Chanyeol pov
- Nem akarsz visszamenni dolgozni? Már lassan négy hónapja munkanélküli vagy. - Bár tudom, már a feje búbjáig van a munka szó hallatán, belekezdek, mert mégsem élhet egész életében megbúvó remeteként a városszélen, főleg úgy, hogy előtte van a fél élete, és jelenleg mása nincs is rajtam kívül – sem boldogsága, sem támogató családja, sem szeretője. Ha talán dolgozna, nem kéne egész álló nap tövig lerágnom a körmöm, hogy mégis mit csinálhat abban a pillanatban, amíg én másokkal vagyok elfoglalva, és próbálom ugyanazt megadni neki, mint Baekhyunnak, talán kisebb-nagyobb kiegészítések, pluszok és szolgálatok nélkül. - Egyébként hozom a könyveket, nem tudom, mennyire fognak érdekelni, de segíthetnek mindenesetre.
- Nem akarok visszamenni - csapja le feldúltan a poharát, mintha teljesen más embert teremtettek volna ide a helyébe valahonnan a pokolról, ugyanis a nézése megegyezik a perzselő tűztől, ami a halálba próbál küldeni. -,nem mintha lenne értelme.
- Nem a régi irodába, gondoltam, nem oda vissza - fordulok fél fejjel hátra, miközben továbbra is a tévé melletti könyvespolcok egyikén keresgélek. Szeretek olvasni, hasznos és tanulságos, bár szinte csak a munkámmal kapcsolatos könyvek és kötetek vannak. Nem is kívánhatnék jobbakat, élek-halok minden oldalukért. -, de egy másikba igazán megpróbálhatnád beadni a jelentkezésed. Ha így folytatod, pénz hiányában leszel.
- Mintha nem tudnám. Maximum olyan helyre megyek, ahol csak nők vannak; de jó is lenne egész nap őket nézni, és nem a férfiakat…
- Úgy érzem, valami bajod van velem - emelek le a polcról egy pont jó könyvet, ami a légzéstechnikákról szól. Ha nem akar antidepresszánsokat, ez kelleni fog mindenképpen, ha tömegbe megy. Kicsit el tud lazulni, ha hasznosítja azokat a dolgokat, amik ide le vannak írva.
- Csak a fajtáddal.
- De te is pasi vagy - rázom meg a fejem hatalmas baromságán. Fogalmam sincs, hogy tényleg ennyire ártatlan, vagy csak viccelődni akar, tényleg nem lepődnék meg, ha halál komolyan gondolná.
- És én nem is ártok magamnak.
- Haha, ezen most gondolkozz el még egyszer, sebészkém - utalok a „kis” műveire szerte a testén. - Egyébként meg, ha eddig is a pasik jöttek be, vagyis én úgy tudom, igen, nem igazán fogsz tudni átállni a másik oldalra. Csak mondom. - Reménykedni jó, nem igaz? Ha akarna, sem tudna nőkre ránézni, ebben egészen biztos vagyok, aztán ki tudja egyáltalán nem undorodik-e mindkét nemtől. Bár tőlem nem, és én hús-vér pasi vagyok. Ne, Jézusom, miért kellett nekem erre gondolnom? Verd ki a fejedből, ahogy kézen fogva rohangáltok egész nap, és nem lesz semmi baj. Belégzés, kilégzés, ez az.
- Igazából az első csókom egy lánnyal volt. - Remek. Tehát biszex, vagy tudom is én már, attól függetlenül, hogy én meleg vagyok, csókolóztam már lányokkal, azzal nincs gond, így ő sem biztos, hogy mindkét nemhez vonzódik. Annyira tudom utálni magam ilyenkor; ha valami felkavaróra gondolok volt és nincs Dr. Park Chanyeol, Auf Wiedersehen, ahogy a németek szokták mondani. Na, hát a nyelv pont nem az egyik erősségem, de ennyi azért megmaradt a Pippi Langstrumpf esti részeiből.
- Na, és legalább jó volt?
- Nem igazán. Még talán általánosban volt, hatodik vagy hetedikben. Már nem emlékszem a lány nevére, mindenesetre egy osztálytársam hozott minket össze, mondván, sokat stírölget a másik osztályba járó engem. Mielőtt történt volna az egész, tanácsot adott, hogy mondjak neki a csók után olyanokat, hogy szexi, meg hogy megrontanám. Elképzelheted, hogy futott el a csaj sikongatva, miután azt mondtam, szívesen megnézném meztelenül is a vécében. És ő alattam járt egy évvel, érted? Mondanom sem kell, utána átiratkozott egy másik iskolába.
- Szép gyerekkorod lehetett - vetődök le mellé, gondosan a kezébe adva mindkét könyvet, külön figyelmet fordítva rá, hogy párszor összeérjen a kezünk, míg én az arcát nézem, ezáltal is megbizonyosodva igazamról, miszerint tőlem, ha még akarna sem tudna félni.
- Igen, az még szép volt - mereng el magában a kellemes emlékekre gondolva. - Neked milyen volt? Mármint a gyerekkorod.
- Szerettem gyerek lenni, bár nem kívánom vissza azokat az éveket – jobban szeretek felnőttnek lenni. Tudod, serdülőkor meg hormonok, teljesen elvesztettem magam, és nem is tudtam, ki vagyok igazából. Nem csak velem esett meg, hogy sorra kaptam a pofonokat, amiért visszaszóltam és feszegettem a szüleim tűrőképességének határát, mindezt azért, mert csalódtam valakiben és mindenkiben a rosszat láttam egy ideig. Kisgyerek viszont nagyon szerettem lenni – imádtam a nővérem, nagyon sokat játszottunk, nevettünk együtt.
Egyfajta nosztalgikus érzés jött rám; visszagondolni a mindennapi sietségben a gyerekkora, ami néha volt a mennyország, néha pedig a pokol, teljes megnyugvással járt. Akkor, legalábbis amikor kisiskolás voltam, a legnagyobb gondom ott mutatkozott meg, hogy elfelejtettem elcsomagolni az ebédem, vagy hogy éppen összevesztem a barátaimmal, ami miatt persze lehangolt voltam egy ideig, de így visszatekintve az évek múlásával, csak jót nevetnék rajta, mégis milyen kis aranyos gondjaim voltak, és mennyire depresszióba estem minden kis csip-csup akadály miatt.
- Megvagytok a barátnőddel még? - kérdezi mosolyogva, újra csak mosolyogva, mintha minden gondja elillant volna, és csupán buta és értelmetlen álomképek maradtak volna, pedig tudom, az előbb sem éppen szép dolgokat hánytorgattam fel benne, miket kizárólag azért tettem, mert talán így kibeszélheti magából a fájdalmat, segítheti feldolgozni a sérelmeket. Hárítja a múltat, mintha így elfelejthetné azt, azonban téved, nagyon is rosszul hiszi, hogyha eltereli a hangsúlyt magáról, megoldódik minden. Bolond módon azt hittem egészen eddig, hogy majd beszélgetni tudunk mindenről, amiről két húszas éveiben járó férfi tud, ehelyett rajtam van a hangsúly, méghozzá egy olyan témában, amiről nem tudok igazságot mondani, mert nincs, rohadtul nincs egy árva lélek sem, főleg nem nő, akivel mi együtt lennénk. Mit kéne mondanom? Igen, most lettünk fél évesek, már a házasságot tervezgetjük, vagy esetleg éppen szakítottunk? Mégis csak rosszabb a hazugság, nem?
- Szakítottunk pár hete - Még mindig hazudok, de legalább nem akkorát… -, de ne aggódj, megvagyok.
- Sajnálom - „érez velem együtt”.
- Semmiség, tényleg. Visszatérve a könyvekre; a fehérborítósban légzési technikák vannak, amiket tudsz alkalmazni tömegben, ha szorongsz-
- De nem fogok - vág közbe makacsul karba tett kézzel, rosszalón rám-rám pillantgatva.
- Jó, de olvasd el. A másik is körülbelül erről szól, csak itt gyakorlatok vannak, például jóga vagy pilátesz, amitől a tested egy idő után kevesebb tünetet fog produkálni, ez a lényege a benne szereplő mozgásokról. Persze nem az utcán kell csinálnod, még otthon, mielőtt elindulsz.
- Oké - egyezik bele ezúttal.
- El tudnálak képzelni egy szoros bicikli nadrágban, felette egy tütüben és rózsaszín trikóban, ahogy az ugyanolyan árnyalatú rózsaszínű jógaszőnyegen nyújtod a lábaid - nevetek fel vicces képzelgéseimen. De komolyan, kis hercegnőruhában milyen aranyos lenne már, plusz adok az egyik kezébe egy szívecskés varázspálcát, a másikba egy cuki mopsz kölyköt, és kész is van a legbuzisabb kinézet a világon. Erre ő picit meghökken, mintha elképzelte volna az előbbit, s lassan már alig tudja visszatartani a nevetést, az arca is egy nem evilági vörös színt vesz fel. Mielőtt még kitörne belőle az inger, vállba bokszol, majd elfordulva a másik irányba kezd éktelen hahotázásba, mi mondhatni zene a füleimnek ennyi idő után is. - Lenne egy kis palotád, ott lenni Mimo is, mint uralkodócsaládbéli kiskedvenc.
- Jézusom, fejezd már be! Az egyetlen, akinek gondja van a másikkal, az te vagy szerintem! - nevet továbbra is, végigterülve az ágyamon levegő hiányában, karjait arca elé rakva, hogy takarhassa az amúgy gyönyörű arcát, mely most csak szebb, mint eddig volt – mosolygós ráncai olyanok, mint maga a boldogság többezer ember számára, és ha mosolyog, olyan, mintha az élet is szebb lenne, még ha borús is az idő, képes lenne napsugarakkal megváltani az ítéletidő szomorú cseppjeit és sötétségét fényével. - Kisült az agyam, kellett neked ilyeneket elképzeltetni velem…
- Hé! Én nem mondtam, hogy feltétlenül muszáj elképzelned, saját magad akaratából tetted.
- Te vagy a pszichológus, tudnod kéne, hogy ilyeneket nem lehet befolyásolni - szenved továbbra is a látványképtől, mely szerintem nagyban felkavarta a lelkivilágát. Csuklóját elemelve arca elől látom a kibuggyanó, csillogó könnyei áramát, s vöröslő, felduzzadt ajkát féloldalasan beharapja, mintha csak azt akarná, hogy most rögtön ráugorjak és el ne engedjem, amíg ez a kifejezés az arcán nem a nevetéstől lesz. - Ha már itt tartunk, te szerintem az én birodalmamban nem lennél más, mint egy felszolgálófiú az étkezőben.
- De ha az lennék, akkor is szexi lennék - lapogatom meg a hasam büszkén, próbálva elfojtani már az én részemről is kiadós röhögőgörcsöt.
- Még nem volt szerencsém a „szexi” éneddel találkozni - emeli ki külön a mondat közepét, hogy húzza az agyam, pedig aztán nekem nagy a tűrőképességem, maximum nem vele szemben.
- Tehát szeretnél, értem én.
- Nem tudok, ha nincs is - biggyeszti le alsó ajkát beletörődően.
- Pedig ha elmegyek négy napra, nem tudom hogyan fogod kibírni Dr. Park Szexi Chanyeol nélkül.
- Többet hiszel magadról, mint amennyit kéne…
- Előfordulhat. Egyébként el kéne indulnom, nem fogok visszaérni - nyújtom neki a kezem készségesen, mit elfogad, vékony zongoraujjaival szorítva, selymes bőrével cirógatva nem csak hámrétegem, de az egész lelkem is valójával.
- Nem akarsz visszamenni dolgozni? Már lassan négy hónapja munkanélküli vagy. - Bár tudom, már a feje búbjáig van a munka szó hallatán, belekezdek, mert mégsem élhet egész életében megbúvó remeteként a városszélen, főleg úgy, hogy előtte van a fél élete, és jelenleg mása nincs is rajtam kívül – sem boldogsága, sem támogató családja, sem szeretője. Ha talán dolgozna, nem kéne egész álló nap tövig lerágnom a körmöm, hogy mégis mit csinálhat abban a pillanatban, amíg én másokkal vagyok elfoglalva, és próbálom ugyanazt megadni neki, mint Baekhyunnak, talán kisebb-nagyobb kiegészítések, pluszok és szolgálatok nélkül. - Egyébként hozom a könyveket, nem tudom, mennyire fognak érdekelni, de segíthetnek mindenesetre.
- Nem akarok visszamenni - csapja le feldúltan a poharát, mintha teljesen más embert teremtettek volna ide a helyébe valahonnan a pokolról, ugyanis a nézése megegyezik a perzselő tűztől, ami a halálba próbál küldeni. -,nem mintha lenne értelme.
- Nem a régi irodába, gondoltam, nem oda vissza - fordulok fél fejjel hátra, miközben továbbra is a tévé melletti könyvespolcok egyikén keresgélek. Szeretek olvasni, hasznos és tanulságos, bár szinte csak a munkámmal kapcsolatos könyvek és kötetek vannak. Nem is kívánhatnék jobbakat, élek-halok minden oldalukért. -, de egy másikba igazán megpróbálhatnád beadni a jelentkezésed. Ha így folytatod, pénz hiányában leszel.
- Mintha nem tudnám. Maximum olyan helyre megyek, ahol csak nők vannak; de jó is lenne egész nap őket nézni, és nem a férfiakat…
- Úgy érzem, valami bajod van velem - emelek le a polcról egy pont jó könyvet, ami a légzéstechnikákról szól. Ha nem akar antidepresszánsokat, ez kelleni fog mindenképpen, ha tömegbe megy. Kicsit el tud lazulni, ha hasznosítja azokat a dolgokat, amik ide le vannak írva.
- Csak a fajtáddal.
- De te is pasi vagy - rázom meg a fejem hatalmas baromságán. Fogalmam sincs, hogy tényleg ennyire ártatlan, vagy csak viccelődni akar, tényleg nem lepődnék meg, ha halál komolyan gondolná.
- És én nem is ártok magamnak.
- Haha, ezen most gondolkozz el még egyszer, sebészkém - utalok a „kis” műveire szerte a testén. - Egyébként meg, ha eddig is a pasik jöttek be, vagyis én úgy tudom, igen, nem igazán fogsz tudni átállni a másik oldalra. Csak mondom. - Reménykedni jó, nem igaz? Ha akarna, sem tudna nőkre ránézni, ebben egészen biztos vagyok, aztán ki tudja egyáltalán nem undorodik-e mindkét nemtől. Bár tőlem nem, és én hús-vér pasi vagyok. Ne, Jézusom, miért kellett nekem erre gondolnom? Verd ki a fejedből, ahogy kézen fogva rohangáltok egész nap, és nem lesz semmi baj. Belégzés, kilégzés, ez az.
- Igazából az első csókom egy lánnyal volt. - Remek. Tehát biszex, vagy tudom is én már, attól függetlenül, hogy én meleg vagyok, csókolóztam már lányokkal, azzal nincs gond, így ő sem biztos, hogy mindkét nemhez vonzódik. Annyira tudom utálni magam ilyenkor; ha valami felkavaróra gondolok volt és nincs Dr. Park Chanyeol, Auf Wiedersehen, ahogy a németek szokták mondani. Na, hát a nyelv pont nem az egyik erősségem, de ennyi azért megmaradt a Pippi Langstrumpf esti részeiből.
- Na, és legalább jó volt?
- Nem igazán. Még talán általánosban volt, hatodik vagy hetedikben. Már nem emlékszem a lány nevére, mindenesetre egy osztálytársam hozott minket össze, mondván, sokat stírölget a másik osztályba járó engem. Mielőtt történt volna az egész, tanácsot adott, hogy mondjak neki a csók után olyanokat, hogy szexi, meg hogy megrontanám. Elképzelheted, hogy futott el a csaj sikongatva, miután azt mondtam, szívesen megnézném meztelenül is a vécében. És ő alattam járt egy évvel, érted? Mondanom sem kell, utána átiratkozott egy másik iskolába.
- Szép gyerekkorod lehetett - vetődök le mellé, gondosan a kezébe adva mindkét könyvet, külön figyelmet fordítva rá, hogy párszor összeérjen a kezünk, míg én az arcát nézem, ezáltal is megbizonyosodva igazamról, miszerint tőlem, ha még akarna sem tudna félni.
- Igen, az még szép volt - mereng el magában a kellemes emlékekre gondolva. - Neked milyen volt? Mármint a gyerekkorod.
- Szerettem gyerek lenni, bár nem kívánom vissza azokat az éveket – jobban szeretek felnőttnek lenni. Tudod, serdülőkor meg hormonok, teljesen elvesztettem magam, és nem is tudtam, ki vagyok igazából. Nem csak velem esett meg, hogy sorra kaptam a pofonokat, amiért visszaszóltam és feszegettem a szüleim tűrőképességének határát, mindezt azért, mert csalódtam valakiben és mindenkiben a rosszat láttam egy ideig. Kisgyerek viszont nagyon szerettem lenni – imádtam a nővérem, nagyon sokat játszottunk, nevettünk együtt.
Egyfajta nosztalgikus érzés jött rám; visszagondolni a mindennapi sietségben a gyerekkora, ami néha volt a mennyország, néha pedig a pokol, teljes megnyugvással járt. Akkor, legalábbis amikor kisiskolás voltam, a legnagyobb gondom ott mutatkozott meg, hogy elfelejtettem elcsomagolni az ebédem, vagy hogy éppen összevesztem a barátaimmal, ami miatt persze lehangolt voltam egy ideig, de így visszatekintve az évek múlásával, csak jót nevetnék rajta, mégis milyen kis aranyos gondjaim voltak, és mennyire depresszióba estem minden kis csip-csup akadály miatt.
- Megvagytok a barátnőddel még? - kérdezi mosolyogva, újra csak mosolyogva, mintha minden gondja elillant volna, és csupán buta és értelmetlen álomképek maradtak volna, pedig tudom, az előbb sem éppen szép dolgokat hánytorgattam fel benne, miket kizárólag azért tettem, mert talán így kibeszélheti magából a fájdalmat, segítheti feldolgozni a sérelmeket. Hárítja a múltat, mintha így elfelejthetné azt, azonban téved, nagyon is rosszul hiszi, hogyha eltereli a hangsúlyt magáról, megoldódik minden. Bolond módon azt hittem egészen eddig, hogy majd beszélgetni tudunk mindenről, amiről két húszas éveiben járó férfi tud, ehelyett rajtam van a hangsúly, méghozzá egy olyan témában, amiről nem tudok igazságot mondani, mert nincs, rohadtul nincs egy árva lélek sem, főleg nem nő, akivel mi együtt lennénk. Mit kéne mondanom? Igen, most lettünk fél évesek, már a házasságot tervezgetjük, vagy esetleg éppen szakítottunk? Mégis csak rosszabb a hazugság, nem?
- Szakítottunk pár hete - Még mindig hazudok, de legalább nem akkorát… -, de ne aggódj, megvagyok.
- Sajnálom - „érez velem együtt”.
- Semmiség, tényleg. Visszatérve a könyvekre; a fehérborítósban légzési technikák vannak, amiket tudsz alkalmazni tömegben, ha szorongsz-
- De nem fogok - vág közbe makacsul karba tett kézzel, rosszalón rám-rám pillantgatva.
- Jó, de olvasd el. A másik is körülbelül erről szól, csak itt gyakorlatok vannak, például jóga vagy pilátesz, amitől a tested egy idő után kevesebb tünetet fog produkálni, ez a lényege a benne szereplő mozgásokról. Persze nem az utcán kell csinálnod, még otthon, mielőtt elindulsz.
- Oké - egyezik bele ezúttal.
- El tudnálak képzelni egy szoros bicikli nadrágban, felette egy tütüben és rózsaszín trikóban, ahogy az ugyanolyan árnyalatú rózsaszínű jógaszőnyegen nyújtod a lábaid - nevetek fel vicces képzelgéseimen. De komolyan, kis hercegnőruhában milyen aranyos lenne már, plusz adok az egyik kezébe egy szívecskés varázspálcát, a másikba egy cuki mopsz kölyköt, és kész is van a legbuzisabb kinézet a világon. Erre ő picit meghökken, mintha elképzelte volna az előbbit, s lassan már alig tudja visszatartani a nevetést, az arca is egy nem evilági vörös színt vesz fel. Mielőtt még kitörne belőle az inger, vállba bokszol, majd elfordulva a másik irányba kezd éktelen hahotázásba, mi mondhatni zene a füleimnek ennyi idő után is. - Lenne egy kis palotád, ott lenni Mimo is, mint uralkodócsaládbéli kiskedvenc.
- Jézusom, fejezd már be! Az egyetlen, akinek gondja van a másikkal, az te vagy szerintem! - nevet továbbra is, végigterülve az ágyamon levegő hiányában, karjait arca elé rakva, hogy takarhassa az amúgy gyönyörű arcát, mely most csak szebb, mint eddig volt – mosolygós ráncai olyanok, mint maga a boldogság többezer ember számára, és ha mosolyog, olyan, mintha az élet is szebb lenne, még ha borús is az idő, képes lenne napsugarakkal megváltani az ítéletidő szomorú cseppjeit és sötétségét fényével. - Kisült az agyam, kellett neked ilyeneket elképzeltetni velem…
- Hé! Én nem mondtam, hogy feltétlenül muszáj elképzelned, saját magad akaratából tetted.
- Te vagy a pszichológus, tudnod kéne, hogy ilyeneket nem lehet befolyásolni - szenved továbbra is a látványképtől, mely szerintem nagyban felkavarta a lelkivilágát. Csuklóját elemelve arca elől látom a kibuggyanó, csillogó könnyei áramát, s vöröslő, felduzzadt ajkát féloldalasan beharapja, mintha csak azt akarná, hogy most rögtön ráugorjak és el ne engedjem, amíg ez a kifejezés az arcán nem a nevetéstől lesz. - Ha már itt tartunk, te szerintem az én birodalmamban nem lennél más, mint egy felszolgálófiú az étkezőben.
- De ha az lennék, akkor is szexi lennék - lapogatom meg a hasam büszkén, próbálva elfojtani már az én részemről is kiadós röhögőgörcsöt.
- Még nem volt szerencsém a „szexi” éneddel találkozni - emeli ki külön a mondat közepét, hogy húzza az agyam, pedig aztán nekem nagy a tűrőképességem, maximum nem vele szemben.
- Tehát szeretnél, értem én.
- Nem tudok, ha nincs is - biggyeszti le alsó ajkát beletörődően.
- Pedig ha elmegyek négy napra, nem tudom hogyan fogod kibírni Dr. Park Szexi Chanyeol nélkül.
- Többet hiszel magadról, mint amennyit kéne…
- Előfordulhat. Egyébként el kéne indulnom, nem fogok visszaérni - nyújtom neki a kezem készségesen, mit elfogad, vékony zongoraujjaival szorítva, selymes bőrével cirógatva nem csak hámrétegem, de az egész lelkem is valójával.
***
Egyre csak kezdem megbánni, hogy visszajöttem fél órával az újabb beteg érkezése előtt a megbeszéltek alapján. Mint általában, most is az alig fél percre lévő kávézóban gyűltünk össze, hogy az evéssel elfelejttessük egy időre a nap fáradalmait – ha nem is ebédidőben jelenleg. Négyen ültünk, Jongdae, Minseok, Jiyeon és én, azonban senki nem szólalt meg, a kínos csend tudatában mindenki inkább a madarak csicsergését, hangosan elszáguldó autók és motorok robaját helyezte előtérbe, mintha a beszéd bűn lenne, hosszú tortúrát maga után vonva minden kiejtett szó után. A percek teltek, másodpercek tűntek el, mit karórám is jelzett. Ha nem is pillantgattam rá mindig, hallottam, ahogy fogy az idő, de továbbra sem beszél senki; Minseok még mindig idegállapotban van, a gyógyszer nem segített neki. Ő ehhez híven elkülönülve ül, ezzel is jelezve Jongdae felé, mennyire is haragszik rá, és lemerném fogadni, hogy ezt érzi maga is, ahogy egyszer-kétszer felnéz a tányér mélyéből, szemöldökeit összevonva, míg Jiyeon elmerengve a távolba gondolkozik Isten se tudja min. Nem lennék meglepődve akkor sem, ha az elvileges barátjáról fantáziálgatna, ahogy éppen vetkőzteti éjszaka a hatalmas házban vággyal telve – az sem kerüli el a figyelmem, ahogy a majdnem a látóteremből kieső páros néha megérinti egymást, akár Jongdae simít egyet végig a lány combján, akár Jiyeon érinti össze az ujjaikat titkon, mit én is csak összpontosítva veszek észre, annyira piti mozdulatok ezek – Minseoknál mindez egy halállal ér fel, még ha nem is sejt róla semmit sem. Azonban ő van olyan okos és intelligens, hogy rájöjjön, nincs beleszólása a dologba, ha akarná sem tudná megváltoztatni a tényt, hogy a két másik egymásra talált, bármennyire is igaz a kapcsolat kettejük között. Ha nem beszélnek, senki sem lesz okosabb, való igaz. Jongdae is hallgat, csendben marad, már-már túlontúli nyugodtság ül ki arcára, mintha teljes lenne a lelki békéje, és még nem is sejti mit fogok vele tenni, ha kettesben maradunk; igazából mindnyájukra ráférne egy kiadós beszélgetés, arról, mi is van az erkölcs határán belül, és azon kívül – amit művelnek, az mérföldekkel arrébb van Sohaország szélében.
- Na jó, én ezt már nagyon nem bírom - szól indulatosan Minseok, az evőpálcikáit elengedve, mik hangos csörömpöléssel a tányér széléről a tálcára érkeznek kínok közt, csak mint gazdája idegei, ahogy kifakad. - Jongdae, magyarázatot! Elegem van belőled!
- Minseok, nem tudom mi van veled, de jó lenne, ha ezt befejeznénk, és nem ordibálnál - válaszol higgadtan.
- Oh, fejezzem be? Azt szeretnéd? Akkor mondd el végre, mi a francot gondolsz magadról!
- Mi a problémád jelenleg? Ha valami van, mondd, én várok.
- Nem hiszem el, hogy nem vettem észre, mennyire undorító és nagyképű va-
- Fejezzük ezt be, szerintem kettesben és meg tudjuk vitatni, nem kell a fél városnak tudnia.
- Érzéketlen vagy - áll fel Minseok, és a dolgait összekaparva már el is siet, hogy megszabadulhasson a fuldokoltató kétségbeeséstől, ami a hangjából is kihallatszik indulatossága ellenére is.
- Ti ketten együtt vagytok, igaz?
- Úgy látszik - válaszol Jongdae, míg Jiyeon csendben szürcsölgeti a kávéját továbbra is.
- Minseok rájött, előbb, mint én vagy bárki is; lekapott titeket. Mindenképp beszéljétek meg, kiakadt, mint látjátok – lehet bolondnak nézitek, de van oka rá és szeretném, ha normálisan, mikor már elmúlik az indulatossága, leülnétek hármasban, mindegy hogy, vagy Jongdae, csak te vele.
- Beszélni fogok vele, semmi kétség.
- Holnapra rendbe jön. Vagyis remélem…
Baekhyun pov
Ismered azt az érzést, mikor az egyik pillanatban minden idilli, elképzelni sem tudnál jobbat, a másikban egyes-egyedül vagy, és kedved lenne megszűnni létezni, hogy elkerülj egy újabb kudarcot?
Pontosan ezt érzem.
Egyedül vagyok, megint egyedül, megint a sötétben, megint nevetés, mosolygás és szavak nélkül, mint egy halott ember, ki csak a végítéletre vár, mely megváltja – megint meg akarok halni, pedig csak egyedül vagyok. Egyedül vagyok, nincs itt senki, nem találkozhatok senkivel, nem lehet örömöm egyedül. Egyedül vagyok, Mimo sem segít, minden percben unalmasabb lesz az úszkálása, egyedül vagyok, legfőképp Chanyeol nélkül. Nincs itt a hülye feje, az ártalmatlan hozzászólásai, a vicces mondatai, a pszichológusos okoskodásai, a néhai szitkozódása, az érintései, semmi sincs itt belőle, és nem is keres. Egyedül vagyok, pedig megígérte, a szívére tette a kezét, hogy felhív és telefonálunk, hogy ír üzenetet és beszélgetünk.
Talán nekem csak ez jár.
Talán rosszul hittem, hogy majd én valaha is megváltozhatok, ha vele vagyok – nélküle ugyanúgy senki vagyok, egy ágyban kuporgó kész csőd, síró, felnőttnek aligha hihető férfi, reményvesztett test, aki egyik pillanatról a másikra vesztette el a hitét, szeretetét, testét és lelkét egyaránt.
Talán felesleges folytatnom.
Huszenegyedike, negyedik hónap.
A lábam melletti rezgés, az idegesítő hang, a villogó képernyő minduntalan közli velem, igenis hívásom van két fájdalmas nap után.
Chan mindenes ❤
Titkon megejtek egy mosolyt, majd a könnyeim letörölve ülök fel, eligazítva gyűrött, megviselt ruhám, mintha látná, hogy is nézek ki – higgye csak azt, teljesen jól vagyok, nem szeretném elkeseríteni, hogy amit eddig tett értem, semmi maradt, használhatatlan múlt. Mielőtt még elhatároznám, igenis felveszem, minden kétségem és bajom hátrahagyva beletúrok a hajamba, és visszaereszkedek vízszintesbe, mert mégis csak ezt szoktam meg mostanában, de most örülök, mérhetetlenül örülök, hogy beszélhetek vele.
- Szia, Baek - szól bele vidáman, elnyújtva nevem, és érzem, egyszerre könnyebbülök meg, és kezdenek el újabb terhek nyomni; legfőképp a bűntudat terít maga alá, mivel képes lennék neki hazudni, csakhogy meg ne bántsam. Ujjaimmal körbe fogom felkarom, szemeim lecsukva, és csak próbálok őrá koncentrálni, hátha így nyugtom lesz minden gondolatom nélkül. - Sajnálom, hogy nem hívtalak, éppen vonaton vagyok, még van vagy fél órám, utána érek oda Kyungsoohoz, holnap pedig délelőtt jövök haza, akkor délután tudunk találkozni - ecseteli napirendjét, viszonylag hangosan ahhoz képest, hogy vonaton ül, és még mellette lehetnek páran, csúnya fejekkel konstatálva, hogy ő bizony nem a normális felnőttek közé tartozik. Őszintén? Tényleg nem. - Hiányzik a hangod, hallgatni akarlak.
- Nem tudok mit mesélni, tudod jól.
- Akkor mesélj a semmiről - vágja rá, hangja nyugodtsággal van telve, és úgy érzem, neki akkora a lelkibékéje, hogy pillangókat lehetne vele fogatni, főleg akkor, ha én utasítanám. - Hogy érzed magad?
- Jobban, most, hogy felhívtál…
- Tehát rosszul voltál?
- Csak voltam.
- Akkor este is felhívlak Kyungsooval. Ma van huszonegyedike, sietek haza, ígérem - sóhajt panaszosan.
- Nem kell, nehogy miattam aggódj…
- A-a, nem ellenkezhetsz - ocsúdik fel ellenem - Már nagyon kíváncsi rád.
- Chan - suttogom nevét halkan, félve attól, mit fog szólni, ha elkezdek neki panaszkodni, miközben neki jó kedve van; tudom, önzőség, amit csinálok, de nem vagyok képes tartani magam tovább. - Gyere kérlek, nem bírom… Nem akarok… semmit nem akarok, Chanyeol, segíts, én nem tudom… Miért kellett ezt csinálnia?
Felzokogok. Nem azért, mert gyenge lennék, nem vagyok az, csak ez a nap teszi velem, felhozza az emlékeim, és meg akarok halni, hisz’ olyan realisztikusan peregnek le a szemeim előtt a másodpercek. Minden mozdulat és szó belém vésődött, mint a Szentírás, amelyet milliárdok követnek, ezt azonban csak én érezhetem, láthatom, hogy belerokkanjak a súlyába – talán tényleg csak az lenne a legjobb, ha én, mint egyetlen szóvivő, eltávoznék. Érzem, teljesen érzem, ahogy a keze barangol rajtam, erőszakosan kényszerítve az akaratára, majd elérve célját, könnyedén lök le az ágyra, mint egy utolsó halottat, nem tudva, milyen semmilyennek érzem magam belülről, ahogy leveszi tiszta kosztümöm, és bemocskolja a testem, ahol csak éri ujjaival, apró foltokat hagyva ott, ahol bőrünk találkozik, leheletével mocskossá téve. Én pedig csak rásegítek, ahogy mozdulatlan maradok és biztatom hangommal, pedig nem akarom, nem élvezem, iszonyodok mindentől, ami vele kapcsolatos, mégis megteszem, és nem fogom vissza magam, mindössze annyit kiejtve ajkaim közül, „fáj”, remegve és csendesen, ahogy ráfogok karjára. Ez sem állítja meg, hogy tönkretegyen nem törődve semmivel.
Körbe ölelve magam lassan kihangosítom a telefont, hogy halljam Chanyeol hangját, de semmi nem jut el hozzám, a saját magam hisztis bömbölése és további értelmetlenül hangzó segélykéréseim miatt. Vajon milyen nyomorultnak gondolhat? Pár napot sem vagyok képes kibírni nélküle, rajta lógok, mint a kiscsimpánz az anyja hátán, mint a kenguru az anyja erszényében. Nem vagyok képes egyedül élni…
- Chanyeol… Én meg akarok halni, segíts nekem, miért mentél el? Vissza fog jönni, látni fogom és megint… Az én hibám, miattam van, kérlek…
- Baek, nyugodj meg, ígérem, visszaindulok, amint leszállok. Addig bírd ki, két óra, és ott vagyok, ha kell, Jongdaenak szólok, hogy legyen veled, ne csinálj semmi hülyeséget - jut el hozzám végre remegő és kétségbeeső hangja.
- Nem kell, nem fogok, csak… olyan rossz minden…
Pontosan ezt érzem.
Egyedül vagyok, megint egyedül, megint a sötétben, megint nevetés, mosolygás és szavak nélkül, mint egy halott ember, ki csak a végítéletre vár, mely megváltja – megint meg akarok halni, pedig csak egyedül vagyok. Egyedül vagyok, nincs itt senki, nem találkozhatok senkivel, nem lehet örömöm egyedül. Egyedül vagyok, Mimo sem segít, minden percben unalmasabb lesz az úszkálása, egyedül vagyok, legfőképp Chanyeol nélkül. Nincs itt a hülye feje, az ártalmatlan hozzászólásai, a vicces mondatai, a pszichológusos okoskodásai, a néhai szitkozódása, az érintései, semmi sincs itt belőle, és nem is keres. Egyedül vagyok, pedig megígérte, a szívére tette a kezét, hogy felhív és telefonálunk, hogy ír üzenetet és beszélgetünk.
Talán nekem csak ez jár.
Talán rosszul hittem, hogy majd én valaha is megváltozhatok, ha vele vagyok – nélküle ugyanúgy senki vagyok, egy ágyban kuporgó kész csőd, síró, felnőttnek aligha hihető férfi, reményvesztett test, aki egyik pillanatról a másikra vesztette el a hitét, szeretetét, testét és lelkét egyaránt.
Talán felesleges folytatnom.
Huszenegyedike, negyedik hónap.
A lábam melletti rezgés, az idegesítő hang, a villogó képernyő minduntalan közli velem, igenis hívásom van két fájdalmas nap után.
Chan mindenes ❤
Titkon megejtek egy mosolyt, majd a könnyeim letörölve ülök fel, eligazítva gyűrött, megviselt ruhám, mintha látná, hogy is nézek ki – higgye csak azt, teljesen jól vagyok, nem szeretném elkeseríteni, hogy amit eddig tett értem, semmi maradt, használhatatlan múlt. Mielőtt még elhatároznám, igenis felveszem, minden kétségem és bajom hátrahagyva beletúrok a hajamba, és visszaereszkedek vízszintesbe, mert mégis csak ezt szoktam meg mostanában, de most örülök, mérhetetlenül örülök, hogy beszélhetek vele.
- Szia, Baek - szól bele vidáman, elnyújtva nevem, és érzem, egyszerre könnyebbülök meg, és kezdenek el újabb terhek nyomni; legfőképp a bűntudat terít maga alá, mivel képes lennék neki hazudni, csakhogy meg ne bántsam. Ujjaimmal körbe fogom felkarom, szemeim lecsukva, és csak próbálok őrá koncentrálni, hátha így nyugtom lesz minden gondolatom nélkül. - Sajnálom, hogy nem hívtalak, éppen vonaton vagyok, még van vagy fél órám, utána érek oda Kyungsoohoz, holnap pedig délelőtt jövök haza, akkor délután tudunk találkozni - ecseteli napirendjét, viszonylag hangosan ahhoz képest, hogy vonaton ül, és még mellette lehetnek páran, csúnya fejekkel konstatálva, hogy ő bizony nem a normális felnőttek közé tartozik. Őszintén? Tényleg nem. - Hiányzik a hangod, hallgatni akarlak.
- Nem tudok mit mesélni, tudod jól.
- Akkor mesélj a semmiről - vágja rá, hangja nyugodtsággal van telve, és úgy érzem, neki akkora a lelkibékéje, hogy pillangókat lehetne vele fogatni, főleg akkor, ha én utasítanám. - Hogy érzed magad?
- Jobban, most, hogy felhívtál…
- Tehát rosszul voltál?
- Csak voltam.
- Akkor este is felhívlak Kyungsooval. Ma van huszonegyedike, sietek haza, ígérem - sóhajt panaszosan.
- Nem kell, nehogy miattam aggódj…
- A-a, nem ellenkezhetsz - ocsúdik fel ellenem - Már nagyon kíváncsi rád.
- Chan - suttogom nevét halkan, félve attól, mit fog szólni, ha elkezdek neki panaszkodni, miközben neki jó kedve van; tudom, önzőség, amit csinálok, de nem vagyok képes tartani magam tovább. - Gyere kérlek, nem bírom… Nem akarok… semmit nem akarok, Chanyeol, segíts, én nem tudom… Miért kellett ezt csinálnia?
Felzokogok. Nem azért, mert gyenge lennék, nem vagyok az, csak ez a nap teszi velem, felhozza az emlékeim, és meg akarok halni, hisz’ olyan realisztikusan peregnek le a szemeim előtt a másodpercek. Minden mozdulat és szó belém vésődött, mint a Szentírás, amelyet milliárdok követnek, ezt azonban csak én érezhetem, láthatom, hogy belerokkanjak a súlyába – talán tényleg csak az lenne a legjobb, ha én, mint egyetlen szóvivő, eltávoznék. Érzem, teljesen érzem, ahogy a keze barangol rajtam, erőszakosan kényszerítve az akaratára, majd elérve célját, könnyedén lök le az ágyra, mint egy utolsó halottat, nem tudva, milyen semmilyennek érzem magam belülről, ahogy leveszi tiszta kosztümöm, és bemocskolja a testem, ahol csak éri ujjaival, apró foltokat hagyva ott, ahol bőrünk találkozik, leheletével mocskossá téve. Én pedig csak rásegítek, ahogy mozdulatlan maradok és biztatom hangommal, pedig nem akarom, nem élvezem, iszonyodok mindentől, ami vele kapcsolatos, mégis megteszem, és nem fogom vissza magam, mindössze annyit kiejtve ajkaim közül, „fáj”, remegve és csendesen, ahogy ráfogok karjára. Ez sem állítja meg, hogy tönkretegyen nem törődve semmivel.
Körbe ölelve magam lassan kihangosítom a telefont, hogy halljam Chanyeol hangját, de semmi nem jut el hozzám, a saját magam hisztis bömbölése és további értelmetlenül hangzó segélykéréseim miatt. Vajon milyen nyomorultnak gondolhat? Pár napot sem vagyok képes kibírni nélküle, rajta lógok, mint a kiscsimpánz az anyja hátán, mint a kenguru az anyja erszényében. Nem vagyok képes egyedül élni…
- Chanyeol… Én meg akarok halni, segíts nekem, miért mentél el? Vissza fog jönni, látni fogom és megint… Az én hibám, miattam van, kérlek…
- Baek, nyugodj meg, ígérem, visszaindulok, amint leszállok. Addig bírd ki, két óra, és ott vagyok, ha kell, Jongdaenak szólok, hogy legyen veled, ne csinálj semmi hülyeséget - jut el hozzám végre remegő és kétségbeeső hangja.
- Nem kell, nem fogok, csak… olyan rossz minden…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése