Chanyeol
pov
- Chanyeol-ah - csendül fel vékony recepciósunk hangja előttem, ahogy
visszaadom neki a tegnap hazavitt átnézett jelentéseket. -, lenne ma kis időd
beszélgetni két beteg között? - tűri hátra pókhálóra emlékeztető libegő szőke
koronáját pirospozsgás arccal.
- Háromtól ötig szabad vagyok - bújtatom ki farmerba öltöztetett karjaim kabátomból.
-, ha neked is megfelel.
- Nekem mindig jó, tudod - mosolyodik el dinnyevörös ajkaival varázslatosan,
hosszú szempilláit párszor megrebegtetve. -, itt leszek.
- Rendben, Jiyeon - eresztek meg egy mosolyt halványan, majd el is igyekszem az
irodámba.
***
- Minseok! - kiáltok a gyógytornász után, ki verejtékekkel küszködve siet
továbbra is futólépésben tovább mindezek után. - Minseok!
- Mit akarsz?! - fordul meg fél testével teljesen fekete ruházatban ingerülten,
mire azért picit meghátrálok, és megkérdőjelezem hovatartozásom.
- Kit gyászolsz? Úgy értem, mi a baj? - lépkedek elé.
- Inkább mit gyászolok – és tudod mit? Az életem, Chanyeol, az életem. Vagyis a
boldogságom és a legjobb barátom, nem vicces? Oh, rohadtul féltékeny vagyok,
bocsáss meg - kacag fel kissé groteszken, miközben arcát a halálszínű
pulóverébe törli remegő ajkakkal. - Ideges vagyok, Chanyeol.
- Mi történt? Segíthetek valamiben? - helyezem kezem vállára, azon gondolkozva,
vajon mennyire lenne fura, ha megölelném, elvégre nem beszéltünk még sokat, főleg nem az érzéseinkről.
- Segíteni legfeljebb abban tudsz, ha megölöd Jongdaet; Jézusom, már nem tudom, mit
beszélek. Dehogy, nem kell megölni, nem, nem kell… - halkul el egyre jobban,
hátát homorítva rázkódva. - Szerinted én miért nem tetszem a nőknek?
- Ne beszélj butaságokat, miért ne tetszenél nekik?
- Jongdae megcsókolta Jiyeont az előbb…
Meglepődtem. Nem azon, hogy Jongdaeval ilyen jól kijönnek, azon sem, hogy
Minseok ennyire maga alatt érzi magát, inkább talán azért, mert képes volt Jiyeon ilyen gyorsan más után nézni – Jongdae jó ember, humoros, bőszavú és nem olyan
visszahúzódó, mint az idősebb, nagyjából ellentétek. Mégis kicsit rosszul
esett, hogy képes egy hónap alatt elfelejteni engem és pont Jongdaeval állnak
össze, pedig ő jól tudta, a gyógytornásznak sem közömbös a lány – és talán ez volt
az a pont, ami miatt képes lettem volna én magam a pszichiáter elé állni, és leszúrni
mélyen a szemeibe nézve, ahogy Minseok előállt az ötlettel. Jó barátok – vagyis
eddig azok voltak –, erre miért volt szükség? Tudhatta volna, hogy ez lesz, de
valljuk be, ha szerelmes valaki, nem felejti el a szíve választottját két
pillantás alatt, és ha lehetőség adatik rá, inkább csak közelebb férkőzik hozzá minden
következmény végiggondolása előtt. Fájt így látni Minseokot, ahogy sírás szélén
állva rázkódik és próbálja a kikívánkozó könnyeket elfojtani, mielőtt bárki is
meglátná azokat rendelés közben. Elképzelni sem merem milyen nehéz lehet neki
most, elvégre egyszerre csalódott a barátjában, emellett a barátját pont a
szerelmével kapta le. Már a hideg is kiráz, ahogy belegondolok, mit érezhet
most, s ha nem ismerném őt, meg merném kockáztatni, hogy egy jó pár hétig teljes
depresszióba süllyed, de ő erős, könnyedén
túl fog rajta jutni minden belátásom szerint pár nap alatt is.
- Hogy tudnak ennyire utálni engem? Nem tettem ellenük semmit, miért fordulnak
el tőlem?
- Nyugodj meg - vonom egy szoros ölelésbe, mit ő ugyan nehezen viszonoz, de
végezetül vékony karjaival ugyanúgy átölel, és szálkás testével hozzám simul, leküzdve minden gátját. - Nem ellened akart ez irányulni, Minseok.
- Ha kérek valamit, meghallgatsz? - emeli fel még mindig csak átlátszó
cseppektől csillogó macskára emlékeztető tekintetét rám lekonyuló ajkakkal,
mire én csak bólintok, hogy természetesen időt szánok rá, és segítek neki, ahol
tudok. - Tudsz adni valamit nyugtatóként? Mindegy mit…
- Természetesen. Nincs túl sok minden
nálam, szorongásoldó csak, ha jól emlékszem, de ha beveszed a napi adagot, jobb
lesz - simítok párszor széles vállára, miután elváltam tőle.
- Köszi.
***
- Baekhyun - szólítom mosolygós mivoltát, reagálásként felvonja a tökéletes
ívet leíró szemöldökét, és kíváncsian várja, mit szeretnék tőle -, gyere picit
közelebb - hívom magamhoz, Baekhyun megilletődve nézeget körbe, mégis mit szeretnék,
de teljesíti kérésem. - Ott van fent egy kamera - bökök fejemmel célirányosan
az ajtó feletti sarokba.
- Azt akarod mondani, hogy engem…? - kérdezi kissé indulatosan, de én csak
jobban magam elé tolom, hogy egyikőnk szájmozgása se lehessen látható, mert ha
kiderülne, hogy a dolgainkról beszélünk, nem sülne ki túl
sok jó a helyzetből.
- Nem, természetesen nem. A recepciós lát minket maximum, ha most nézi akkor
sem hallja, mit beszélünk, csak ha később visszanézi az irányítóteremben, de ez
általában nem szokott előfordulni. Egyszer mondom el, jól figyelj; azon az
ajtón, amin bejöttél, ki fogunk menni és elsétálunk hozzám-
- Mit csinálunk?! - emelkedik fel meglepetten, fejét hátra csapva. - Miért
mennénk hozzád?
- Muszáj közbevágnod, Baek? Nem tudom elmondani, amit szeretnék…
- De mit akarok én nálad és miért mennék oda, hm? - térdel le megint kishíján
elém, úgy, hogy takarja az arcom. - Mondtam már a legelején, hogy meleg vagy! -
bök meg a mutatóujjával, ami jézusom, olyan gyönyörű, hogyha máshová akarná
rakni, azt se bánnám – mármint a mellkasomra, ott is megbökhetett volna, nem
máshol –, hevesen gesztikulálva.
- Ha hagynád, elmondanám.
- Akkor mondd már, nem akarom, hogy lehallgassanak!
- Akkor maradj csendben, te okos ember! - pöckölöm meg a feje búbját, mire
jajveszékelve a guggolásból seggre pottyan.
- Jó, kezdd már - helyezkedik el megint elém, arra a döntésre jutva, hogy
én magam fogom befogni a száját, ha még egy szót mondd. - Hajr-
- Sh, rossz vagy - fogom be a száját végérvényésen.
Ha talán nem ismernénk egymást már két hónapja, minden erejével azon lenne, hogy
ráfogjon a kezemre és eltolja, ehelyett most csak hallgat és néz rám, mint
mikor meglátja a sütijét, amit elé rakok a nap végén. Nálam csak annyi változás
van (milyen változásról beszélek?), hogy egyre jobban elkalandozok, ha hozzá
érek, és ez jelenleg sincs másképp, fátylasan látok már most, ahogy a fáradt rózsaszínes,
kissé nedves ajkaival tátogni próbál. Byun Baekhyun, te aztán tudod, hogy hozd
ki belőlem azt az énem, ami egész életem alatt visszahúzódva téliálmot aludt…
- Szóval – lesz két óra szünetem, viszont egész héten nem érek rá ezután, annyira
zsúfolt a beosztásom, és még utazok is hétvégén. Most van időnk, kisurranunk,
feljössz hozzám, én pedig adok neked pár könyvet, amiket én olvasgattam, még mikor pszichológiát tanultam. Így jó lesz?
Ő bólogat.
- Akkor gyere - ragadom kézen mosolyogva.
Baekhyun
pov
Park
Chanyeol, te aztán jó nagy hülye vagy.
Mi volt ez az ötlet egyáltalán, hogy megragad, és mi szó szerint elmegyünk a
letöltött időm negyedénél, mintha szöktetni akarna? Legfőképp úgy érzem magam,
mint egy kisóvodás apuci mellett, ahogy lábujjhegyen surranunk a folyosón,
megállva egy-egy terem ajtójának a takarásában az alkalmazottak elől könnyezve
a nevetéstől annyira, hogy egyszer sikeresen beveri Chan a lábát egy vázába,
amit az utolsó pillanatban sikerül csak megtartani, azt is úgy, hogy nekem kell
térdre ereszkednem, nehogy széttörjön a kisebb virágos mintákkal festett szájú porcelán.
- Ez az utolsó sarok - suttogja száz(ezer) wattos mosolyával, néhol ínyét is
megmutatva, csakhogy megkoronázza egész megjelenését, hogy én is vidámabb
legyek. Viszonozva a gesztust szorongatom kezét még jobban, s
frusztráltan kifújja a tüdejében lévő utólag beszívott létfontosságú oxigént.
- Bolond vagy, Chan - lépkedek utána még mindig egész valómat mögé bújtatva, fejemet csóválva butaságunkon, mit csak azért teszek, mert tényleg nem tudom
elhinni, hogy ilyenekre engem bárki is rá tudott venni ilyen kevés részlet
megemlítésével.
Soha nem voltam engedékeny, inkább voltam fásult és goromba, mint a szomszédom
mellettem a tízes lakásban. Ha esetleg felcsengettem hozzá, hogy „hékás, otthon
hagytam a lakáskulcsom, legyen szíves már beengedni”, mint valami középiskolás
vagy gimnazista utcasarokról akasztott fiúcska, ő felhorkantott, és
lecsapta a kaputelefont, mit később azzal magyarázott meg, hogy dolga van – nem
tudom ki hogy van vele, de én ennél nagyobb hülye hazugságot nem hallottam még
a huszonhat évem alatt egyszer sem, főleg nem zsinórban háromszor. Ezért lepett meg szerintem nem csak engem, hanem őt is, hogy én ilyen is tudok lenni.
- Chanyeol-ah - szólal fel egy túlontúl ismerős hang, aki történetesen a
recepciósként mutatkozik meg -, megkérdezhetném, merre indultok? Csak azért, mert
megbeszéltük, hogy szakítasz rám időt, és Neki még ott bent nálad lenne a helye -
sóhajt panaszosan, egyenesen rám meredve ellenszenvtől csöpögő hangon, mintha
éppen egy világ dőlt volna össze benne, mert „elrabolom” Chanyeolt, mielőtt még
ő kaparintaná meg. Gyorsan végigmér, hisz’ látott már párszor itt tetőtől
talpig, most viszont erre is alig szán időt, hogy figyelmét a dokinak
szentelhesse; aztán mint derült égből villámcsapás cikázik tekintete az
összefont ujjainkon, mit az előbbi gyorsaságban ideje sem volt észrevenni. -
Gyere, beszéljünk picit - nyújtja ki vékony, hófehér bőrét takaró karkötőkkel teli
kezét a pszichológusnak.
- Mennünk kell, ebédre itt leszek - szorít rá a kezemre úgy, hogy lassan érzem
a csontjaim összeroppanni ereje miatt, és az sem segít, hogy akkora sokkban
vagyok, hogy lélegezni is elfelejtek (újra), amikor rájövök, mi most rohadtul
egymás kezét fogjuk és én nem visítozok vagy rángatom a végtagom hisztizve,
hogy engedjen el, mint valami cukrosbácsinak. - Ígérem hamarosan visszajövünk, másfél
óra, majd akkor beszélhetünk, Jiyeon - kezd el húzni kifelé, mint valami
élettelen bábot (hisz’ annak érzem magam jelenleg), s továbbra is mosolyogva,
hátrálva lépeget, hogy közvetlenül rám nézzen, és tartsa a szemkontaktust, mibe
lassacskán beleszédülök, annyira gyönyörű hold alakúak a szemei éjszakai
csillogással tetőzve vigyorgás közben.
Kiérve a levegőre sem enged el, sebesen, majdhogynem futólépésben vezet a
kocsijához átcserélt bő melegítőjében. Miután beülök, ő maga csatolja be nekem
az övem, majd helyet foglalva ő is megteszi ugyanezt, és beindítja a kocsit. Pár
perces csend után, mikor már a környék közelébe érkezünk minél eldugottabb
utakon, megunom a csendet, és valami témát hozok fel:
- Kérdezhetek valamit?
- Mit? - fékez le hirtelen egy már jóval forgalmasabb forgalmas úton, amin
éppen dugó van, valószínűleg valami kisebb koccanás miatt, ám ő dudál párat,
így csak azt tudom levonni, hogy valaki elfelejtett megindulni a zöldnél.
- Még nem mondtad el, mikor születtél – nem mondanád el?
- Fiatalabb vagyok nálad… Egyébként ’kilencvenkettő, november huszonhetedikén.
- Reménykedtem, hogy idősebb vagy - dőlök hátra az ülésen karba tett kézzel a
csalódottat játszva, mire Chan sóhajtva nekem szenteli az összes figyelmét.
- Csak egy fél évvel vagy idősebb, nem tudom, mi a bajod - csücsörít ajkaival
felém. - Valamit vegyünk?
- Nem kell édesség, sem ká-
- Baszd már meg, hova állsz, te szerencsétlen?! - könyököl rá újra a kormányra
teljes súlyával, ezúttal jóval hosszabban. - Bocsi; megáll az idióta a zebra
előtt, a gyalogosoknak menni kéne, de a másik sávból már kanyarodniuk kéne
arra, amerre mi megyünk, ő pedig nem indul meg a piroson, pedig azt kéne
csinálnia, mert feltartja az egész sávot…
- Idióta - bólintok rá én is „igazára”, pedig igazából semmit nem értettem
abból, amit mondott, annyira hadart, de az már más pár csizma. Mivel az elaludt
emberke nem akarta megmakacsolni magát, még egy kört kell várni, amíg ő kap zöldet,
ezzel persze csak azt éri el, hogy az egész jobb oldali nekünk előre haladó
sávot feltartja. Remek.
- Akkor egészen biztosan nem kell semmi? Van nálam otthon minden, csak nem
frissek, lehet, nem lesz annyira jóízű.
- Nem, nem kell - válaszolom, és lehajtom az autó tején a napellenzőt vagy
bárminek-is-hívják-ot, nem mintha annyira kíváncsi lennék a nevére. Viszont amikor
belenézek a tükörbe, kiráz a hideg, ahogy a hátsó ülésen nem egy, nem is kettő
fekete zsák van megtöltve mindenfélével – ha nem
ismerném, már rég arra következtettem volna, hogy illegálisan szállít mindenféle
testrészeket és belsőszerveket, és csak azért vagyok én itt, mert én vagyok
a következő áldozata brutális előrelátható halállal. - Minek az a sok zsák? -
mutatok kitekert kézzel hátra, ő pedig fülig pirulva húzza be a nyakát, mintha
valamit szégyellenie kéne; ugyan nem hiszem, hogy bármilyen furcsa szokása is
lenne neki.
- Elég fura ezt kimondani, főleg férfi létemre – de ruhavásárlási mániám van.
Otthon már nem tudtam berakni őket a szekrényembe, a szoba közepén azért mégsem
hagyhatom, valahova tenni kell őket... Na meg itt át tudok öltözni, ha nagyon szükséges
lenne. - Tehát amolyan plázacica féle… Mindent kinéztem volna belőle, esküszöm
mindent, például hogy lesütött szárnyak és csirkecombok, esetleg marhamájak és
szívek vannak ott hátul, ehelyett csak annyi ruhája van, hogy nincs hova tennie
– már csak az választja el őt a sok buta fiatal kislánykától, hogy neki van
esze és lelkiismeretes is mellé, ami valljuk be, nem a mai pénzen alapuló
társadalom elsődleges jellemzője (se sehányadik). - Ha kell valami gönc, tudok
adni.
- Tudod a válaszom, nem? - sandítok rá féloldalasan, megszakítva az ablakon kibámulásom.
- Channie drágám, tudod, nem kell semmi
tőled, elég, ha szeretsz - vékonyítja el hangszínét még az enyémnél is
nyávogósabbra, én pedig frusztráltan megforgatom a szemeim eléggé érdekes
monológjára. Pár pillanatig nem is jártatom a fogaskerekeket feleslegesen
körbe-körbe, de szépen lassan feldolgozom magamban kis adagokban, amiket az
előbb elmondott, a végére pedig már teljesen leizzadva szembesülök vele, hogy
Jézusom, ő most komolyan ezt gondolja rólam, hogy én ezt gondolom róla. Rendben,
Byun Baekhyun, elvégre nem áll meg a világ, ha azt hiszi ilyeneket gondolok
róla – esküszöm, ennyi szóismétlést még nem használtam egy gondolatmenet során,
be is fejeztem itt, nem csak azért, mert kiábrándultam magamból, hanem inkább
mert nem vagyok képes felfogni, mi összefüggésben vannak az ő szavai az én
belsőmmel. - Itt vagyunk.
- Uhm - bólintok neki és már sétál is az anyósülés felöli ajtóhoz, hogy
kinyissa előttem.
- Ahogy mondtam - fogja meg a kezem sokadszorra, túlságosan sokadszorra, hogy
lassan szívrohamban haljak meg a nap végén, mint valami kis csitri a szerelme
miatt. Ez volt az első nap, hogy ennyire sokáig (és ennyire szerelmesen)
érintkezzünk, s bár nem érzem a nyomást a mellkasomban és a szívem fájdalmas
lüktetését, mégis újabb tüneteket provokálok, ami az izzadásban és az inkább
kellemesnek mondható szívverésben mutatkozik meg rajtam, mint valami újabb buta
és gyerekes tréfa gyógyulásom ellen a sors utolsó mély csapásaival karöltve. -,
mostanában elég sok ruhám van kint körülbelül mindenhol. Leülni le lehet, azzal
nincs gond, csak a szobám, na azt nem akarod látni – bevallom, én is a kanapén
alszom éjjelente összekuporodva, de attól függetlenül bejöhetsz.
- Kezdem azt hinni, hogy más terveid vannak velem…
- Remélem, ezt te sem gondoltad komolyan. Egy bottal nem nyúlnék hozzád, fúj már
- prüszköl egyet vicceskedve, de ha ráhánynék sem engedne valószínűleg el,
minek is, már én sem tudom tényleg akarom-e, hogy elengedjen.
- Akkor jelenleg pótkezed van?
- Tudod, egy idő után elfárad a kezem a magányos estéken…
- Oké-oké, nem kérdeztem - ráncolom össze a szemöldököm rosszallóan. - Hé! Ha a
kanapén alszol, akkor ott…
- Előfordulhat - engedi el a kezem, hogy kinyissa az ajtót ezúttal. Istenem,
komolyan mondom gyere le értem, csak ne engedd, hogy ennyire távol érezzem
magam tőle. Nem számít, hogy a régi jó barátom, Pánikroham úrfi visszajön (egy
ideig gondolkodtam a Péló úrfi néven is, mert egy hatalmas nagy balszerencse az
egész kis betegség), hiszen túlságosan heves érzelmek kavarognak bennem. - Pár
nappal ezelőtt, még talán kedden beszéltem Jongdaeval; azt mondta, jobb lenne
neked, ha írna fel antidepresszánsokat. Arra vannak, hogy a kedved
javítsák, de abban is segít, hogy az alapvető szorongásod leküzd egy
minimális szintre. Lehet, úgy gondolod, nincs szükséged rá, mert körülöttem nem
félsz, de ha egyszer a szedését elkezded, semmi esély nem lesz rá, hogy bárkitől
is félj.
- Nem kell - jelentem ki határozottan.
- Miért tudtam, hogy ezt fogod válaszolni? - enged előre a liftben, amit
készségesen megköszönnék, és fejet hajtanék előtte, minden tiszteletem kimutatva
neki, csakhogy pont nem egy ilyen szerkezetben szeretném ezt tenni. - A
hatodikra megyünk - száll be mellém, s benyomja a számmal ellátott gombok
megfelelőjét, majd már jön is hozzám, hogy átkaroljon és megszorongasson, ezzel
is növelve bennem a frusztrációt afelől, hogy tényleg egy gyereknek néz és még
akként is kezel. Nem azt akarom ezzel mondani, hogy zavar, ahogy foglalkozik
velem, sokkal inkább az a tudat nyugtalanít, hogy biztos betojinak néz, bár
tudom, ő nem ilyen, és tudja is, félek a magasságoktól, mégis ez most csak a
második helyen foglalkoztat – az első megint az, hogy édes kedves üknagyanyám
szelleme sem segít, hogy sokkal közelebb van hozzám, mint amit én eltűrnék
jelenleg. Elég volt mára azt hiszem az életből is, kimerültem, és már azt sem
tudom egyáltalán mit gondoljak…
Mire bármit is még fejtegethetnék magamban, bizonyítva, hogy mentálisan
teljesen kimerültem, egy kis pittyenés jelzi, most van itt az ideje kiszállni,
s amint a liftajtók kinyitódnak, már szinte kipattogok onnan, hogy minél előbb szabaduljak a kellemetlen érzéstől a
fejemben. Chanyeol lakása a lifttől jobbra van, vagyis oda kell befordulni egy
egyenes folyosóba, ahol az övén kívül még két ajtó hívogatja vendégeit. Az övé
a rövidke kis folyosó végén van, egyedül elkülönülve a többitől, ebből
kiindulva valószínűleg az övé nagyobb is.
- Szép az ajtód - vezetem a tenyerem a minden bizonnyal borovi fenyőajtóra,
mely oly’ tökéletesen le van lakkozva, hogy én magam is megirigylem a
kinézetét, tudván, engem nem igazán érdekelnek a külsőségek, de ha valami
megragadja a figyelmem, amellett nem sétálok el szó nélkül.
- Ha már ennyi tetszik, fél percen belül el fogsz ájulni - jelenti ki hetykén,
nagyképűen, amit tudom, csak hülyeségként tett, de ezzel eléri, hogy kuncogjak
egy kicsit naivságán, miszerint én ezt el is hiszem.
- Chan - tekintek körbe erre-arra forgolódva, csodálattal telve mindenfelé -,
mától ez lesz az új törzshelyünk, úgy érzem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése