A párna a legjobb tanácsadó - 4. óra

Chanyeol pov

- Jó estét - lépkedek be viszonylag nyugodtan, egy kávét szorongatva Baekhyun kórtermébe, ám ő alszik, pedig megmondtam, hogy hét-nyolc között mindenképp jövök, hogy összeüljünk, mint barátok egy tartalmas beszélgetésre. Közeledve felé, ha csak az arcát nézném egészen imponáló és kecsegtető képet látnék, de mivel a fél felsőteste kilóg a pólója alól, megjön a kedvem, hogy vegyek neki egy négyfogásos komplett vacsorát előétellel, levessel, főétellel és desszerttel együtt. Ha kell, én etetem őt élete végig, csak ne így nézzen ki, mert felfordul a gyomrom, ahogy kint vannak a bordái. Az orvosok szerint alultáplált, a klinikás dokumentumokban volt szó koplalásról, bár azt nem hittem, hogy ennyire súlyos lenne a helyzete. 
Leülök egy kicsit, hogy pihenhessek, mielőtt felébresztem, melynek következtében megakad a szemem szépségén. De még mennyire szép, esküszöm, így, hogy alszik, békésnek látszik, nem makacskodik, nem veszekszik vagy sír, nem mosolyog tettetetten és nem esik le az álla, akárhányszor meglát. Mit tehetnék, van megjelenésem, nem tagadom, ha még felvennék pár Gucci cuccot és egy Rebel napszemüveget, elkezdene sikítozni itt helyben, annyi pénz van rajtam. 
- Baekhyun, ébredj - keltegetem, miután megbizonyosodtam róla, hogy a pólóját megfelelően lehúztam neki, de olyan gyengéden, hogy ne is észlelje, mert ha arra kelt volna szegényem, már nem igazán hinne a „randizom egy hölggyel” mondatnak.
- Te vagy az? - nyújtogatja hadonászva kezét, sikeresen fejbe csapva engem, ahogy elengedi a karját, ezzel kishíján elérve, hogy előre essek, ráfejelve az ágy fémszélébe. - Bocs, mindenes barát. 
- Ha felébredtél, add meg a telefonszámod - rakom az arca elé a telefonom, amit még mindig csukott szemmel egészen gyorsan meg is fog. - Beírom a tiédbe, ha nem baj.
- Nyugodtan - mondja viszonylag mély hangon a magas hangszíne ellenére.
- Mi történt ma veled? - viszek egy kis életet is a hangomba. Ha már barátok vagyunk, érezze is úgy, hogy fontos nekem. 
- Összevarrták a kezem - mutatja felém fordulva a bal kezét, amin már rajta van a kötés szerencsére, ezzel eltakarva a csúnya hegeket a hófehér, vékonyka kis karjáról.
- Ennek örülök. Gondolom akkor le is fertőtlenítették. Mivel vágtad meg? - próbálok mélyebben belemenni a részletekbe, hátha így sikerül bizalmasabb információkat kiszednem belőle.
- Tudom, mit akarsz - kezdi mosolyogva, újra csukott szemmel. -, de egyébként szikével. 
- Műtétre készültél? - kuncogok fel, újra felvéve a kávém maradékát, amit már le is eresztek a torkomon. 
- De vicces valaki - fintorog. - Nem hiszem, hogy orvosok tízéves rozsdás szikével próbálnának dolgozni.
- Azt dobd ki mihamarabb. Elfertőződhet a nyílt seb tőle - veszem vissza a telefonom, amit felém nyújt. - Nem éri meg.
- Tudom - nyitja ki a szemeit, még mindig kicsit kábán pislogva. - Szerinted a tegnapi miatt vagyok ilyen álmos? 
- Valószínűleg. Nem akarlak nagyon faggatni, nem is azért vagyok itt. Ki tudod fizetni a kórházi számlát vagy adjak bele? 
- Persze, kitudom - tápászkodik fel ülésbe, karjait alaposan kinyújtóztatva. - Meg amúgy sem hiszem, hogy barátoknak el kéne tartani egymást.  
- Tényleg semmit nem tudsz erről - nevetek fel harsányan tudatlanságán. - A barátság olyan, mint a szerelem. Mindent megteszel, hogy a barátod boldog legyen, egyfajta társat jelent. 
- De én nem akarok a szerelmed lenni - vallja be őszintén, olyan nevetségesen aranyosan, hogy a szívem dobban egyet ártatlanságán.
- Nem vagy egyedül - szögezem le immár én is. - De nem így gondoltam, példakánt hoztam fel. - rázom meg a fejem, még mindig mosollyal ajkaimon szavain. - Hozzak neked valamit enni vagy inni? 
- Egy kis kávé jól esne – ott a pénztárcám.
- Rendben. Hozok valami sütit is - kelek fel sebesen, mielőtt még ellenkezni tudna az édesség hallatára. 
- Hé, a pénztárcám! - kiált panaszosan utánam, amit már alig hallok, ahogy mondata felénél elhalkul az ajtó csukódása miatt. Pár perc kínlódás után kijutok a kórházból – segítséggel – és már indulhatok is a Starbucksba, hogy vegyek Baekhyunnak az egyik kedvenc kávémból, majd áttérve a pékségbe vigyek neki valamiféle édességet, amiben rengeteg cukor van, ezzel is meggátolva a további fogyását.

Baekhyun pov

Két héttel huszonegyedike után még mindig meglehetősen nehéz volt a mindenessel bírni. Ha komoly dolgokról beszélgettünk bármilyen módon, átváltott a pszichológus-énjébe, barátilag viszont egyre jobban elkezdtem kedvelni, és nyílni előtte, hisz’ nekem az csak jó, ha van valakire támaszkodnom és mesélhetek neki az „élménydús” mindennapjaimról, amik nagyjából arról szólnak, hogy eszek pár falatot és megetetem Mimot. Ha Chanyeollal találkozunk, hoz nekem egy fehércsokis Mochát, mellé egy szelet citromos, jó habos sütit. Őszintén? Nem bánom, sőt, jól esik, hogy van valaki, aki meglep kis semmiségekkel, leülünk egy padra és elkezdünk beszélgetni a legkisebb aktuális témákról, esetleg megvitatjuk a politikai fejleményeket és kibeszéljük (legalábbis ő) a legőrültebb és legproblémásabb betegeket a klinikán. Üzenetet küldeni sem rest, örömmel fotózgatja magát, majd elküldi nekem a legfurább és legrosszabb profiljairól ellőtt fotókat, mintha már annyira régóta barátok lennénk. Egyszóval: minden idillinek hat, ha vele vagyok. Olykor-olykor rólam is kér párat, mondván, tudni akarja, jól vagyok-e, bár én nem igazán szeretem magam fényképezni, ezalól továbbra is kibújok, csupán egyszer küldtem neki egy képet Mimoról meg rólam, ahogy éppen etetem és milyen boldog. Ilyenkor azt kérdezte: „és te boldog vagy?” Nekem persze gondolkodnom kellett, nem is keveset. Egyrészt azért, mert én sem tudom mi van velem – talán egy kicsit többet eszem, naponta egyszer-kétszer már valamicskét, és vele is elég sokszor kimozdulok: hetente kétszer a rendelőjébe, és majdnem minden nap munka után a parkba vagy a városközpontba, hogy ne legyek egyedül. Én csak azt válaszoltam végül: „lehet.” Mert lehet, tényleg jobban vagyok, ha vele vagyok, és figyel rám, leellenőrzi a kezem és megdicséri, hogy változni tudok. Én is úgy érzem, hogy talán most sikerülhet, és semmi nem fog meggátolni ebben. 
Ma pedig egy olyan nap van, ami talán meghatározó lesz az életemben – felhívtam Chanyeolt, hogy segítsen rendet rakni. Már nagyon elegem volt, hogy naponta kétszer feltörlöm a taknyommal a padlót, esetleg a nyálammal vagy a véremmel. Hirtelen jött az ötlet, talán meggondolatlan is volt egy „vadidegent”, egyben a pszichológust és legjobb barátot felhívni a lakásomra, de minél előbb változást szeretnél elérni. Bármennyire nehéz élni és küzdeni, nekem remélem sikerülni fog mihamarabb, bármennyire félek nem a rosszat érezni és látni, bármennyire rémülök meg a boldogság néhai érzésétől. Egyelőre a célom az, hogy minél előbb túl tudjak lépni. 
Mielőtt még megérkezett volna a takarítóbrigád másik tagja, valamennyi dolgot a helyére tettem, felhúztam a redőnyöket és kidobtam a megromlott kajákat, hogy neki kevesebb dolga legyen. Ez úgy tíz perc alatt lefolyt, körülbelül még ugyanennyi időm volt egyedül lenni, ugyanis Chanyeol hívott, hogy menjek le a ház elé, mert bizony itt van majdnem húsz perccel a megbeszélt idő előtt. Ezzel csak annyi gondom volt, hogy félig meztelen voltam, így még fel is kellett öltöznöm, ami eltartott öt percbe, ő pedig ezalatt az idő alatt kétszer hívott, hogy mire várok már, mert megsül kint a tűző napon. 

- Itt vagyok - nyitom ki belülről a lépcsőház ajtaját, mire az izzadságban úszó férfi szusszan egyet a hűs levegő áramlására. 
- Azt hittem, meghalok - megy be mellettem az ajtón, amit tartok neki, hátha én vagy ő kint maradunk a sietségben.
- Bocsi. Fel kellett öltöznöm még, tudod, a lakásban is meleg van. 
- Az oké, de jegeskávét csináltam… 
- Te csináltad? 
- Mint mondtam, igen. 
- A fagyasztóba be lehet rakni.
- De ott maga az ital is megfagy, nem hűl le - követ a liftbe, majd picit mellé araszolok, mert csak az ő kedvéért jöttem ezzel, egyedül nem igazán szoktam használni. 
- Klausztrofóbiás vagy? - kérdezi meglepetten. 
- Nem igazán. A magasságoktól félek leginkább, itt pedig elkezdek szédülni és úgy érzem, bármelyik pillanatban leszakadhat alattam. 
- Gyere ide - nyújtja felém kinyújtott karját kedvesen mosolyogva, én viszont csak türelmesen pislogok rá, mire is vár jelenleg. - Ah, gyere ide, miután megnyomtad a gombot… 
- Oké - teljesítem elsődleges kérését, és ahogy csukódik az ajtó mellé ugrok, mintha a talaj bántani próbálna.
Ő pedig minden nélkül, félkarral átölel.

Chanyeol pov

- Elengedhetsz, Chanyeol - szólal fel Baekhyun, miután még mindig szorongatom, amit persze én észre sem vettem. - Most már tényleg.
- Uh, bocs. Elbambultam - vakarom meg a tarkóm kínosan, és megindulok utána.
- Ha nagy lesz a kupé - kezdi, elfordítva a kilincset. - ne ijedj meg.
- Jézu-
- Ne mondj semmit, azért vagy itt, hogy segíts - csitít el, mielőtt még egy borsos megjegyzést tennék meg, mit magamban meg is köszönök párszor.

Hogy is lehetne elmagyarázni a látványt?
Mindenki maga elé tud képzelni egy hurrikán utáni házat, ahol a legtöbb dolog a földön van, több hét után porban áll, és a kisebb cuccokat meglátni sem lehet.
Pontosan ez Byun Baekhyun lakása.
  
Körülbelül három és fél óra alatt sikerült mindent a helyére rakni. A lakása nagysága ugyan meglepett, nem hittem volna, hogy háromszobás, hisz’ egyedül él.
Felsöpörni ő söpört, én felmostam a folyosót és a konyhát, amíg szárad a konyha, addig elkezdi megenni a tejszínhabos sütijét és megissza – a fagyasztóból kivett – kávéját.
- Tényleg jeges lett így - kezdi el kavargatni egy szívószállal a termoszban lévő italt törökülésbe helyezkedve, én pedig felé fordulva húzom fel a lábaim magam elé.
- Mintha nem mondtam volna meg - forgatom meg szemeim, különösen nagy figyelmet fordítva arra, ahogy próbálja felszívni a kávét, és mozog az alig látszó ádámcsutkája. - Nem lehet, hogy lány vagy?
Kérdésemre ő félre nyel, majd párat köhögcsélve mereszt rám hatalmas szemeket, teljesen önkívületi állapotban. Elhallgatva nézünk egymásra, én megszólalni sem tudok, mert fogalmam sincs mit is kéne mondanom, miután ilyen csúszott ki a számon, de ő még fél perc után is csak néz, így térdeimre ereszkedve a kanapén veszem ki a kezéből a termoszt, mielőtt még elfelejtené fogni.
- Tudtommal nem vagyok az. Nem látszik az ádámcsutkám, eddig sem szokott - válaszol végül, még mindig kicsit fájdalmas tekintettel.
- Nem akarod, hogy hozzá érjek, igaz? - kérdezem tapintatosan, hisz' tudom, kellemetlen és ismerős számára a helyzet, ezzel próbálom tesztelni a tűrőképességét. Egyszerre kell több dologra koncentrálnom, például, hogy minél több testi érintkezés legyen köztünk, hogy megtudjam hogyan bírja, ha a magánszféráján belülre hatolnak. Emellett kell még barátként és pszichológusként mellette lennem, utóbbit úgy próbálva rejteni, ahogy csak lehet – ennek is ez a célja.
- Nem igazán.
- Semmi baj. Erős vagy és túl fogsz lépni rajta, remélem tudod - mosolygok rá kedvesen, majd felveszem a kávét kóstolásra. - Jobb vagyok kávéfőzésben, mint hittem - szürcsölök még párat elégedetten, végig őt figyelve.
Pár perc csend után elkezdek játszadozni a kecsegtető, álombéli gondolattal, mégis milyen lehet Baekhyun bőre, milyen az érintése, milyen puha vagy sima, milyen lehet az illata közelről. Csak pár mondatfoszlány jut el hozzám tőle, ahogy egyre inkább belemélyülök az élethű fantáziálgatásokba mindenfajtáról, a legabszurdabbaktól a legvalószínűbb cselekményekről, s már érzem, nagyon nem lesz így helyén, ha pont az ő társaságában kezdek el egyre jobban elszakadni a valóságtól.
- Haragszol rám?
Én továbbra is bámulok rá, a hófehér bőrére eső halvány narancs-citrom-piros színkavalkád egyvelegével tarkított színtelenségére, míg ő csak kíváncsian fürkész, de kis idő elteltével sem tudom elűzni a gondolatát, hogy esetleg ő meg én valamit úgy csináljunk együtt.
- Sajnálom…
Fekete pillái a súlytól megrebbennek, talán fájdalmasabban, mint eddig, ám ahogy felszólalni próbálok, megérzem szorítását a csuklóm körül, s gyorsan, remegve odairányítja a kezem kezével a nyakához.
Azt hiszi, hogy megsértődtem rá...

Ahogy elképzeltem, puha volt és sima, fehér és selymes, őrjítően jó érintésű. Arcán mosoly volt reakcióm láttán, és ez a görbület többet jelentett minden szónál, mint amit kimondott eddig, mert tudtam, elfogadott barátként, pszichológusként, recepciósként, beszélgetőpartnerként és boldog attól, hogy itt vagyok és segítek neki. Ettől én is jobban, élettel teltebbnek érzem magam, hisz’ sikerült egy olyan dolgot véghez vinnem, amire csak álmomban tudtam gondolni.
Mosolyog, pedig minden nap nehéz neki.
- Nem haragszom rád - húzódok hozzá közelebb, megtámaszkodva lábai mellett, mitől kirázza a hideg és összébb húzza magát, bepréselődve a kanapéba, aprót szusszanva.
Talán csak azt akartam, hogy újra tudjon érintkezni másokkal.
Vagy csak hinni akartam, hogy a képzelgéseim hetekkel ezelőttről kezdődően mind igazak és megtörténhetnek.

Azon az estén nem tudtam aludni és mocskos dolgokra kényszerültem az ő arcképével lelki szemeim előtt, mert nem voltam képes akkora sokknak kitenni, hogy esetleg cselekedjek minden vágyam ellenére sem.  

Baekhyun pov

- Szóval most te hoztál nekem kávét meg sütit? - veszi át az ajándékaim, mire szégyenlősen a hátam mögött összekulcsolom a kezeim.
- Túl sokat ettem mostanában, gondoltam, akkor veszek neked. Amit nekem hoztál azt is megeheted - mutatok a másik kezében lógó zacskóra.
- Igyam meg azt, amire rá van írva a neved? - kérdezi vigyorogva, miközben rám erőszakolja a mai ajándékait.
- A tiedre is rá van írva.
- Akkor meg van oldva minden, te iszod a tiéd, én az enyém - cseréljük ki a csomagjainkat még mindig az ajtóban állva. - Ugye nem csináltál rendetlenséget?
- Nem, minden csillog-villog - mosolyodok el büszkén.
- Ügyes vagy - tűri hátra homlokomból lágyan mosolyra húzódott halványrózsaszín ajkakkal a zavaró barna tincseket lágyan, vigyázva, mi ezúttal nem okoz bennem kétségeket. - Nagyon ügyes vagy - tátogja meghatottan tovább -, büszke vagyok rád.
Sötét szemeit enyémekbe fúrja, álmoson pislogva rám, miből csak arra tudok következtetni, talán túlságosan sok időt fordít rám a munka mellett. Fel-feléledő bűntudatom ellenére szótlan maradok, és beinvitálom az étkezőbe, hogy mielőbb elfogyaszthassuk az édességeket (már ha a kávé annak számít, ugyanis én sok cukorral szeretem), mindenféléről beszélgetve közben.
Idő közben felmerül egy ismerős név, Kim Jongdae, ki ugyanott dolgozik, mint Chanyeol, és az is kiderül, hogy ez a bizonyos alak nem keveset érdeklődik utánam, mert állítása szerint az én esetem már egy pszichiáternek kéne végeznie, mintsem egy pszichológusnak, ki most helyezkedett el a szakmában. Volt kettőjük között félreértés, de végül konzultáltak, és Chanyeolnál maradhattam a gyógyulásom és a „barátságunk” kibontakozása miatt.
- Láttam ám, hogy „Baek” volt írva a poharamra - kuncogok fel aranyosságán, mit ő csak folytat.
- Láttam én is, hogy „Chan” volt - ásít egyet, félbehagyva elkezdett mondatát. - az enyémen. Kvittek vagyunk.
- Álmos vagy, igaz? Már harmadszorra ásítottál tíz perc alatt. Ha gondolod, lefeküdhetsz, vagy hazamehetsz. Megleszek.
- Nem, dehogyis. Csak csináljunk valamit és nem leszek az - kel fel, pár pillanatra hagyva, hogy eldöntsem, mire is fordíthatnánk az időt.      

Helló, emberek. Istenem, de hiányolom kiírni magamból ide le a dolgokat--
Kezdeném azzal, hogy nagyon szépen köszönöm a sok támogatást és szeretetet, amit ezen a történeten keresztül kapok. Régebbi olvasóim, ismerőseim tudhatják, hogy valamennyire próbálom az én élményeim beleszőni az írásomba fejezetről-fejezetre, attól függ mi történik velem akár  a pszichológusomnál, akár egy hétköznapi beszélgetésben. Ah, nem tudom mit kéne írnom. Érzem, hogy jobban vagyok, ugyan ma is egy rossz napom van (péntek, átok rád, mindjárt eljön a tizenkettedik hét, harmadik hónap is egyben). Mint említettem, egyre jobban érzem magam mások közelében, két dolog van, amik engem olyan szinten nyomasztanak, hogy képes lennék fejjel nekimenni a falnak, hátha... Az első, és egyben a kedvencem, hogy teljesen akaratomon kívül elfilózok az életen, elromlik a hangulatom és csak lefeküdni akarok - a másik pedig az alvás. Félek elaludni úgy, hogy tudom, bármely éjszaka újabb rémálmaim lehetnek. Huh. Nehéz. Nagyon-nagyon nehéz, de ha eddig túléltem, most is túl fogom. 
És ez a fic és az olvasóim sokat segítenek benne. Ha olvasok egy kommentet mosolygok és emlékeztet, hogy én is vagyok valamire való, ha már ennyi időt szánnak rám, hogy akár két szót is írjanak. Rettentően hálás vagyok, és tudatni szeretném veletek, hogy segítetek nekem a gyógyulásban~