Baekhyun pov
Teljes sötétség, félig-meddig lehúzott, oldalasan lógó
redőnyök, letépett, leszakadt függönyök, több centis porréteg, szétszórt - ugyanúgy porban álló - ruhák, tárgyak: talán ezekkel a szavakkal jellemezném a
harmadikon lévő lakásom. Mindezt azonban sokan nem észlelhetik, egyrészt azért,
mert a nap túlnyomó részében az orrom hegyéig sem látok én sem, másfelől pedig
nincs olyan ember, aki kíváncsi lenne rám és a mérhetetlen kupéra, ami itt van.
Egyszerűen nem vagyok képes kitakarítani, bármit is csinálni, mert akkora
erőkifejtést igényel számomra, hogyha felkelek, már érzem a lábaimra nehezedő
ólomsúlyt, ruhát cserélni is nehéz, hisz’ fogalmam sincs hol vannak, néhányat
már kinőttem, elérni sem érem őket, ha valamerre a szekrény legtetején porosodnak.
A kicsiny szoba meggyűlt porral, a szervezetemnek túlságosan dohosnak és
állottnak bizonyult a levegő, ráadásul még fülledtség is volt bent a sok
esőzésnek köszönhetően.
Ahogy kinyitottam a szemem és körbetekintettem, az első gondolatom már a
sokszor megismételt „Byun Baekhyun, nem vagy életrevaló” mondat volt. Hatalmas,
lemondó sóhajjal emelkedtem fel - a szoba forgott velem, és annyi gondolatom
volt és olyanok, olyan negatívak, hogy már csak meghalni akartam az egész
mindenséget hátrahagyva, mondván, nekem úgyis mindegy. Elvégre mi nekem a szerepem
a hétmilliárd ember között? Elszívom a levegőt mások elől, több nem is egész
életemben. Megunva az önsajnáltatást feltápászkodtam kétlábra, elvégre valami
táplálékot vinnem kell a gyomromba, ha tegnap óta nem is jöttem ki a szobámból.
Útközben - vagyis öt lépés után - sikerült megbotlanom a küszöbben, annyi volt csupán a
szerencsém, hogy már nem szédültem és képes voltam egyensúlyban tartani magam.
Folytatva a sötétben a felfedezőutat, akárcsak egy macska jutottam ki a hűtőig,
semmi válogatással kivéve egy konzerves halat, máris továbbálltam tányérért és
evőeszközért, végül már most elfáradva ültem le a legközelebbi székre szinte
idegösszeroppanva a fájdalmaimtól.
Az esőcseppek kopogtak az ablakokon, reménytelenül keresve a legkisebb
barázdákat, hogy megtalálják a nyugvásra alkalmas helyüket. Összemosódva
keresztezték egymás útját, mind harcolva a megmaradásért. Az eső lassú volt,
mondhatni nyugtató, szép, festői.
A forgalom és az emberek bolondsága már annál inkább rosszabb.
***
Belépve a kéthetente meglátogatott magánklinikára gyorsan,
pár lépéssel eljutok a recepcióig, hogy ezután minél előbb le tudjak ülni,
azonban korántsem a velem egykorú, göndör hajú, szemüveges nő fogad, sokkal
inkább egy sötétbarna rövid frizurát láttam óriási fülekkel.
- Dr. Jung-hoz jöttem - köszörülöm meg a torkom lassan két percnyi várakozás
után.
Valószínűleg nem vett észre két okból fogva: odaállva a magasított recepció elé
maximum a fejem búbja látszódik onnan belülről, pluszban annyira el volt
foglalva a gépeléssel, hogy azt sem észlelte, ahogy idegesen fújom ki a levegőt
konkrétan az ő arcába.
- Jézus Ist-
Úgy pattant fel az ülőhelyéről, olyan gyorsan, mint ahogy a menekültek futnak
egy új kamion láttán (hogy azt megdobálhassák), majdhogynem lefejelve engem.
Realizálva félig kimondott káromkodására szája elé teszi kezét, enyhén
meghajolva előttem bocsánatkérőn, lehajtott fejjel.
- Elnézést… Kihez is jött? - pillant fel az elrepült papírokról hevesen.
- Dr. Jung-hoz - mosolyodok el egy kicsit, ahogy még mindig engem néz, valószínűleg azon gondolkozva, gyerek vagyok-e vagy sem.
- Pszicholó-? Úgy értem, itt lent rendel ma. Le tud ülni oda - bök a fejével
egy aprót a hátam mögött lévő kanapéra.
Még eltátogok egy bizonytalan „köszönöm” szócskát, aztán tovább is állok az
említett helyre pihentetni a lábaim.
Ez a férfi nem tudom hogyan kötött ki itt, még egyszer sem láttam nőn kívül más
recepcióst világ életemben, így sok reményt nem is fűzök hozzá. Elég… fura egy
személyiség, az szent. Nem azt
mondom, hogy nem szimpatikus, egyáltalán nem, de hosszútávon nem szeretném itt
látni, utálom, ha valaki sokat szövegel, egyszerűen idegesítő. Az a munkája,
hogy köszöntse a „betegeket”, elmondja hova menjenek és kész, nem az, hogy fent
akadjon rajtuk (rajtam)…
Chanyeol pov
A fene se gondolta, hogy nekem majd helyettesítenem kell a
recepciós Jiyeont gyakornokoskodásom során.
Hosszabban kifejtve már négy napja folyamatosan gépelek, pedig az lenne a
feladatom, hogy embereknek segítsek és elbeszélgessek velük a problémáikról,
félelmeikről, kétségeikről. Kedvelem Jiyeont, nem erről van szó, csak nem a
munkáját.
Volt egy időszak az életemben, amikor igazán mélyponton voltam és már
elterveztem, hogyan szüntetek meg minden problémaforrást körülöttem. Ennek
lefolyása után döntöttem el, hogy valami emberekkel kapcsolatos szakmát
tanulok. Így jutottam el a magánklinikára gyakorló pszichológusként - vagyis
jutottam volna, ha nem kéne helyettesítenem. Rengeteget tanultam a gimnáziumban,
nemcsak a vizsgákra, minden napra, hogy minél jobbak legyenek az eredményeim és
minél nevesebb lehessek majd a jövőben.
Ahogy viszont elkezdődtek a pszichológia óráim az egyetemen, nem egyszer
akartam feladni és hagyni az egészet, de szerencsére ez nem történt meg, és jövő
héten kezdhetek is - rendesen.
Sokan nem néznék ki belőlem ugyan, de értek, tényleg értek a munkámhoz.
Hétköznapi emberként talán komolytalan és gyerekes vagyok, de ha lélektanhoz
érkezek teljesen más ember leszek és képtelen vagyok nem segíteni másnak.
Mondhatni látom, ha valakinél nincs minden rendben.
Ez a gyerek pedig nagyon nincs jól. Műmosolya van, karikásak
a szemei, igénytelen - valahogy a beszéde is másabb, erőtlenebb, lassabbak,
fáradtak a szavai. De attól még helyes. Nagyon. Eszméletlenül.
Baekhyun pov
A szél csendes volt, a Nap épphogy csak súrolta a horizontot
narancssárga, majdnem vörös fátylával, a madarak is éjszakázni vonultak már.
Én pedig csak figyeltem, ahogy elsüvít előttem több vonat pár perces
eltéréssel. Néztem a síneket, ahogy csillognak a fényben, elképzeltem magam
rajtuk, ahogy rám nehezedik a vonat súlya és szörnyethalok egy másodperc töredéke
alatt mindenki örömére, végakaratom ki nem adva, hiszen senkinek sincs adni a
vagyonom. Nem mintha nem lenne…
Hátsó zsebemből előkotorva az öngyújtóm és a cigarettásdobozom nézegetem kicsit
a rudakat benne, hogy mégis mennyire éri ez meg nekem, elvégre jót nem teszek
vele, de ha egyszer kívánom és kell valami a lenyugvásra, nem tehetek mást,
muszáj lesz.
Beszívom a tüdőmbe az utált füstöt, majd ki, és csak elrévedek a magam elé
kifújt maradékában. Teljes testsúlyom hátradöntve vágódok hanyatt a pázsiton,
felnézve az égre, továbbra is a pörgő, meg nem álló gondolataim társaságában.
- Tudnak a szüleid róla, hogy gyerek létedre ilyeneket csinálsz? - üti meg a
fülem egy félig-meddig ismerős, pajkos, bariton hang.
A közeledő alak felé fordulva hunyorgok párat, hogy lássam ki is lehet az. Hát
ki is jön ide?
- Ennyire szereted a vonatokat, hogy közelről megfigyeled őket?
Megállva mellettem pár pillanatra néz le rám, majd megunva némaságom leguggol,
de továbbra is mustrál.
- Kér? - nyújtom át neki a félig elszívott cigit, de illedelmesen megrázza a
fejét és végérvényesen leül, lábait kinyújtva. Uram Isten, mint a toronyóra,
akkora ez az ember… - Mit szeretne akkor?
- Pszichológushoz jársz, igaz? - fordul felém minden mosolyt eltüntetve
arcáról.
- Talán - gondolkodok el válaszomon, hiszen semmi köze nincs hozzá, de már
hallotta, hogy kihez mentem egy hete, így nem tudom, mit akar ebből a
beszélgetésből kihozni.
- Mesélnél nekem? - csillannak fel szemei hirtelenjében, ami fogalmam sincs
mitől van. Ha érdekli a pszichológia (és az én történetem), miért nem
foglalkozik azzal, miért lett egy magánklinikában recepciós? - Jézusom! -
ráncolja össze a szemöldökét, fogalmam sincs miért. - Be sem mutatkoztam. Park
Chanyeol vagyok, pszichológus.
Nagyokat pislogva meredek rá annyi ideig, hogy a csikkemből a hamu legnagyobb
szerencsémre a felsőmre hullik, majdnem felégetve az egész anyagot, de még
időben sikerül lesöpörni magamról, megakadályozva egy olyan fájdalmas halált,
amit nem akarok magamnak. Gyorsan, minden fájdalom nélkül akarok elmenni,
elvégre az utolsó perceim mégis csak az utolsó perceim. Az elvileges Chanyeol
is bepánikolt egy kicsit, de tényleg csak pár másodpercig tartott az incidens.
- Byun Baekhyun vagyok - mondom a fejemben illemet megtagadó, lassan ordító hangok után is.
- Szóval felnőtt vagy? - kérdezi meglepődve, teljes testét felém fordítva.
- Huszonhat, igen…
- Kevesebbnek látszol. - Chanyeol tekintetét szemeimbe fúrja, meleg mosollyal
az arcán. - Miért jöttél ide? Vagyis… jött. Tegeződjek vagy magázódjak, vagy…
érted, érti?
- Gondolom tegeződjünk - nyomom el a csikket a fűben, elhajítva a rúd
maradékát. - Az előző kérdésre válaszolva: szerinted miért jöttem ide? - teszem
fel a tízpontos visszavágó (inkább flegma) kérdést. Nem érzem idejét még annak,
hogy ilyen közvetlenül beszéljünk. Főleg, hogy dilidoki, egy is elég nekem, az öreg
Jung.
- Szerintem? Nem a semmiért jársz orvoshoz, így feltételezem, közel érzed
magadhoz ezt a helyet. Talán véget akarsz vetni az életednek, ha nem most,
máskor. Igazam van? - fészkelődik egy picit, még mindig mosolyogva.
- Így lehet - bólintok. - Tehát akkor most egy ilyen beszélgetős órácskát
tartunk?
- Ha nem szeretnéd, nem - rázza meg a fejét egy sóhaj után. - Segíteni
szeretnék. Még nem volt igazi munkám ezen a téren, nekem is fura a helyzet, de
mindkettőnknek származhat haszna belőle.
- Tényleg: ha már itt tartunk, hogy lettél recepciós pasi?
- Jaj, Istenem, ne is említsük - sziszegi. - Ennyit nem görnyedtem még egész
életemben. A recepciós lány beteg lett, és mivel én gyakornok vagyok itt, befogtak más hiányában. Szóval mindenes vagyok, ha úgy vesszük. Jövő héten megy
Dr. Jung nyugdíjba, ezért is kellett volna a héten belemelegednem a munkába, de
nem baj, már tudom, hogy recepciósként se folytatom - nevet fel harsányan.
- Dr. Jung és a nyugdíj? - kérdezek vissza hirtelen sokkomban.
- Nem említette? Idő előtt kell visszavonulnia, sajnos nem túl jó az egészsége.
- Tehát akkor…
- Én leszek a pszichológusod.
Chanyeol pov
„Én leszek a pszichológusod” – Park Chanyeol aztán tudja,
hogyan mondjon valamit olyan csábosan, hogy a saját gatyája lefelé kezdjen
araszolni…
De attól Baekhyuné még nem mozdul meg.
Nem titkolom (persze csak magamnak nem, másnak nem beszélek róla), de még
kamaszkoromban, mikor kifejlődött a személyiségem rá kellett jönnöm, hogy
korántsem élhetek majd egy tökéletes családban, feleséggel, gyerekekkel,
unokákkal, ugyanis semmiféle vonzalmat nem érzek a nők iránt. Eleinte nehezen
küzdöttem meg vele, a tanulás rovására mentek a hangulatingadozásaim, főleg az
egyetemen, talán ezért is ment annyira nehezen a pszichológia, elvégre magammal
kapcsolatban is kétségeim voltak.
Az egész „melegségből” pedig az adódott, hogy még mindig érintetlen vagyok,
pedig elmúltam huszonöt. Persze, magamhoz értem nem egyszer, de az mégiscsak
más, mint valakivel megosztani a szerelmed. Ezért is vagyok még szűz - szentül hiszem,
hogy helytelen olyannal nudizgatós estét tartani, akihez nem húz semmiféle érzelem.
- Mikor kell a klinikára jönnöd?
- Hétfőn délre - néz megint rám azokkal a hatalmas (mégis élettelen) szemeivel.
- Akkor hivatalosan is te leszel az első
„betegem” - ütöm vállba, hogy valamivel kényelmesebbnek találja a témát, tervem
sikerét be kell látnom: egy aprót mosolyog és bólint. Karórámra pillantva rá
kell jönnöm, hogy nekem már rég szunyálnom kéne, mert holnap el kell utaznom
egy barátomhoz, név szerint Kyungsoohoz. - Baekhyun - szólok kimérten. -, nekem
mennem kéne. Ha gondolod, gyere te is, hazaviszlek.
- Egyedül is eltalálok, pár utcányira lakom - vakarja meg a tarkóját, miután
megropogtatta a nyakát.
- Akkor velem jössz, rendben? Nem akarom, hogy bármi olyat csinálj. Tudod, az
orvosod vagyok - pirulok bele monológomba, Baekhyun „parancsomra” bólintva
egyet összekotorja magát a földről.
Ahogy az előbb mondta, tényleg csak pár utcára lakott,
ami körülbelül tíz percet jelentett – az út szótlanul telt, mivel én nem
akartam őt untatni vagy zaklatni a fakadó aggodalmaskodásommal, ő meg amúgy sem
egy beszédes fajta, legalábbis én így látom.
Valamit kezdenem kell vele. Tüneteket mutat a depresszióra, efelől nincs
kétség. Holnap ha el tudok pár percre szakadni a papíroktól és a
billentyűzettől még az utazás előtt mindenképp megkeresem a papírjait, már tényleg nagyon kíváncsi
vagyok nemcsak az érzéseire, de az életére is, hisz’ a depresszió általában nem
a semmiből jön, valamivel fel kellett vezetni ezt az állapotot. Az sem segít,
hogy eljár ilyen helyekre, be is vallotta, hogy gondol az öngyilkosságra,
teljesen idegállapotban vagyok már emiatt is. Fogalmam sincs hogyan fogom majd
hetente húsz-harminc megforduló beteggel bírni, ha már ilyen „kis” dolgon
agyalok.
- Itt vagyunk - áll meg hirtelenjében, én pedig megtorpanva kötök ki mögötte. - Köszönöm… hogy elkísértél vagy mi.
- Semmiség, én pont abban - mutatok az ő háztömbjével szemben lévő
tízemeletesre - lakom.
- Véletlenek nem léteznek, mondja a mondás - nevet fel téglalap alakú mosolyát
felfedve, de még mindig nem igazi. Lesz rajta mit dolgozni.
- Baekhyun - szólítom, mire felém fordul - adok egy névjegykártyát. Ha esetleg
úgy érzed, beszélned kell valakivel, vagy csak unatkozol, hívj fel. Bár lehet éppen
rendelek, amikor keresel, de később vissza tudlak hívni.
- Rendben. Akkor… itt a búcsú ideje, kurkászkám.
- Itt van. Majd akkor hétfőn - mosolyodok el, és figyelem, ahogy az alakja
egyre jobban távolodik.
Megfejtelek, Byun Baekhyun!
Huh, hát embikék, nem mondanám, hogy sok minden történt mostanában, semmi új igazából, de minden kis dolog nélkül is eléggé katasztrofálisan érzem magam egyelőre.
A Hibáktól hibákig meghatározatlan ideig szünetel emiatt. Tudjátok, a BaekYeol páros boldog meg minden, én viszont egyszerűen nem tudok vidám dolgokban gondolkodni, nagyon nehéz jelenleg.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése