam lenyelnem egy jó nagy pohár vízzel, persze ilyenkor álmosabb és bágyadt voltam, de sikerül kellően lepleznem Chanyeol előtt, ha bármi ilyet követtem el eddig.

Azt mondják, hogy a boldogság olyan, mint egy kis darab arany: ott tündököl a folyó medrében elveszve, mégis csillog, megtalálható több méter mélyen is, pislákol, hisz’ ott van.

- Azt szeretném, ha a levélbe beleírnád a történteket pontosan, mit is éreztél előtte, közben, majd utána, mi hogyan történt, milyen gesztusai voltak, mikor mosolygott, mikor nevetett, mikor volt komoly és mikor változott meg. Ha kiírod magadból, jobban leszel, hidd el – ha eddig nem sikerült változnod, ezután fogsz. És emlékezz: nem változhatsz meg másokért, más sem fog érted, magadért lépsz tovább. Szóval tényleg, csak őszintén - szavalja el monológját, miközben az íróasztal mellé húzza a konyhából eltulajdonított teljesen más fajtájú, színű és kialakítású széket mellém. Nem kellett sokat elpakolnom az asztalról, a laptop az egyetlen dolog, ami itt volt, lévén ennek a bútornak a környéke szent és sérthetetlen, mivel a volt munkám alapvető kelléke. - Rendelek kaját, te is kérsz?

- Nem.

- Akkor neked is kérek. Írd, ameddig akarod, bár el szeretném olvasni még ma.

Míg én írom a beszámolót, addig Chanyeol felől egy szó nem érkezik, valószínűleg miután végzett a telefonálással, kiült tévézni vagy pihenni, amit nem bánok, legalább eddig van egy kis nyugtom anélkül, hogy próbálna megfejteni vagy kicseszni velem egy-egy szavával, ami a lelkemig hatol. Vagy éppenséggel azzal, hogy nem zavartatva magát fogja mindenhol a kezem és mosolyog, mint egy őrült. Mégis annyira helyes és aranyos közben egyszerre – értem én, Baekhyun, már most beleőrültél, hogy nincs veled egy légtérben.

Úgy fél óra után már az írásom felével kész vagyok, addig a pontig, amíg a vécébe bezárkóztam, mondván pisilnem kell, pedig csak friss levegőt és nyugtot kerestem anélkül, hogy ne beszélne olyan erotikusan hozzám. Gondolhattam volna, hogy kurvaként akart használni, végül is miért kérdezte meg, hogy voltam-e már pasival? Naivabb vagyok, mint a hároméves kisgyerek, akit cukorral kínálnak a játszótéren és elkeveredik az anyjától. Anya; eddig a pontig volt nekem családom, mindent elveszítettem, mondván buzi vagyok, és nem ember, akinek a körükben van helye. Unokát akartak, lányt vagy fiút, ehelyett semmit sem fognak kapni, főleg azért, mert jelenleg aszexuálisnak érzem magam, ha nem is így van. Teljesen képtelen vagyok úgy gondolni valakire mindezek után, és csak elszigetelődve akarok lenni mindkét nemtől. Maximum nők közelében lennék meg, ők képtelenek lennének rám mászni. Chanyeol meg egy külön téma itt, tudom, pasiból van, mint Ő vagy én, de Chanyeol képtelen lenne bántani, jól tudja, mikor, mire van szükségem, még ha tettem az undort is. 
Megkönnyebbülve sóhajtok fel, ahogy meghallom a kapucsengő hangját, majd még kétszer megteszem ezt, mikor az ajtón csengetnek, utoljára pedig akkor, amikor Chanyeol vidáman lép be egy mekis zacskóval a kezében. Annyira sajnálom azokat az országokban élő embereket, akik nem érezhetik át, milyen kiszállított sajtburgert enni…  

- Tessék, bontsd ki - nyomja a kezembe a még meleg papírzacskót, s vágyakozva nyitnám már ki, mire meghallom a benne lévő műanyag, ismétlem műanyagzacskó zörgését.

- Biztos, hogy jó embernek szállították ezt?

- Kinek másnak? - vigyorog rám, és én egy lemondó sóhajjal kicsomagolom a Happy Meal menüm, amiben egy póni lakozik. Miért kínoz ilyen baromságokkal?

- Igazán aranyos - fintorgok rá, majd megmakacsolva magam inkább kiterítem a menüm minden tagját, hogy válogatni tudjak evés közben.

- Reméltem, hogy illeni fog a birodalmadba második kiskedvencnek Rainbow Dash. Pont olyan, mint te - veszi el előlem azt a szemetet, és elkezd vele játszani, mint valami kislány, néha megrepteti, utána pedig visszarakja az asztalra és jártatja picit, miközben nyerít mellé.

- Nem ismerlek - tömök be a számba pár sültkrumplit. Megelégelve gyerekes játékait nekiállok újra körmölni, azonban már semmit sem tudok olyan szépen és letisztultam megírni, mert talán az a kis arany jobban elkezdett csillogni. Így hogy tudnék a rosszról írni?

- Kimegyek, ha végzel, szólj, és akkor megbeszéljük - hagy magamra, én pedig újult erővel állhatok neki, hogyan ment tönkre az életem.

Kedves …, 

Felmerülhet a kérdés, mégis miért írok ilyen hivatalosan neked, amikor csak pár hónappal vagy idősebb nálam. 

Ezúttal szeretném úgymond lerendezni a múltunkat, bármennyire megterhelő számomra, most és azonnal, így a negyedik hónap teljes szenvedés, és egy nappal a negyedik huszonegyedike után. 

(…)

Fogtuk egymás kezét. Beszélgetni tudtunk, mint két felnőtt ember, s bár furcsa volt számomra, hogy pont veled kell ezt tennem, aki iránt nem érzek semmit, tudnod kell, azért kértem, mert szeretetre volt szükségem. Minden még ezelőtt kezdődött, mára ugyan nem tudom felidézni az érzéseim akkorról, ugyanis a te emlékeid sokkal több mindent hagytak maguk után. 

Elnevetted magad, mikor láttad, hogy a szomszéd néni kint tereget az erkélyen és minket néz leeső állal. Te pedig elkaptad a kezed, majd kifújtad az orrod – náthás voltál, tudtam, de ezt csak azért tetted, hogy elkerüld az előítéleteket. 

(…)

Bezártad az ajtót. Én is mindig be szoktam, nem is furcsálltam, ki tenné, ha nála is mindennapos lenne? Elvégre még a férfiak sincsenek biztonságban egyedül. 

Irónia. 

Elkezdtünk felelsz vagy merszezni. 

(…)

Már a harmadik merésemnél lekerült rólam és rólad a póló, én pedig azt kértem, adj puszit a számra. Negyedszerre te megkérdezted, tudom-e, milyen férfival csókolózni. Bólogattam. Mivel jól tudtam, mire akarsz ezzel kilyukadni, hátrébb húzódtam, de te ezt kihasználva kezdtél el csókolni. 

Nem hittem volna, hogy ilyenre is képes vagy. Kedves voltál, visszafogott, ártatlan; tévedtem, mindvégig ezt tettem. 

(…)

Szünet kellett, amikor már a nadrágomon belül a farom (hogy fejezzem ki?) taperoltad. Azt mondtam, elmegyek pisilni. Így is tettem, és pár percig ott bent gubbasztottam, próbálva elűzni a gondolataim, hogy te más vagy és soha nem lennél képes vágyból úgy hozzám érni. 

(…)

Nem foglalkoztál vele, hogy lefogtam a kezed, mindent megtettél, hogy meghaljak belülről. Ugyan közben nem éreztem a súlyát, az élvezet körül forgott az összes fogaskerekem, de ahogy elmentél kezet mosni a „mocskos munka” után, egyszerre zúdult rám minden, én pedig éreztem, összeroppanok, ha rád nézek újra. Rád, mint aki megrontott és tönkretett. 

(…)

Nem fogtad a kezem, nem öleltél, csak monotonon eldaráltad, hogy „szia”. És ahogy elfordultál, én úgy kezdtem el megtörni, könnyezni, majd sírni, annak ellenére, hogy a legforgalmasabb utcákat róttam. 

(…)

Ahogy a kilencediken voltam, már éreztem, itt végre ennek a fél órányi szenvedésnek vége lehet. Zárva volt az ajtó a ház tetejére, én pedig megtörten ráztam, rángattam utolsó reményként, hátha kinyílik. 

Izgalmas, igaz? Tudod mit érzek? Utálatot. Nem irántad, nem teszem, magam utálom, mert könnyű vérrel megadtam magam, nem mondtam nemet, csak azért nem, mert leblokkoltam. Ugyan talán túlzás lenne sokkot mondani, így visszagondolva talán tényleg sokkot kaptam. 

Tudatni akartam veled. 

Azon a napon, április huszonegyedikén reggel új lehetőséget adtam az életnek. 

Ma, július huszonkettedikén írom ezt kétszeres öngyilkossági kísérlet, hosszú pszichológusnál töltött órák és álmatlan, lidércnyomással telt síró éjszakák és nappalok után. 

Nem tudom, mit gondolsz te, miért tetted, mivel érdemeltem ki. 

Remélem sikerül majd elfelejteni téged.

- Nem mondtad, hogy te kezdeményeztél - szól Chanyeol halkan, összevont szemöldökkel, miután végzett életem művével.

- Tudom, az én hibám. Ez vagyok én, Byun elbaszott Baekhyun, nem? - nevetek fel cinikusan, ő pedig a gurulós székem elfordítja maga felé, hogy a szemembe tudjon nézni. Érzem a szidalmat és a szigort a tekintetében, így pár másodperc után leszegezem a fejem a padlószőnyegre.

- Nekem tökéletes vagy, ne beszélj butaságokat.

A szemei bizonytalanságot tükröznek – ha nem tudnám, hogy ezt a kérésemre teszi, bedőlnék minden egyes szavának, és sírva borulnék rá, mégis miért vagyok én tökéletes számára. Bármennyire tisztán látom, sikerül megmosolyognom a helyzetet, és még  tetszik is, hogy mennyire ártatlanul csillog a szeme. Összehajtom a lapot és a zsebébe csúsztatom, majd felkelek és elsétálok az ágyamig, míg ő még mindig ott szobrozva áll és néz ki a fejéből, mintha nem értené, mi is történt, s bár nem tudom, mit tart rendkívülinek, helyet hagyok neki mellettem és betakarózok, mert kezd egyre hűvösebb lenni, hiába van nyár.

- Baekhyun - kezd neki még mindig elfordulva bitonytalanul, mit ugyan nem tudok mire vélni ,hümmögök egyet, hogy tudassam vele, figyelek rá az elkövetkezendőkben. - Szerintem te nem az emberektől félsz, hanem tőle egyedül. Szeretsz velem lenni, nem tagadhatod, más emberekkel nem kerülsz olyan sok interakcióba, mert félsz, olyanok, mint Ő. Nekem sem akartál először megnyílni, most pedig itt vagyunk. Tőle félsz, igazam van?

Elgondolkoztattak a szavai. Chanyeoltól nem félek, sőt, kifejezetten szeretem, ha velem van, illetve ha tömegbe megyek, nem arra gondolok, hogy egy vadidegen letámadhat, sokkal inkább az jár a fejemben, mi lesz, ha Ő maga kitűnik a tömegből és megtörténik minden újból.

Talán tényleg csak tőle félek. Talán tényleg nem félek másoktól.