Baekhyun pov
Sokszor úgy érzem, túldramatizálom csupán a dolgokat, utána pedig lebecsülöm őket és tévedek velük kapcsolatban, magam minősítve ezzel. Egyszer azt hiszem, minden az én hibám, máskor egy összeesküvést tervezett ellenem az egész világ, hogy tönkretegyen. Azt mondják, három héten belül módosítani tudjuk az emlékeinket, olyan dolgokat hitetünk el magunkkal, amik nem történtek meg soha, vagy éppen kevesebbet képzelünk el - mennyire örülnék, ha az utóbbi egyszer megtörténne, és eltörölhetném az egész márciust... Nem lenne min agyalni, gondolkodni, nem lenne, ami felemésztene, de ettől függetlenül még mindig nem lenne családom, sem barátaim, de akkor talán Chanyeollal sem találkoztam volna, és teljesen egyedül lennék a nap minden minutumában, gubbasztva a legjobb barátommal, Pánikroham úrfival. Meg Mimoval.
Mivel ennyire benne vagyunk ebben a lelki témában, itt az idő azt hiszem megnyílni... Ha azt hiszed, egy férfinak nincsenek érzései, nem sírhat, nem szoronghat, rosszul teszed. Fel is vázolom egy átlagos napom addig, ameddig még pszichológusom luxus Mercedes-Benz terepjárójával megyünk Isten sem tudja igazából merre, legalábbis én nem tudom, hova, valószínűleg a klinikára a környék alapján.
Ahogy felkelek, bennem van, felesleges megmozdulnom, semmi sem fog változni, mindegy, próbálkozom-e vagy sem. Vannak jobb pillanataim, mikor a mosoly le nem törölhető rólam, csak elmúlt a természetessége, halványodott, ahogy a napok teltek, ezért is maradt meg bennem, hogy helytelen, nem nekem való az egész rózsaszín köd és a csillámlámák sokasága. Általában Chanyeol közelében következik ez be. Néha egészen bunkó tudok lenni vele, de már agyamra megy az érzés is, ahogy mosolyognom kell, és belegondolok akaratlanul, nem nekem találták ki, hiába szeretem mutogatni a fogaim, a téglalap alakú mosolyom. Nem áll közel hozzám többé, fáj, már ha erre gondolok, félek, milyen lesz, ha örökké ezt fogom tenni, és meg kell válnom attól a magamtól, aki lettem és vagyok most; lebénulok, ahogy a változás vetődik fel előttem. Azért nem használom ki legtöbbször a szép pillanatokat, mert szeretek szomorú lenni. A szomorúságtól fájdalmat érzek, az egyetlen dolgot, amit tapasztalnom kéne, nem szántak nekem mást, megérdemlem, mégis kiutat keresek, akármennyire nem szabadna. Szabadulni akarok magamtól, a szégyentől, a bűntudattól, mindentől, ami a múltamhoz kapcsolódik, attól, hogy szenvednem kell, de bármit csinálok, sosem múlik semmi sem. Nem tudom meghatározni, mi van bennem igazából, egyszerre vagyok mérhetetlenül elmerülve, oxigén nélkül, mélyen, mindenkitől elszigetelve, de egyszerre vagyok az aranyhal, amit nem esznek meg, hanem kimenekítenek és egy otthonos akváriumba raknak. Utálom a testem, a lelkemről nem tudok mit mondani, hisz' már csak annyi cikázik benne a gondolataimmal vegyülve, hogy fájdalom fájdalom hátán. Március huszonegyedike után miután magamra néztem, csak azt láttam, tele vagyok foltokkal, pirosokkal, kékekkel, zöldekkel, mocsokkal és kosszal, amik nem fognak egyhamar eltűnni: a mellkasomon örökké meg fog látszani az ujjának lenyomata, ott lesz, és kísérteni fog, megpecsételt, hogy én nem vagyok még most sem más, mint egy kihasználható szemét, aminek nem lehetnek érzései. Szóval, igen, ezt érzem. A gyűlöletet, a szégyent és fájdalmat, néha egy kis apró boldogsággal.
- Lennél oly' kedves megmondani, miért vagyunk itt?
- Jongdaenak van pár perc szünete egész órákkor, felíratok vele gyógyszert - nyitja ki nekem az anyósülés felőli ajtót a megszokott udvariassággal és mosollyal.
Mivel ennyire benne vagyunk ebben a lelki témában, itt az idő azt hiszem megnyílni... Ha azt hiszed, egy férfinak nincsenek érzései, nem sírhat, nem szoronghat, rosszul teszed. Fel is vázolom egy átlagos napom addig, ameddig még pszichológusom luxus Mercedes-Benz terepjárójával megyünk Isten sem tudja igazából merre, legalábbis én nem tudom, hova, valószínűleg a klinikára a környék alapján.
Ahogy felkelek, bennem van, felesleges megmozdulnom, semmi sem fog változni, mindegy, próbálkozom-e vagy sem. Vannak jobb pillanataim, mikor a mosoly le nem törölhető rólam, csak elmúlt a természetessége, halványodott, ahogy a napok teltek, ezért is maradt meg bennem, hogy helytelen, nem nekem való az egész rózsaszín köd és a csillámlámák sokasága. Általában Chanyeol közelében következik ez be. Néha egészen bunkó tudok lenni vele, de már agyamra megy az érzés is, ahogy mosolyognom kell, és belegondolok akaratlanul, nem nekem találták ki, hiába szeretem mutogatni a fogaim, a téglalap alakú mosolyom. Nem áll közel hozzám többé, fáj, már ha erre gondolok, félek, milyen lesz, ha örökké ezt fogom tenni, és meg kell válnom attól a magamtól, aki lettem és vagyok most; lebénulok, ahogy a változás vetődik fel előttem. Azért nem használom ki legtöbbször a szép pillanatokat, mert szeretek szomorú lenni. A szomorúságtól fájdalmat érzek, az egyetlen dolgot, amit tapasztalnom kéne, nem szántak nekem mást, megérdemlem, mégis kiutat keresek, akármennyire nem szabadna. Szabadulni akarok magamtól, a szégyentől, a bűntudattól, mindentől, ami a múltamhoz kapcsolódik, attól, hogy szenvednem kell, de bármit csinálok, sosem múlik semmi sem. Nem tudom meghatározni, mi van bennem igazából, egyszerre vagyok mérhetetlenül elmerülve, oxigén nélkül, mélyen, mindenkitől elszigetelve, de egyszerre vagyok az aranyhal, amit nem esznek meg, hanem kimenekítenek és egy otthonos akváriumba raknak. Utálom a testem, a lelkemről nem tudok mit mondani, hisz' már csak annyi cikázik benne a gondolataimmal vegyülve, hogy fájdalom fájdalom hátán. Március huszonegyedike után miután magamra néztem, csak azt láttam, tele vagyok foltokkal, pirosokkal, kékekkel, zöldekkel, mocsokkal és kosszal, amik nem fognak egyhamar eltűnni: a mellkasomon örökké meg fog látszani az ujjának lenyomata, ott lesz, és kísérteni fog, megpecsételt, hogy én nem vagyok még most sem más, mint egy kihasználható szemét, aminek nem lehetnek érzései. Szóval, igen, ezt érzem. A gyűlöletet, a szégyent és fájdalmat, néha egy kis apró boldogsággal.
- Lennél oly' kedves megmondani, miért vagyunk itt?
- Jongdaenak van pár perc szünete egész órákkor, felíratok vele gyógyszert - nyitja ki nekem az anyósülés felőli ajtót a megszokott udvariassággal és mosollyal.
- Mondtam, hogy nem kell.
- Most a pszichológusod vagyok ettől a métertől, szóval nincs beleszólásod.
- Akkor nem kéne fognod a kezem.
- A terápiád része. Meg az akaratodé.
Mostanra már megszoktam. Nem azt, hogy milyen érzés a kezét fogni, az még mindig nyugtalanít, és azt sem, hogy természetellenes lehet ez ki tudja mennyi embernek a környékünkben, akik ellenzik az ilyesfajta látványosságokat, ahogy egy törpe és egy túlméretezett manó kézen fogva rója az utakat egész nap, egyikük több tízezres értékű göncöket hord magán (amik nyálcsorgatóan jól állnak rajta), a másikuk meg... igen, én vagyok.
Közvetlen volt mindig, kedves és törődő, na meg elég egyedi terápiás módszerei vannak. Akkor is állom a nézetem, miszerint meleg, nincs kit elhalmoznia a szeretetével, épp ezért lettem én a puszipajtása. Mármint nem puszilkodunk, fúj, csak fogjuk egymás kezét. Meg néha ölelkezünk. És együtt alszunk. Egy ágyban. És miből indult ki mindez? Hogy a pszichológusom! Már a gondolat is felkavaró, hogy mi ketten bármit is csináljunk abban az ágyban. Egyáltalán miért kell nekem ilyeneken elméláznom, hogy meztelenül látom felettem, én is hasonlóan fekszem alatta és... a faszom, tényleg teljesen tönkrementek az idegeim, kellenek azok a gyógyszerek, amiről beszél, mielőtt még megőrülök.
- Még két percig kell várnunk, ha nagyon pontosak szeretnénk lenni. Hála ég, Jiyeon más műszakban van - sóhajt fel megkönnyebbülten, napfényben aranyárnyalatú tincseit eltűrve füle mögé, míg másik karjával vállam felett átkarol az ajtóban várakozva.
- Ő volt a "barátnőd"? - emelem ki szánt szándékkal az utolsó szót sokat sejtően, visszatartva nevetésem.
- Hát... Valami olyasmi.
- Micsoda dráma megy nálatok.
- Hidd el, sokkal több van itt ezen kívül.
Chanyeol hangja megremeg, ki tudja mire gondolva ezalatt. Megfogva megint csak a kezem elsétál velem az előtérben lévő kanapéhoz, aprót bólintva egy másik recepciósnak, kit még nem láttam itt ugyan, de előre megmondom, szimpatikus, főleg a Jiyeon nőci után. Még mindig érzem magamon a tekintetét, ahogy a halálra küld gondolatban, jól megnézve magának, mintha a vetélytársa lennék. Tudtommal a nőknél fordul elő ez a rivalizálás, de ki tudja, mi mehet benne keresztül, amikor a volt barátját látja egy kliensével.
Sírnom kell és sírni akarok. Nem tudom, miért, egyedül érzem magam, hiába van itt Chanyeol. Fáj nézni, ahogy ő mindig mosolyog, ahogy mások mindig mosolyognak, ahogy én nem mosolygok. Mindenki olyan boldog, élvezi a fiatalsága utolsó éveit, én pedig csak azt kívánom, hogy meghallják a segítségkérésem, hogy meglássák, nincs minden rendben, hogy figyeljenek. Azt akarom, hogy figyeljenek, ne csak halljanak. Hogy valaki megmutassa, nem vagyok egy elpocsékolt térfogatú kurva.
- Jongdae! Jó, hogy jössz. Baekhyun, mindjárt jövök, maradj itt nyugodtan - simít végig a vállamon sietősen, durva pamutba bújtatott bőrömön keresztül. Te sem figyelsz, Chanyeol... Legalábbis nem eléggé.
- Szia, Baekhyun! Emlékszel rám? Én rád igen, úgy látszik még nem amortizáltak le eléggé az itt töltött évek - lépked elém nagyvonalúan, derülve, jobbját nyújtva nekem. Elfogadom, de el kell gondolkoznom, honnan ismerős. Jongdae, Kim Jongdae. Bármennyire próbálom felidézni, csak apró képek jönnek fel, azok sem arról, amire emlékeznem kéne. Értetlenül nézek rá továbbra is, mire ő harsányan felnevet Chanyeolra nézve, gyilkos szemekkel. Nem igazán tudom hova tenni mindezt, talán Chan feladata lett volna felvilágosítani engem, ki is ő. - Egy gimnáziumba jártunk, tudod, mindig mögötted voltam a sorban, ugye, kis dobogósom?
- Ja, hogy az a Kim Jongdae.
- Hogyha szeretnél, bejöhetsz velünk, bár tényleg csak pár perc.
- Igaz is, gyere, Baekhyun. - Nem fogta meg a kezem most. Nem mintha zavart volna, tényleg sok lett volna pont itt megtennie, de mégis bennem volt, hogy "ne, kérlek ne engedj el". Gyógyító a szeretete, nem tagadhatom tovább, de nem is akarom. Inspirál ő maga, aki, megmutatja, van miért élni tovább és van valahol boldogság ezután is.
Ebben az irodában már voltam párszor. Elég sokszor fordul elő teremcsere, például Chanyeol irodájában van egy ultrahanggép, amire a terhes nőket fektetik fel, hogy megnézzék a pici babákat. Minden terem hasonló, ez is, fehérek a falak, nagy, erkélykilépő méretű ablakok vannak, egy tévé, ami jóval nagyobb nálam, illetve van még egy asztal, ahol az egyik oldalon az orvos ül, a másikon akár két beteg, vagy egy beteg és egy hozzátartozó. Chanyeol mindig van olyan aranyos, hogy kihúzza az asztaltól a székét, és mellém ül, hogy kényelmesebb legyen számomra, nem pedig ott gubbaszt a monitor előtt, hogy nézze, mikor jár le végre az időnk.
- Szóval, Jongdae, arra gondoltam, kéne antidepresszáns, de nem a legerősebb, de azért elég ahhoz, hogy hízlaljon.
- Hangulatjavító?
- Dehogy. Érzelmi analfabéta klienssel mit kezdjek?
- Kliens, hm? Baekhyun, azt hiszem, el kell beszélgetnünk Chanyeolról, vannak informátoraim vele kapcsolatban.
- Én is itt vagyok...
- Baekhyun, te mit gondolsz róla? - hagyja figyelmen kívül őt.
- Nekem eddig is megvolt a véleményem.
- Remek, már ketten akarnak tönkretenni. Eddig éltem. Baek, majd beszélünk - jelenti ki komolyan.
- Három-négy hét, mire hatni fog. A hangulatodon fog javítani, de a szorongásra is jó, ha már a hangulatod elkezd javulni, jobban leszel, egyfajta láncreakció jön létre. Hízni fogsz, előre szólok, bár rád fér - nyomja Chanyeol kezébe a receptet, majd még elsuttog valamit neki. Hozzám csak annyi mondatfoszlány jut el, hogy altató és megkérdezni. Chanyeol bólogat rá. - Baekhyun, lenne egy kérdésem. Volt múlt hónapban a kórházas eseted - Jaj, de jó. -, elmondanád, honnan voltak az altatók? Dr. Jung és Chanyeol sem írta fel, orvostól pedig nem kaphattál.
Mindketten rám néztek érdeklődve, felvont szemöldökkel. Még nem beszéltem erről senkinek, főleg nem úgy, hogy a családi hátterem is benne van, sem arról, honnan is vannak a bénítóim (ha el kell kezdened szedned, megérted, miért nevezem így). Félve kezdek bele, és csupán halkan, szinte tátogva ejtem ki a szavakat.
- Apám idegbeteg. Mindig voltak neki nyugtatói, altatói, nem vette észre, ha odamegyek egy-egyért.
- És mióta szeded?
- Év eleje óta.
-Rendben. Most mondanám azt, hogy ezért meg lehetne büntetni, mert nem a saját gyógyszereid, de nem vizsgálták ennyire alaposan ki. Ha megfordulna a fejedben újra, gondolj arra, hogy a családod fog szenvedni miattad. Meg Chanyeol.
Család, Chanyeol meg szenvedés, még mit nem?
- Mennem kell az újabb várakozóhoz. Baekhyun, te meg ne engedj Chanyeolnak, jól tudjuk a kis titkát - nevet fel, mire Chanyeol vörösödni kezd, a nyakától a füléig. Idegesen beletúr a hajába, majd egy alig hallható köszönéssel elrángat egészen a kocsihoz roppant feldúltan. Becsatolja az övem, és ő is beszáll a már felmelegedett terepjáróba, aztán tövig lehúzva az összes ablakot, de még vár pár percet, hogy átszellőzzön, mielőtt elindulnánk.
- Jongdae régebben is ilyen troll volt, vagy csak engem pécézett ki magának?
- Nem ismertem igazából. Párszor láttam napközben, beszélni nem szoktunk, maximum arról panaszkodott mellettem, neki megint csak a negyediknek sikerült lennie, és hogy egyszer úgyis legyőz. De szellemes volt már akkor is. Egyébként nem kell titkolnod, ha meleg vagy, férfiak vagyunk te is, meg én is, elhiszem, milyen szar lehet pasi nélkül, hiszen egész nap rajtad lógok, időd sincs.
- Ti tényleg meg vagytok őrülve. Nem vagyok meleg, ha mondjuk megcsókolnálak nem éreznék semmit - ajánlja titkon (amit ő lehet, észre sem vett) feldúltan.
- Oké, azért nem kell bizonyítani... - forgatom meg a szemeim karba tett kézzel, elfordulva kifelé, hogy a szemembe süssön a Nap, megsüljek és egyből meglássam a boldogságot. Végül Chan felé nézek inkább, így kevesebb esély van, hogy nyugtalan legyek a vakságtól.
- Kiszállsz még ma? - Chanyeol bariton, érces hangjára eszmélek fel. Automatikusan húzom össze magam, fejem direkt elfordítva minimálisan, hogy érezze, semmi szükség sincs ide bizonyításra, elhiszem, nem meleg (most hazudok), csak ne kelljen rettegésben élnem a gondolatától, hogy bármelyik másodpercben cselekedhet. Fél szememet azért rajta tartom, ha esetleg megbombázna, ő pedig megmosolyogva követ, miután biztosra ment, bezárta a kocsit. Nem tudom, hova megyünk, de az ő lakása parkolójában vagyunk, így megindulok afelé.
- Miért itt álltál meg?
- Nem két fillér a gyógyszer, pénztárca meg nincs nálam.
- De ki tudom fizetni.
- Igen, ki tudod, holnap meg kilakoltatnak.
- Most megsértődtem, Szexikém.
Nem, nem én mondtam, a beszédzavartól van, nem én voltam.
***
- Tessék, itt a kaja. Jjajangmyeon, tudom, szereted - tolja elém a tésztával teli tálat nagylelkűen. Egy órán keresztül kotyvasztott nekem, hogy éhen ne maradjak. - Utána meg bevesszük a gyógyszert, ha minden igaz, következő hónap végére rendesen hatni fog.
- Úgy beszélsz velem, mint egy gyerekkel.
- Csak túlságosan jószívű vagyok - mosolyodik el, majd leül mellém egy halom szalvétával, és egy pár evőpálcikát is ad, amivel enni tudok.
Már majdnem végzek, mire Chanyeol telefonja megszólal, tudatva vele, hívása van. Int nekem egyet, hogy elvonul, míg ezt lerendezi. Ugyan nem hallom, miről van szó, de rettenetesen kíváncsi vagyok, ki lehet az, és mi a téma.
- Holnap megyünk a szüleidhez, ma meg háromra vissza a klinikára, mert a szerelmi háromszög tagjai szeretnének beszélgetni, ehhez meg kellek én is, bár nem tudom, miért, meg Jongdae mondta, hogy majd beszélgettek az "ügyemről", itt van az alkalom akkor.
- Szerelmi háromszög? - kérdezek vissza. Szinte szomjazom a pletykákra, már olyan rég hallottam tőle szaftos dolgokat.
- Jongdae meg Jiyeon járnak, Minseok pedig egyedül maradt. Minseok és Jongdae barátok voltak, nagyon közeliek, megrázta, mikor látta a kiszemeltjét és a legjobb barátját csókolózni, azóta feketében jár, mondván gyászolja a boldogságát. Nem beszéltem vele, nem is láttam mostanság, de még mindig haragban vannak hárman, ma akarják elrendezni. Amikor először próbálkoztak, akkor is ott voltam, de Minseok feldúlt volt és nyugtalan, nem sikerült semmire sem jutniuk. Ma mindhármuknak van ideje, ezért ülnek össze.
- És te nem vagy féltékeny, hogy a csaj talált már mást? - kérdezem eléggé szarkasztikusan ahhoz, hogy észrevegye a hangomban azt, de nem teszi. Megtörölgetem a szám, hogy eltüntessem a fekete szószt magamról, ami esetleg rajtam lehet, ő pedig megvárva, míg végzek, eltakarít utánam.
- Már miért lennék?
- Mert nem vagy meleg - húzom fel a szemöldököm sikeremen. Sarokba szorítottam, de még mennyire, köpni-nyelni nem tud. Felállva helyemről diadalittasan elsétálok a kanapéig, hogy tévét nézzek, ő pedig csak percek múltával követ, miután pötyögött valamit a telefonján, gondolom a részleteket egyeztette.
- Nem, még mindig nem vagyok az. Itt a gyógyszered - tolja elém a vizespoharat meg a kezembe nyomja a pirulát. Undorodva beveszem a számba, hisz' mindkettő orvos megerősítette, hízni fogok tőle, lötyögni fog rajtam a sok háj, hozzám pedig Chanyeol így akar érni... Miért van még mindig itt? - Eszedbe ne jusson sokat bevenni belőle, felesleges próbálkoznod, a maiaktól semmi bajod sem lesz, elájulni sem fogsz, maximum az agyad fárad le, vagyis én ennyit köveztettem le Jongdae beszédéből. Én nem értek ilyenekhez úgy igazán, ő tanulta, nem én. Ha bármi van, kérdezz.
- Nincs se-
- Amíg el nem felejtem, mutasd meg azokat az altatókat - vág közbe mondatom közepén, és már fel is húz, csípőre tett kézzel, hogy elvezessem a raktáromhoz (igen, az én lakásomban vagyunk jelenleg, még nem említettem).
- De nem akarom - nyávogom lebiggyesztve ajkaimmal, hátha meghatja, de csak pár álmosnak ható lassú pillogás után maga elé lök, hogy induljak meg végre. Nincs már sok, nem tudok velük mit kezdeni, maximum egy jó hosszat aludni, megölni magam végképp nem. - Nem tudok velük semmit csinálni...
- Indulj - billent seggbe valószínűleg a térdével. Nem kell több, inkább megindulok, mielőtt még... fúj lenne.
- Mint látod, itt van alig öt szem... bocs, hat - mutatom neki unottan, odanyomva a fejét a vitrinhez, hogy maga is megszámolja. Nem fogadja túl lelkesen, gyilkolóan komoly szemekkel mered rám, aztán csak felveszi a maradék mérget, hogy eldobja, mielőtt még tenni tudnék valamit.
- Amíg el nem felejtem, mutasd meg azokat az altatókat - vág közbe mondatom közepén, és már fel is húz, csípőre tett kézzel, hogy elvezessem a raktáromhoz (igen, az én lakásomban vagyunk jelenleg, még nem említettem).
- De nem akarom - nyávogom lebiggyesztve ajkaimmal, hátha meghatja, de csak pár álmosnak ható lassú pillogás után maga elé lök, hogy induljak meg végre. Nincs már sok, nem tudok velük mit kezdeni, maximum egy jó hosszat aludni, megölni magam végképp nem. - Nem tudok velük semmit csinálni...
- Indulj - billent seggbe valószínűleg a térdével. Nem kell több, inkább megindulok, mielőtt még... fúj lenne.
- Mint látod, itt van alig öt szem... bocs, hat - mutatom neki unottan, odanyomva a fejét a vitrinhez, hogy maga is megszámolja. Nem fogadja túl lelkesen, gyilkolóan komoly szemekkel mered rám, aztán csak felveszi a maradék mérget, hogy eldobja, mielőtt még tenni tudnék valamit.
Úgy szeretném kimondani, mennyire hálás vagyok neki mindenért - bizsereg a bőröm, a mellkasom súlyosan nyom, ahogy nézem, a lábával ránehezedik a szemetes pedáljára és ott köt ki mind egytől-egyig, a múltam egy olyan homályos részét elfelejtetve, amit szégyellek mindenki előtt.
Apám idegbeteg már kiskora óta. Észre lehet venni rajta, egy járókelő is meg tudná rá mondani; minden idegesíti, ami létezik. Ha olyan hangot hall, ami nem tetszik neki, és szokatlan, ideges lesz, ha nem az van, amit ő akar, ugyanez történik. Anyám mesélte, hogy apám ordítozott, mikor én vagy a bátyám sírtunk babákként, mire cseperedtem és hangosabban szóltam, ő ennek a duplájával válaszolt. Ha hisztiztem, minden csúnyát hozzám vágott, mennyire hülye vagyok, ha olyan kedvében volt, felpofozott, tarkón vágott, megütött, de sosem volt szándékában bántani, egyszerűen ilyen. Ha anyám vagy a nagyszüleim, rokonaink bármi rosszat mondtak, már ordította, hogy "baszd meg, mi a faszt beszélsz, kurva életbe" és ilyen szépségeket. Úgy tizenkettő lehettem, mikor megtudtam, miért is ilyen, utána már nem is okoltam. Tizennégy éves koromban elmondta, depressziós volt évekig a szülei miatt, miattuk lett ez az egész: hatéves korában egyedül hagyták napokig a kórházban, miután összeverték, akkor kezdett el remegni a keze is, amiről sokan azt hitték, valami halálos betegsége van, mert soha nem volt nyugton a végtagja. Apa tipikusan az az ember, akivel lehet beszélni, meghallgat, halad a korral, azonban ennek is megvan az átka - számítógépfüggő lett. Elbambul, bármit beszélek hozzá, nem veszi észre, ugyanez van a tévével, mintha nem is léteznék, ott sem lennék, úgy üti a billentyűt tovább, úgy nevet a rossz poénokon, ami az esti showban van. Ezzel az állapotával soha nem akart kezdeni semmit, lusta volt, vett rá gyógyszereket, de nem nagyon érdekelte, mindig halogatta a bevételüket. És én miért ne kaptam volna az alkalmon?
Apám idegbeteg már kiskora óta. Észre lehet venni rajta, egy járókelő is meg tudná rá mondani; minden idegesíti, ami létezik. Ha olyan hangot hall, ami nem tetszik neki, és szokatlan, ideges lesz, ha nem az van, amit ő akar, ugyanez történik. Anyám mesélte, hogy apám ordítozott, mikor én vagy a bátyám sírtunk babákként, mire cseperedtem és hangosabban szóltam, ő ennek a duplájával válaszolt. Ha hisztiztem, minden csúnyát hozzám vágott, mennyire hülye vagyok, ha olyan kedvében volt, felpofozott, tarkón vágott, megütött, de sosem volt szándékában bántani, egyszerűen ilyen. Ha anyám vagy a nagyszüleim, rokonaink bármi rosszat mondtak, már ordította, hogy "baszd meg, mi a faszt beszélsz, kurva életbe" és ilyen szépségeket. Úgy tizenkettő lehettem, mikor megtudtam, miért is ilyen, utána már nem is okoltam. Tizennégy éves koromban elmondta, depressziós volt évekig a szülei miatt, miattuk lett ez az egész: hatéves korában egyedül hagyták napokig a kórházban, miután összeverték, akkor kezdett el remegni a keze is, amiről sokan azt hitték, valami halálos betegsége van, mert soha nem volt nyugton a végtagja. Apa tipikusan az az ember, akivel lehet beszélni, meghallgat, halad a korral, azonban ennek is megvan az átka - számítógépfüggő lett. Elbambul, bármit beszélek hozzá, nem veszi észre, ugyanez van a tévével, mintha nem is léteznék, ott sem lennék, úgy üti a billentyűt tovább, úgy nevet a rossz poénokon, ami az esti showban van. Ezzel az állapotával soha nem akart kezdeni semmit, lusta volt, vett rá gyógyszereket, de nem nagyon érdekelte, mindig halogatta a bevételüket. És én miért ne kaptam volna az alkalmon?
Helló--
Már megint sokáig tartott ideérnem. Nem tudom mi van velem mostanság, teljesen lelassultam mindenhogy, sokszor felkelni se kelek a délelőtt folyamán és csak próbálok valahogy minden olyan dolgot kirekeszteni, ami idegesít és bánt, de szokásomhoz híven úgysem sikerül. Most mondanám azt, hogy aggódom saját magamért, de nem teszem, egyáltalán nem, mert tudom, felesleges, más se teszi, én meg magamért akkor minek. Valamennyire látszik ezen a részen is, hogy nyakatekert és már túl sok sötét érzelem van benne, de Baekhyunnak is vannak rossz napjai, nem kegyelmez a depresszió neki sem, ahogy nekem se mostanság---
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése