A párna a legjobb tanácsadó - 8. óra

Baekhyun pov 

- És ha így van? Kevesebb leszek tőle? 

- Nem leszel. Mivel ezt megírtad, kiürült a lelked, leírtad a gondolataid, elküldjük neki, és megkönnyebbülsz; talán ez a helyes út, ha tényleg úgy van, ahogy gondoljuk. Ha elég erős vagy, napok múlva annyira enyhülni fog ez, hogy nem fogsz folyton rá gondolni - mosolyodik el odaadóan, és leülve mellém orromba kúszik frissen megmosott hajának és teljesen megújult hámrétegének illata. - El kéne menned fürödni, mindjárt tíz lesz.

- Viszlát - köszönök el. 

- Mi? 

- MI? - kérdezek már én is vissza, értetlenségben úszkálva. Mit mondtam, hogy így reagált? 

- Miért köszöntél el úgy, hogy „viszlát”? 

- Öhm… Haza mész, nem? - Két órája beszéltük meg, hogy itt marad, de mégsem mondhatom azt, hogy össze vagyok zavarodva és megint teljesen értelmetlen dolgokat beszélek. Túl sok volt mára is az élet, le kéne feküdnöm végre. 

- Nem, itt alszom - nevet fel. - Szóval jobb lesz, ha sietsz, unatkozni fogok - mondja egy kis idő után, de erre már nem válaszolva inkább elvonulok, mielőtt megint valami érthetetlen mondat csúszna ki belőlem.

Levetkőzve minden ruhámból és megszabadulva a nap fáradalmaitól állok be a zuhany alá, tudván, ez az egyedüli hely, ahol talán egyedül lehetek és szabadon gondolhatok (és énekelhetek), mint ahogy a legtöbben csinálják. 

Viszlát… Viszlát?! Ugye most tényleg nem ezt mondtam neki? Mi van, ha skizofrénnek hisz? Nem lehet igaz, pont ilyenkor, amikor felvilágosodom a lelki állapotom legmélyebb bugyraiban meglapuló igazságról, kezdődik a tinédzser korom leghatalmasabb problémája, a legrosszabb, ami csak lehet, az idegesség és a zavartság keverékének hatása – a teljességgel lehetetlen beszédzavar. Belegondolva ez akkor volt, amikor új környezetbe kerültem, így nem is értem, miért most került elő, bár gondolom köze van a mai naphoz, hogy ne lenne, új szemszögből látom a világot. Kétség kívül meg voltam illetődve, hogy az utolsó négy hónapomban azért nem mentem túl sokszor utcára, mert féltem, rossz történik, most pedig, hogy kiírtam magamból a mesémet, felszabadultnak érzem magam, bár ki tudja meddig. 

Park Chanyeol, minden a te hibád, ha csak pszichológus lennél, könnyebb lenne nekem.  

Hajamat törölgetve lépek ki bundás papucsommal a fürdő ajtaján túlra, elcsoszogva, dúdolgatva a konyháig, hogy igyak egy pohár vizet. Nem tudom, milyen lakás ez, de itt sokkal hidegebb a víz, mint a fürdőben. Néha talán jobb, hogy így lett megoldva a csövezés vagy nem is tudom mi, ha esetleg véletlen túlságosan sokat csavargatom a zuhany alatt a vizet jobbra, a hideg felé. Kevesebb az esélye, hogy lefagyjak, de a fürdő mégis csak közelebb van, mint a konyha. 

Belépve a szobába sötét fogad, pedig meg mernék esküdni, hogy az íróasztalomnál fel volt kapcsolva az egyik legkisebb fokozatra a lámpám, ehelyett most nekem kell keresnem vakon a kapcsolót az ajtó mellett. 

- Baek, csak gyere. - Kisebb sikoly hagyja el ajkaim. Visszhangozva száll tovább a magas C szerte a falak közt Chanyeol hirtelen hangjára. 

- Nem a másik szobában kéne lenned? - merengek el, mert nem olyan rég megágyaztam neki a melletti vendégszobában. 

- Itt akarok aludni. 

- De meztelen vagyok - vallom be kissé halkan, mit ő nem hall meg, így jóval hangosabban meg kell ismételnem. 

- Én meg nem Ő, szóval gyere. De ha mégis kéne alsó vagy valami, becsukom a szemem, amíg felkapcsolod a lámpát és keresel.

- Akkor ha az ágyon vagy, fordulj hasra vagy valami - dünnyögöm, célirányosan feltolva a kapcsolót félig elfordított testtel. Megbizonyosodva, hogy teljesítette kérésem, elsietek a szekrényemig, mit felcsapva, körül sem nézve kiveszek egy véletlenszerű boxert, amit másodpercek töredéke alatt felveszek, és újra megismételve a kapcsolós mozdulatot, bebújok Chanyeol mellé, jó távol tőle. Tegnap is így aludtam, de akkor még a földön voltam, így nem is értem, hogyan kelhettem itt fel, arra meg végképp nem gondoltam, hogy valahogy ide kellett kerülnöm. Minden bizonnyal az ő keze van benne, nem az égiek juttattak a párnák közé felhőkön. - Jó éjt.

- De még nem vagyok álmos, alig van tíz. - Persze, ezért van a takarodód kilenckor, higgyem is el? - Csináljunk valamit. 

- Csinálj egyedül. 

- De-

- De alvás van - szakítom félbe.

- Nézhetünk filmet - ajánlja fel, min egy kicsit el is gondolkozok, de van egy hatalmas problémám: a laptop teljesen le van merülve. 

- Legfeljebb telefonon tudunk.

- Akkor ott fogunk - nyújtózik párat, majd elhajolva az éjjeliszekrényig felveszi a masinát és már újra mellettem is van. - Van egy film, amit már régóta meg akartam nézni. Angolul a címe A Girl Like Her. 

- Annyira hülye nem vagyok angolból, hogy ne értsem mit jelent, de mondd, ez nem valami dráma vagy pornó? 

- Drámának dráma, de nem pornó - nevet fel belemélyedve a képernyőbe, én pedig lassan kivárom, mire jut. Majdnem tíz percbe beletelik, míg talál egy feliratos verziót, mert ezeket nem szokták csak úgy szinkronizálni. Nem is bánom, legalább kevesebb ideig kell összpontosítanom a cselekményekre, nem vagyok túlságosan kíváncsi a sírásra, épp elég rosszul érzem magam, nem kell nekem egy újabb kislányka (vagyis gondolom) eget rengető gondja.

Ahogy feltűnik a főszereplő lány egy elég kísérteties zene után, rettentően rossz minőségben, és papírra írogat mosolyogva, nem számítok semmi rosszra, de amikor a második percnél kinyitja a csap feletti kicsi szekrényt és levesz egy gyógyszeres dobozt, pluszban még szemezget vele és a tükörképével, görcsbe rándul a gyomrom. Nagyon nem lesz jó vége ennek, szinte mindjárt gombóc nő a torkomban, pedig színjáték, ahogy összekuporodik és elkezd sírni, amit egy kitűzőként felszerelt kamerán keresztül láthatunk, mintha mi magunk lennénk ott a helyében; egyszerre riadok meg a gondolattól, hogy úgy érzem, én vagyok ott megint, másodszorra pedig megnyugtat, hogy más is ugyanezt megélte és érezhetem, valaki ugyanúgy csak ezt látta jónak. 

Nem tudtam figyelni a filmre. Bármennyire felkeltette a figyelmem, azonosultam vele, nem volt erőm, hogy nézzem és közben átérezzem a helyzetét a lánynak, ahogy kipróbálják deríteni, mit, miért tett, nem voltam képes rá. Mikor már azt a szót kiejtik előttem, hogy vagdosás, öncsonkítás, önbántalmazás, automatikusan húzom össze magam, mintha rólam beszélnének, pedig rajtam kívül több millió ember van, aki ugyanezt teszi, ki tudja miért. Én sem tudom, miért teszem – akkor, amikor rákészülök, megnyugszom, ahogy belemélyed a bőrömbe a rozsdamentes acél többször is egymás után, nem érzem, legalábbis nem annyira élesen és fájdalmasan, mintha épeszűleg történne mind, eltompul nem csak a lelki fájdalmam, hanem a testi is pár alkalom után. Mondják, hogy aki ilyenre vetemül, nem rendelkezik elég probléma megoldóképességgel, de ha egyszerűen olyan problémáid vannak, amiket nem lehet megoldani (elvégre nem veheted vissza a fájdalom és szégyenérzés nélküli éned), mit tudsz kezdeni? Nem fogsz egyik napról a másikra sem többet, sem kevesebbet gondolkodni a múlton, ha csak nem tudod levezetni valamivel: pontosan erre jó ez a módszer, segít.

Mivel nem akartam nézni a történéseket, perceken keresztül forgolódtam az ágy szűkében hunyorogva néha-néha, ahogy rápillantottam a képernyőre, de sehogy sem jött meg hozzá a kedvem. Chanyeol éles és aggódó pillantásait percenként, sőt félpercenként éreztem magamon eddig is, de most, hogy felé fordultam kinyújtott karral a párnám alatt, hogy legyen valami támasz a fejemnek, mert ő elszedte a másik alvós párnám, lényegesen többször, sokkal több ideig nézett rám, amit el is csíptem, ha igazán koncentráltam. Zavarni nem zavart, bár magamban jót nevettem, hogy aggódik a lelki állapotomban végbe ment változások miatt a film láttán, de van egy olyan érzésem, hogy csak tesztelni akart ezzel, hisz’ egyedül a sötétben én sem néznék meg egy öngyilkosságról szóló filmet, nemhogy mások. Bár ki tudja, kinézem belőle, hogy az összes ilyen témájú filmet kívülről tudja már cselekménnyel és párbeszédekkel együtt, hogy a hivatásában jelesebb és kiemelkedőbb legyen. 

Mintha meghallotta volna a magamban elmormolt összes tirádám és magánbeszédem, egyszer csak elmúlik az idegesítő képváltásoknak köszönhető világítás, ő pedig halkan lehelyezi a telefonját (IPhone 7 Plus, csak hogy tisztában legyen mindenki vele, milyen tehetős) az ágy mellé, és felém fordulva igazgatja picit a takarót mindkettőnkön, én pedig párat nyökögve adom tudtára, hogy rohadtul kényelmetlen, ahogy a térde valamerre a lábszáramnál motoszkál és meg kell mozdítanom a kezem, hogy elrejtsem a fülem a hajam árnyékába. Fura egy szokás, de nem tudok úgy aludni, ha szabadon van a fülem, úgy érzem pőre és védtelen vagyok egyszerre. Megborzolva párszor a hajam belesimítom a tincseket valamerre az arcomba, hogy így legalább ne kelljen neki sem állandóan néznie az ábrázatom, mikor mi tükröződik rajta. Meg aztán nem a leghívogatóbb látvány, ha a nyálam felhabosodik a számban, mint egy veszett kutyának, ahogy az sem, hogyan veszem a levegőt és morgok elalvás előtt. Mintha természetes lenne, hogy az arcomba csapódik a lehelete, úgy fészkelődik, lábait pedig összeakasztva az enyéimmel egészen különleges pózt alkot. Már épp kész lennék, hogy elforduljak félálmomban, ezt ő meg sem várva emeli el a kezem a párna alól és a sajátjával helyettesíti, majd hirtelen elrejti a végtagom a takaró mélyén és nedvességet érzek az arcomon egy újabb ágysüppedés után. Nem mintha nagyon érdekelne, mi volt, maximum rám köpött, miközben végigmérte az undorító pofám – ennek tudatában hajtom végérvényesen nyugtára a fejem.

Chanyeol pov

Mire eljön a homályos reggel, addigra mindenem zsibbad, Baekhyun annyira rám telepedett az éjszaka folyamán szenvedésében. Hol a lába volt rajtam pár percig, hol a keze az arcomban, na meg az én alkarom a feje alatt, miután láttam, kényelmetlen neki csupán egy párnával.   

Teljesen felemészt Byun Baekhyun maga, mint a sátán és az angyal egyszerre. Nem elég, hogy tapogatom (persze súlyos és megszeghetetlen keretek közt), de még a szám is jár, s nem ismer határokat, megállíthatatlanul csicsereg. Kétség kívül túl sokat vagyok a közelében: másfél hónap alatt elfogyott az önkontrollom és nem tudom lapulva nézni, ahogy létezik. Részt akarok venni a létezésébe, ölelgetni akarom és a kezét fogni, hogy tudtára adjam, olyan szépet és kesernyés mámort hozott magával, mi elkerülhetetlen lett életem során egyszer, végre először, eljött, felszabja ártatlan bőröm és barázdákat éget belé érintéseivel, melyek újra meg újra felszakadnak, ha rám néz, egyenesen a szemembe.

Az sem segített, hogy semmit nem tudtam továbbra sem Jongdae és Minseok rögös viszonyáról, ugyan a csütörtök ott volt, ahogy a péntek is, egyikükkel sem találkoztam, illetve pszichiáterünk hátát láttam, ahogy befordul a sarkon az irodájába egy kisfiú hátát gyengéden fogva noszogatásként, de Minseok mintha eltűnt volna, köddé vált, én pedig nem kérdeztem rá Jiyeonnál, sem a többi doktornál, hogy mégis hova lett, vagy csak én vagyok ennyire kiszámíthatatlan és rejtőzködő helyen, vagy pont ő, hogy nem futottunk össze – egy szóval valamelyikünk kaméleonként funkcionált és lehetetlen színt vett fel. Éreztem, hogy egyáltalán nem beszéltek, egymásra sem néztek minden bizonnyal, kerülték egymást, mint lepke a vizet, tartózkodni akartak, csak nem tudom, miért: nehéz helyzet, egy szerelmi háromszög, hát akkor miért nem lehet leülni, összeülni, mint ahogy kértem? Talán Jongdae túlságosan fél megkérni a kérdőjeles barátját, hogy pár szót váltsanak, fél, még nem nyugodott le a benne lévő poros vihar és még mindig rapszodikus a hangulata. Vagy csak fél lépni, mert így könnyebben meglehet Jiyeonnal és nem kap megbocsájtást. Noha nem hiszem, hogy Minseok nem tudná elnézni a félrelépést, teljességgel abszurd lenne, ha nemleges választ hallatna.  

- Baek - szólok lágyan, felé fordulva. Halkan végigmérem bőrét egy kis időre, közben hunyorogni kezd érintésemre, s párat morogva kiszáradt ajkait kihagyva betakarózik, halvány arcát elrejtve mélyebbre, el előlem és az esőzés elől is menedéket keresvén. Bár elhiszem, semmi kedve sincs az ébredésre, a tegnap érzelmileg és szellemileg egy lecsapoló nap volt, számomra sem volt szebb és elfogadhatóbb a többinél – olvasni, min ment keresztül, csupa részlettel és igazsággal kínok közt, nem egyszerű. Most már csak azt kívánom, bárcsak ne ellenőriztem volna le szóról szóra a rettenetes igazságot, az igazságot, amin még én is meglepődtem. Baekhyun kezdeményezett, leírta, s csak úgy vibráltak a szemeim előtt a karakterek: „…azért kértem, mert szeretetre volt szükségem”. Talán csak segíteni kellett volna neki, szeret ő fecsegni, neki biztos elmondta a bánatát, amire már nem is emlékszik tisztán, ahogy felgyűrődött a súly újabb vastag rétegekben, de ha ezeknek az információknak a tudatában volt, miért tette ezt? - Fel kéne kelni, hamarosan hat lesz.

- Ah - nyög egyet panaszosan. - Miért ébresztettél fel? Olyan álmos vagyok, aludni akarok - dünnyögi a párnájába alig halhatóan. 

- El kell indulnunk, mielőtt elkezdődik a műszakja.

- De hát nem úgy volt, hogy te mész egyedül? - mereszt rám hirtelen kutyaszemeket, kissé meglepődve és megrémülve sötét íriszei árnyékában. 

- A szüleidhez is el kell mennünk valamikor… 

- Nem akarok - jelenti ki makacsul, akaratát ismertetve elfordul, újra teljesen bebúrkolózva a puha védelembe.

- Muszáj. Magadért teszed - kapom le róla a takarót, de azon nyomban meg is bánom: semmi sem rejti el a bőrét, nem vet színtelenségére árnyékot a redőny, és mégis olyan tökéletes minden porcikája, most, hogy eszik rendesen, hogy a kockák is kirajzolódnak, ahogy befeszíti összes izmát sietségem miatt, ahogy ádámcsutkája megbicsaklik, ahogy kócos haját túrja, hogy elrejtse fülét (ezzel is megmutatva, mennyire kíván aludni), ahogy arcát elrejti legnagyobb elkeseredésemre – miért nem vettem észre, hogy ennyi változáson ment keresztül, miért nem figyeltem erre? Végiggondolva mindezt elhal a szavam, hiába akarom még hozzátenni, ha kell, visszajövök érte, miután végeztem a kézbesítéssel, nem tudom tudtára adni, hogy azután is elmehetünk a szülőházába. 

- Megvárlak, amíg lepasszolod - mondja ki helyettem ő.

- Akkor öltözök - kelek fel nagy fizikai (és lelki) fájdalmak keretében, ahogy belegondolok, egyedül lesz itt. Miért gondoltam, hogy majd el fogom tudni rángatni pont hozzá? 

Mégsem volt jó ötlet öltözni. Nem elég, hogy hideg van és reszketek, libabőrös vagyok, Baekhyun reggeli megjelenése annyira felcsigáz, hogy kénytelen vagyok kapkodni, mielőtt még idenézne; nem mintha zavarna, ha néz, nincs mit szégyellnem, sem előtte, sem mások előtt, egyszerűen zavar, hogy itt van velem egy légtérben, és füllesztően gyorsan terjed a forróság mindenhová a szobában, mit le mernék fogadni, ő nem észlel, csupán ezt is annak könyvelhetem el, hogy semmi sincs rendben, ha itt van. Rendben van, ha itt van, csak nincs, ha itt van – kettősek az érzéseim, egyszerre kívánom el és közelebb őt. Mire felkapom a zoknijaim utolsóként, Baekhyun fejét fogva felül, haját próbálva eligazítani. Látva, egyáltalán nem segít, csak ront a helyzeten, leülök mellé, hogy bizony én megcsinálom neki, engedi, sőt, mintha mosolyogna hozzá, ahogy ujjaimmal hajába túrok és eligazítom a tincseket, néha megmasszírozva fejbőrét, ha a kezem valamilyen véletlen folytán arrébb csúszna.

- Indulok - búcsúzok el tőle az ajtóban, hosszan megölelve, érezve édes illatát, amit nem tudok, de nem is akarok tagadni, olyan édes számomra, hiába nincs rajta semmilyen illatosítószerként használt bolti feleslegesség, így az igazi. -, hozok reggelit is, addig pedig vigyázz magadra és ne okozz csalódást Dr. Park Szexi Chanyeolnak - mosolygok rá megint csak pimaszul, minek viszonzását ő sem tudja megállni, fáradtan belecsap a tenyerembe utoljára, és elsétál a kanapéig, hogy ott folytassa a szunyát: az eszem megáll tőled, Byun Baekhyun, olyannyira lusta tudsz néha lenni.              

Az eső elcsendesedett, én mégis frusztráltan szálltam be a kocsiba. Út közben megeredt, én mégis frusztráltságtól perzselődtem. Kisebb vihar volt, és én megint csak frusztráltan várakoztam az ajtaja előtt bőrig elázva a folyosóján, latolgatva minden lehetséges választásom, mit teszek vele – nem akartam verekedni, de úgy éreztem, annyira ideges vagyok, még az ajtóját is betörném helyben. Nem akartam kiabálni, mert még kora volt, nem akartam tisztességesen beszélni vele, mert nem érdemli meg. Az egyetlen dolog, amit magáénak fog tudni az a tudat ezután, hogy tönkretett egy embert, és így fogja leélni az életét, minden nap emlékeztetve, mit is csinált. A lelkén fog száradni, hogy Byun Baekhyun más lett, teljesen különböző attól, akit ismert, és én talán nem is tudhatom meg, milyen volt ezelőtt, hogy beszélt, milyen módon, hogy mosolygott, hogy gondolkodott, milyen volt az élete. 

Bekopogtattam. Ugyan féltem magamtól, megpróbáltam kordában tartani az érzéseim, ahogy az egy pszichológushoz illik; sokan mondják, gondolják, mi mindig csendben vagyunk és higgadtan viselkedünk, de nekünk is ugyanúgy vannak érzéseink, csak talán mi magunkat is úgy kezeljük, mint egy beteget, minden érzésünk próbáljuk megmagyarázni. 

Fél perc múlva nyílt az ajtó, én pedig kíváncsian vezettem végig a tekintetem az előttem álló férfin, azonban meglepődtem. Alig volt magasabb Baekhyunnál, neki sem volt túlságosan férfias arca, szemüveges volt, kis ajkai, szemei, de nem annyira vékonyka a teste, mint Baekhyuné. Nem volt sem sovány, sem kövér, pont átlagos alkatú kevés izomzattal. A ruhái is közönségesek voltak, semmi jellegzetes nem volt rajta, amit ki tudnék emelni, én mégis néztem, felmértem minden porcikáját, hogy belém vésődjön, ki is valójában. 

- Segíthetek? - kérdezi, de a hangja sem más. Unalmas. 

- Ön Jae Hwanhyuk? 

Talán a neve az egyetlen, ami különleges – soha nem hallottam ilyen furcsán csengő, változatos nevet, nem is értem, hogyan kapott egy ilyen ember ilyen szép nevet. Hwan – fényes, Hyuk – sugárzó: kétlem én, hogy bármelyik is lenne. 

- Igen. - Ő sem értette, mi történik most. Nem látszik idegesnek, inkább csak kíváncsi a korai látogatás okára.

- Dr. Park… Chanyeol vagyok - hagyom ki a szexi szót ajkaim beharapva. - Ismer egy Byun Baekhyun nevű férfit? 

Ideges lett. Kicsit megrendül a bizalma, tikkel egyet a szeme, úgy pillant vissza rám. Ismeri. 

- Munkatársak voltunk. 

- Értem - hagyom rá. Természetes, hogy nem vallja be egy idegennek első kérdezésre a közös múltjukat. - Tegnap írt Önnek egy levelet, kérem, olvassa el, ha lehetséges. 

- Addig jöjjön be, esik az eső - Igen, esik. - Egy matcha teát tudok csinálni, ha fázna, még van időm. 

A matcha teától már nyelnem kellett – az egyik legdrágább japán zöldtea, méghozzá őrölt fajta. A lakás nem volt nagy, egy előtérben volt a nappali és a konyha, egyik az egyik oldalon, másik a másikon. Az ajtóval átellenben egy átlós folyosó volt, ott a mellékhelyiség, a fürdő, a szoba, valószínűleg még egy vendégszoba is. A konyha az egyetlen dolog, ami tetszett. Neki is van hala, ha jól látom, kettő, egy aranyos kis akváriumban. A bútorok passzolnak, a fő szín a fehér és a halvány barna. 

- Itt van egy törülköző - adja a kezembe az említett darabot. - Baekhyun miért nem személyesen jött? 

- Ha elolvassa, megtudja. 

Csend van. Sikerült valamennyire lenyugtatnom magam annak tudatában, hogy nem közveszélyes és kedves, nem csak az elmondások szerint, már nem érzem szükségét a pusztításnak. 

Csak tíz percbe telik, ameddig elolvassa a papirost, addig meg tudom inni a teát. Látszólag tartja magát, de látni, feltűnően kapkodja hitetlenkedve a szemét mindenfelé, újra meg újra olvassa a sorokat a vége felé, s csak száját elhúzva néz fel rám néha. 

- Kétszer próbálta megölni magát – egyszer altatókkal, előtte minden gyógyszer keverésével. Többször felvágta a kezét, de nem öngyilkosság szándékával, jelenleg is gyógyulóban van egy másfél hónapos öltése. Utálja saját magát, fél utcára menni. Depressziós, poszttraumás stressz szindrómája van, anorexiás és még szorong is. Sok áll előtte a gyógyulásig, nagy reményeket fűzők hozzá. 

- Ő kezdeményezett- 

- Mert egy csalódáson volt túl és figyelmet akart mástól. Mondja, Önnél szokás, hogy az első randin lefekszik a másikkal? 

- Ő akarta. 

- Igen, könnyebb másokra mutogatni, hogy az ő hibája. Sokkban volt, tudja mit jelent ez?! Minden bizonnyal kardiogén, szív-eredetű, azért nem beszélt, mert nem tudott, azt sem tudta, hol van, de eszméleténél volt, izzadt, amire Ön azt hitte élvezetből teszi, légszomja volt, Ön azt hitte a szenzációtól, pedig meghalhatott volna! A karjaiban tarthatta volna a hulláját, hatvan százalék eséllyel, ehelyett mit tett?! Gyötörte, de igaza van, ő akarta, ő maga akart meghalni szex közben, ezért „produkálta” magát… Haza ment, meg akart halni, érezte, nincs minden rendben, az egyetlen szerencséje az volt, hogy lefeküdt, és napokig ki sem nyitotta a szemeit, mert ha megtette volna, minden bizonnyal szörnyethalt volna. Önön száradt volna, sőt, szárad is az egész! 

Meghalhatott volna, ha ténylegesen sokkban volt. Nem tudja biztosra Baekhyun sem, mi történt, de ha tényleg sokkot kapott, mindez megtörténhetett volna, aztán ki tudja, lehet, csendes szívinfarktus volt, kivizsgálni sem lehet már, annyira régen volt – helyes volt túloznom, mert megrémült Hwanhyuk, teljességgel összetört, ahogy kiabáltam vele. 

- Nem tudtam - kezdi remegő ajkakkal -, boldoggá akartam tenni, miután annyi szar történt vele. Nem volt még férfival, nem mondta, csak annyit, csókolózott már velük, ebből gondoltam, akkor mindenképp történt már olyan. Nem láttam, hogy zavarban van… 

- A világ tele van vak emberekkel, Hwanhyuk - állok fel. - Ha szeretné, magánál maradhat. 

- Nem kell, nem tudnám nézegetni - követ engem, elvéve előlem az üres, még mindig gőztől meleg csészét és helyette a kezembe nyomja a papírt. 

- Azt hiszem, vissza kéne mennem hozzá, ugyanis most sem tudhatom biztosra, mit csinál… El fogja felejteni Önt, emiatt ne aggódjon - mosolygok rá kedvesen, ám ő nem mer rám nézni. A bűntudat felemészti, tönkreteszi, és bármennyire kívánom, bűnhődjön, valahol motoszkál a torkomon a keserű érzés, miszerint ő is ember, csak hibát követett el, megérdemli a tisztességes, boldog életet. 

Pár másodpercet várok, hátha elhangzik a bűvös varázsszó, de nem történik semmi. 

***

- Byun Baekhyun, gyere már le értem, az ajtó nem nyílik ki - szólok panaszosan a telefonba, azt védve, hogy csuklyámmal takarom, nem mintha pár csepp víztől baja lenne pár másodperc erejéig.

- Csengess fel. 

- Áramszünet van, mégis hogyan kivitelezzem? 

- Akkor nyitva kéne lennie az ajtónak. 

- Valahogy sejtettem, de nincs… A hátsó bejáratnál vagyok, a park felől. 

- Megyek - morogja feldúltan, elhalóan, s le merném fogadni, még csak most kel fel újabb órás alvás után és kezd készülődni, ami percekbe telik, ami miatt egyre több esély lesz, hogy tropára megy az egészségem, de mivel ismerem magam, elég nehezen leszek beteg, szinte lehetetlen. - Gyere, ha már megzavartad a rituálém. 

- Megyek-megyek - sétálok felé sunyi mosollyal, oh, és még nem is tudja, mi fog rá várni, hogy felébredjen és megvetés nélkül beszéljen hozzám. Byun Baekhyun, nagyon meg fogsz lepődni, közel van a végítéleted.

- Meddig akarsz még nézni? Közelebb nem is tudnál már jönni - fordítja el fejét kérdően, szemezve a kőkemény mellkasommal. 

- Baek… - kezdek bele úgy, mintha valami nagyon komolyat szeretnék vele közölni. -, képzeld el…

Már nem fejezem be, megragadva karját rántom ki az esőbe, megfürösztve az égi áldásban. Ő csak nehezen lélegzik és csapzott tekintettel méreget, dühét nem leplezve – ha meg akar ütni, üssön, innen úgysem megyünk sehová, amíg nem jön valaki haza a nyolcvan lakásos épületbe.

- Megőrültél?! - ocsúdik fel, hevesen gesztikulálva, de sokkal aranyosabb így, ahogy morcizik összefutó szemöldökkel és villámokat szóró szemekkel, mintha aranyosnak mutatná magát.

Byun Baekhyun, az angyal és ördög maga. 

- Hé, miért kellett ezt csinálnod?! Hogyan megyünk be? - lök egyet rajtam felettébb szellemesen, de én nem bírom, torkom szakadtából nevetek, nem tudom elnyelni a hangom.

- Megfürdünk! - kiáltok fel, s megfogom a kezét, megragadva lelkének is egy darabját, mosolyogva, szívemből derülve, hisz’ végre sikerült egy hatalmas lépést tennem, hogy megszabadítsam a láncok közül. Annyira közel szeretnék hozzá lenni, mint a ruhája rajta, közelebb, hozzá simulva, még ha nem is lehetséges most.

Az esőben, az istenverte szakadó esőben úgy éreztem, Baekhyun velem van, nevet, teljességgel örül, nem foglalkozik azzal, milyen az idő, milyen hideg van és mennyire dörög, csak rám figyel, nem a múltra, nem rá és nem is az előző szerelmére, rám, a pszichológusára és legjobb barátjára gondok és sírás nélkül. Minden tökéletes hirtelen, egyszerre lettem én is és ő is az, együtt, megfeledkezve mindenről.