A párna a legjobb tanácsadó - 3. óra

Chanyeol pov

- Chanyeol-ah, mondtam, fizetek - lök el egy picikét Jiyeon a kasszából, hogy fizesse a komplett vacsoránk, de én továbbra is megtagadva kérését kotrom elő a számlán lévő végösszegnek megfelelő pénzt. - Chanyeol-ah, nem értem, miért vagy ilyen erőszakos… - sóhajt félreállva, zöld utat adva ezzel akaratomnak. 

Pár percet várnom kell a fizetésre a kasszánál, hiszen csak ketten vannak ilyenkor a kicsi, mégis otthonos és egyedi étteremben, ennél fogva ugyanannak a felszolgálólánynak kell fizetnem, aki felvette a rendelésünk, így esélyünk sincs valamilyen véletlen folytán kevesebbet fizetni (nem, én nem vagyok spórolós típus). 

Megköszönve a vendéglátást kisétálunk a csípős hidegbe, ahol már lassan csak az éjszakai fények biztosítják a szemünk világát, így megbeszéljük, hogy egy kis ideig még sétálunk és csak kiélvezzük, amíg a munkán belüli rohanáson kívül egy kicsit lazíthatunk normális keretek közt. 

- Holnap is te kezdesz? - fordítom felé tekintetem, mire ő aprót bólint és közelebb húzódik hozzám. 

- Igen, egész héten. Ha gondolod, megismételhetnénk a mait - sétálunk tovább, én azonban ordítva akarom üvölteni, hogy „nem”, de egyszerűen nem megy, végül egy igennel letudva a nem túl érdekes beszélgetést vesszük hazafelé az irányt, pontosabban az ő otthona felé.

- Itt laksz - állunk meg egy kis kertes ház előtt, mit csodálkozva mérek végig. - egyedül? 

- Így van. Ha gondolod - pirul bele elkezdett mondatába. - bejöhetsz. Vagyis ha ráérsz.

- Köszönöm a meghívást, örömmel bemennék - mondom ki megint azt, amire egyáltalán nem gondolok. Egyszerre áldás és átok, hogy annyira törődők akár az idegenekkel, mint a saját családtagjaimmal. 

Jiyeon próbálva előkeresni a lakáskulcsát bíbelődik még vagy két percig az ajtóban elvéve ezzel ugyancsak kerek két percet az alvásra szánt időmből, ami rettenetesen bosszant, hisz’ az egész napom időkeretek közé van szorítva, ami annyit jelent, hogy akkor kelek és fekszem pontosan, amikor én azt megmondom, akkor eszem, amikor mindig is.

- Üdv a Min rezidencián - tárja ki a nyílászárót megpördülve egyet, amitől a szoknyája akkorát libben, hogy ha érdekelne a bugyogója megnézném, de mivel hidegen hagy, így csak félretekintve fedezem fel a szemeimmel a nem éppen kicsi, részletekben gazdag otthonát. 

A lakás kialakítása nem túl kreatív, talán majdnem megegyezik az enyémmel a méretbeli különbségeken kívül, de a bútorok, a kis kiegészítők és növények tipikus katalógusba illő lakást alkotnak így egymást kiegészítve. Jiyeonnak jó ízlése van, a ruhájáról leró, hogy nem éppen egy koldusféle nő, vagyona mellett pedig mindig a legújabb divat szerint öltözködhet, és ezt is teszi. 

Beérve a mokkaszínű konyhába leinvitál az asztalhoz, anélkül, hogy le kellett volna vennem a cipőm, amit furcsálltam is, de megemlíteni nem említettem.

- Kávét, teát vagy valami mást? Tudok szolgálni bármiféle alkohollal, ha gondolod.

- Nem igazán szoktam ilyenkor már bármit is enni vagy inni, de mivel ilyen aranyosan kérdezted, megajándékozhatsz egy kis pezsgővel.

- Remek választás, Chanyeol-ah. Hmm… Champagne?

- Tökéletes - állok fel, hogy kövessem a hatalmas bárszekrényhez, ami beépítve található egy másik szekrénybe, melyben legfőképp evőeszközök, tányérok és poharak sorakoznak nagy mennyiségben. 

Míg egy kissé lehűl a pezsgő addig leültünk a - megint csak - méretes bőrkanapéra és csak néztük a falat, mert három óra alatt elúszott az összes témánk, újak pedig nem akartak jönni.

- Chanyeol-ah, - csúszik közelebb, ahogy már a pezsgőt kortyolgatjuk mindketten. - van barátnőd? 

- Nem, nincs - válaszolok már felettébb frusztráltan a közelségétől, kissé arrébb araszolva.

- Nekem sincs senkim - sóhajt gondterhelten. - Még soha nem volt komoly kapcsolatom. 

- Nem? - kérdezek vissza meglepődve, ugyanis erre nem számítottam; elvégre ő már huszonkettő, szép, okos és rettenetesen imponáló, mindezek ellenére úgy látszik, még nem talált szerelmet.

- Vannak olyan dolgok, amikben nem lehet szerencsésnek lenni - kuncog fel saját zavarán visszafogottan.

- Valószínűleg nem kell sokat várnod, tudok is pár embert, akik oda meg vissza vannak érted - húzom perverz vigyorra ajkaim, mire elpirulva eltekint a másik irányba. 

- Kétlem - fordul vissza, a poharát az asztalra kitéve közben.

- Halál komolyan mondom - bizonygatom igazam, majd én is leteszem a már üres poharat. - Jiyeon, azt hiszem- 

- Ne mondj semmit - hajol hozzám olyan közel, hogy hirtelenjében pislogni is elfelejtek. 

- Jiyeon, mit akarsz? - fogok rá a vállaira lazán, hátha így megtalálja a kellő helyét legalább ötven centire tőlem, s ő mintha csak meghallotta volna az imám, felkel mellőlem. 

- Szerinted Jongdae-nak tetszem? - fordít nekem hátat, miből csak arra tudok következtetni, hogy megsértődött rám (pszichológusi érzékek, kérem szépen), és így próbálja terelni a témát minél messzebb kettőnkről. 

- Minseok is végig mért ma.

***

Beérve a jól megszokott lépcsőházba baktatok fel a már ismerős illatokra a harmadikra, mert egy kis testmozgás sosem árt, főleg ezután az eset után. Magamon érzem a parfümjének egy kis részét és teljesen kiborít, ahogy visszaemlékszek a pár centi távolságra köztünk. Nem, nem azzal van a probléma, hogy nő, azzal, hogy nekem úgy egyáltalán nem jön be és így kifejezetten zavart már az a sok idő is, amit romantikus módon kellett vele eltöltenem. 

Beállva a jó forró zuhany alá alaposan átsikálom mindenem kétszer is, ezáltal lényegesen lerövidítem azt az időt, amit az ágyban tölthetnék, de nem érdekel, nem akarok női illatokat érezni magamon, sem sehol máshol a lakásban, legalábbis addig, amíg én itt tartózkodom. Éjjelre biztosan szellőztetni fogok, nem számít, hogy már eléggé hideg van. 

- Jó reggelt - rohanok szinte be az ajtón, mire pár értelmetlen pillantást kapok az orvosoktól, de mivel késésben vagyok, ez sem tud megtörni jelenleg. 

Ez történik akkor, amikor megszakad a napirendem. 

- Jiyeonnak el kellett ugrania egy kicsit, azt mondta, várd meg, mert valamit mondani szeretne - lassít le egy kicsit Minseok-hyung, hogy tudjon közvetíteni legalább úgy, hogy ne rohanjon. - És nem, azt mondta nem amiatt, mert késtél. 

- Rendben, köszi. 

Tíz percbe beletelt ugyan, amíg a recepciós ideért, de én addig el tudtam magam foglalni a mai betegek papírjaival, az egyetlen gondom csak az volt ezzel, hogy az egész beosztásom csúszott, és a rám várót is később tudom majd csak beengedni, majd az összes maradékot is csak a megbeszélt időpont után körülbelül negyedórával. 

- Chanyeol-ah - siet be a pult mögé, kifújva magát a lóti-futi után. -, tudod, van Byun Baekhyun.  

- Igen - nyújtom el a szót, közben azon gondolkozva, hogy jön ide pontosan ő.

- Tegnap éjjel kórházba szállították valószínűleg öngyilkossági kísérlet miatt. 

- Hogy mi?! - hangosodok fel, lassacskán ordítva. - Biztos vagy benne, hogy nem más volt?

- Igen. 

- Kicsike férfi, úgy százhetvenöt centi, barna hajjal és elhanyagolt külsővel, megtört ábrázattal? Rá gondolsz? - kezdem felsorolni a kinézeti jellemzőit kétségbeesve.

- Egészen biztos, az ottaniak szerint ő maga hívott mentőt. Jelenleg kómában van, egy milligrammos alprazolamot tartalmazó altatóból vett be annyit, hogy majdnem húsz milligrammot tudtak kiszűrni a szervezetében. Persze lehetséges, hogy az azelőtti adag nem szívódott fel benne, de egy napra a maximum bevitel is csak másfél milligramm, ez pedig egy nap alatt eltűnik, így mindenképp többet szedett be a korlátnál. Ezenkívül még több tabletta fájdalomcsillapítót szedett be, ami csak elősegítette a túladagolást. 

Jiyeon orvosi pontossággal adagolja nekem az információkat, de én a tizenöt milligrammnál már teljesen lefagyok és csak az pörög a fejemben, hogy ez mind miattam van – én nem tudtam segíteni neki, ha valami érdemesről is el tudtam volna vele beszélgetni, talán ez nem történt volna meg és be tudom bizonyítani neki, hogy igenis van értelme élni. Talán ha több időnk lett volna és azonnal belekezdek a terápia folytatásába, nem kéne most kórházban lennie. 

- Chanyeol-ah, jól vagy? - rázza meg két kézzel a vállam, de én továbbra is elképedve meredek rá és próbálok mindent feldolgozni, amit most hallottam. - Falfehér vagy, ne hozzak neked vizet? 

- Nem, nincs szükségem rá - rázom meg a kezem, hogy visszautasítsam, majd pár hátralépés után leereszkedek a recepcióspulttal szembeni kanapéra, ahol a betegem is ül. 

- Nem a te hibád, senkié sem. Nem, nem ismerem, tény, de Dr. Jungnál is fordult már vele ilyen.

- Hogy érted? - nézek fel rá, szemöldököm felhúzva.

- Dr. Kim még hónap elején felajánlotta, hogy átveszi Byun Baekhyunt, mert erősen öngyilkossági gondolatai voltak, de Dr. Jung nem engedte át. Egyszer én is láttam, ahogy bekötözött kézzel jön ide be, még talán második alkalommal. Ezután két napig kórházban volt gyomormosással, mert többfajta gyógyszert vett be egyidőben. 

- Ezzel azt akarod mondani nekem, hogy többször próbálkozott öngyilkossággal? - fogom meg a fejem jelképesen. Egy szó sem volt a kórlapján ilyen esetekről, semmiféle öngyilkossági kísérlet sem volt feltüntetve. 

- Pontosan.

- Láttad, hogy többet mosolyog mostanában, mint általában? - Jiyeon meglepődve néz rám, valószínűleg nem tudja, mire szeretnék ezzel kilyukadni. 

- Tegnap rám mosolygott így visszagondolva, amikor bejött. Távozáskor viszont mintha sírt volna előtte, mégis nyugodt volt fizetéskor is, semmi kapkodás vagy remegés nélkül adta oda a pénzt… 

- Tehát előre eltervezte mindezt. Ha valaki öngyilkosságra készül megváltozik – értem ez alatt azt, hogy többet kezd mosolyogni, beszélni, nyugodtabbnak látszik.

- Kiről van szó? - érkezik közénk egy pillanat alatt Jongdae (vagyis Dr. Kim), mindkettőnk arcára mosolyt csalva az idegesítően magas hangjával és a felettébb vicces hangszínével. 

- Elnézést, Moon asszony, tudna egy kicsit várni? Átirányítom addig az emeletre Dr. Go terapeutához, remélem nincs ezzel semmi baj - simítok a negyvenes éveiben járó családanya vállára, ki a mosolygástól félholdszemeivel kel fel az ülőalkalmatosságról így is túl sok információt birtokolva. - Jiyeon, kísérd fel kérlek. 

- Rendben - bólint egyet, majd már indul is neki az asszonyt lifttel felkísérni.

- Na, mi történt? Aggódom. Jól vagy? Mármint nem nézel ki túl jól…

- Byun Baekhyun kórházban van… - kezdek bele újra a mesébe, mire Jongdae vonásai is egy az egytől torzulni kezdenek. Neki sem kell több, hogy minden elkezdjen pörögni előtte.

- Mi történt vele? Megpróbálta…?

- Meg. És nem ez az első eset - kimondani a szavakat talán még nehezebb, mint magamban gondolni őket, de ahogy elpárolognak a szavak a külvilágba, megkönnyebbülök. Erre szokták mondani az emberek, hogyha elmondjuk, mi bánt, könnyebb lesz. 

- Én erről nem tudtam. Tisztában voltam vele, hogy ilyen gondolatai voltak, de nem számítottam erre. - Jongdae arcáról és szavaiból kihallatszik az együttérzés, viszont úgy vettem észre, ő is elszédült pár pillanatra a sokkban. - Dr. Jung sem említette, hogy ilyenre vetemedett valaha is. Talán azért titkolta, mert akkor muszáj lett volna nekem átadnia… 

- Megeshet. De miért akarta megtartani őt?
- Nem értem én sem, Chanyeol.
- Figyelj, ha már itt vagy, kérhetnék egy hatalmas szívességet? 

- Jaj, hát nem is tudom - rázza meg a fejét pajkosan. - Lehet, ha szépen kéred.

- Ma hány beteged van?

- Négy, de mint látod az első elment már, mert felkapta a vizet, hogy én hogy merem nem úrnak szólítani - mutat az ajtóra, min korábban tényleg kisétált valaki.

- Nekem ma is öt van, el tudnád kérlek az utolsót csak mára vállalni? Tudom, pszichiáter vagy, de muszáj lenne - teszem össze a kezeim neki kérlelő kiskutyaszemekkel, mire sóhajt egyet és bólint.

- Hozzá akarsz bemenni? 

- Szeretnék vele beszélni - zárom le ennyivel a beszélgetésünket, majd sietősen távozok, hogy informálódjak a kimaradt részletekről telefonon, ha már Moon asszonyt sikerült így is ellátni. 

Tisztában vagyok vele, hogy nonszensz az egész passzolgatásos-átadásos-kórházba járós rutinom, és hogy ezzel mindenkinek a mindennapi életét felbolygatom a klinikán, de szeretnék mindenkinek a legtöbbet adni a segítségemből, bármilyen nehéz követ kelljen így végül is majd megmozgatnom.

Baekhyun pov

Anélkül, hogy kinyitnám a szemem, már tudom hol vagyok – kórházban, abban az istenverte helyen, ahol minden fehér és fertőtlenítőszagú, tele monoton emberekkel, betegekkel, látogatókkal és orvosokkal egyaránt, idegesítően nyálas vagy idegesítően goromba nővérekkel körülvéve.

Pedig most mindent megtettem, hogy ne ébredjek fel, s minden tervemen keresztülhágva újra itt vagyok, egyből nyomasztóan súlyos gondolatokkal. Minden fekete-fehér-vörös színű, és tudom, minden színesnek látszik kívülről mások szemszögéből, én is színekből állok, elvégre ember vagyok, különböző ruháim vannak mind másfajta színben. Fekete-fehérek a nappalok, vörös a bőröm alatt csorgó vér: és talán ez az összes szín, amit én látok és értelmezni tudok, nem létezik nekem kék és zöld, sárga vagy lila. Különbözőek, mégis ugyanolyanok: élénkek, mégis sötétek, színtelenek.

Egyszerre érzek fájdalmat, szégyennel és kétségbeeséssel keverve, azt a jól megszokott hármas nyerőt, ami képes lenne egyszerűen csak sírba vinni, halni akarni és halálra űzni utolsó porcikám minden atomját és sejtjét, minden baktériumját egyáltalán. A tüdőm halálos fájdalommal engedi magába a levegőt és fújja ki azt, mi egyet jelent azzal, annyira ideges vagyok, hogy az már fizikailag kétségesen hat rám, bármennyire próbálok másra gondolni, csak nyom és nyom, mintha összepréselődni készülne a mellkasom.

- Már vártam, hogy felébredj - szólal fel valaki közvetlenül mellettem hunyorgásomra, nem kis szívbajt hozva rám az amúgy is pocsék kedvem mellé. Azt sem tudom, mennyi idő telt el, mióta behoztak, egyáltalán mennyi az idő, az utolsó, amire emlékszem, hogy reszketve botorkáltok ki a telefonomhoz – mintha ekkor jutott volna az eszembe az összes jó dolog a múltban, és ekkor kezdtem reménykedni benne, hogy valakinek tényleg számítok és fájna a szíve, ha elmennék.

- Tudom, hogy fent vagy, ne tettesd az alvást - idegesít ezúttal hangosabban, mintha csak azt akarná elérni, hogy szétrobbanjon a fejem rövidesen.

- Ki vagy? - fordítom el a fejem, hogy pislogjak párat végre megtisztelve ezzel az illetőt, de ahogy meglátom a mindenest, sokkomban majdnem belehányok az ölébe, amit én sem szeretnék igazából, mert olyan méregdrága összeállítás van rajta, amit én az ára miatt sem hordanék már. Az a gatya többet ér, mint az életem. 

- Beszéltem az orvosokkal - kezd neki a felvilágosításomnak, mintha bármennyire is érdekelne ezúttal, mit rontottam el. -, pár nap múlva kiengednek, igazából nincs semmi komoly bajod, csak aludtál, bár azt nem keveset.

- Mennyi idő van? 

- Este hét - néz rá az analóg órájára, amiről még egy hülye is meg tudja állapítani, hogy Rolex. - Huszonkettedike. Másfél napot aludtál körülbelül.

Többnek is örültem volna… Az már dereng, hogy valószínűleg azért jött rám a rosszkedv és a halál gondolata, mert holnap huszonegyedike, ami egyet jelent azzal, hogy már három hónapja nem is élek igazából – három hónapja reggel boldog voltam, tele örömmel, kicsattanó energiával baktattam az utcákon, estére pedig úgy éreztem, nincs menekvés, nem bírom tovább és csak eltűnnöm kéne.

- Mutasd a kezed - parancsol rám ellentmondás nem tűrve, határozottan.

Ne, ne, csak a kezem ne, kérlek… 

- Nem akarom - szegezem le az alapokat kis gondolkozás után, mégis mit kéne reagálnom.

- Én viszont igen, és ez fontos - emeli fel a takarót, hogy megragadja a kezem, szerencsére a jobbat, amin nagyjából semmi sem látszik. - Add a másikat is, vagy arra az oldalra megyek.    

- Nem hiszem, hogy neked az lenne a hivatásod, hogy másokat zavarj pihenés közben - ciccegek, elfordulva a tartózkodási helyétől ellenkező irányába. - Amúgy most akkor tegeződünk, vagy nem? Vagyis tegnap önöztél, most nem, mi is van pontosan? 

- Tegezhetsz természetesen, de nem a klinikán. Ott a pszichológusod vagyok, és nem a barátod. 

- Egy szóval nem mondtam, hogy kellesz nekem barátnak.

- Ez a terápia része, ha nem tetszik, menj olyan pszichológushoz, akinél a dupláját kell fizetned - rángatja ki a másik kezem is, amit én nagyban gátolni szeretnék, bár jelenleg nem túl sok erőm van. - Mikor csináltad ezeket? 

- Nem mindegy? Ott vannak, majd elmúlnak - forgatom meg a szemem, és kirántom a kezem, mert már nagyon fáj, ahogy érintkezik a bőre a nyílt, éppen csak elkezdődően gyógyuló sebbel, bár a heves mozdulat sem volt jobb ötlet, olyan szinten nyilall a karomba a fájdalom, hogy a szemem sarkában már kíváncsi könnyek próbálnak kiszökni.

- Ezek soha életedben nem fognak - avat be abba, amit én is tudtam, bár hittem benne, hogy legalább most nem szólal meg és nem cseszi fel az idegeim. - Miért csináltad? Mármint nem a kezeddel, hanem a túladagolást.

- Most próbálsz úgy tenni, mintha nem láttad volna előre, igaz? Olvastál mindent, minek egyáltalán megkérdezned? Nem te vagy pszichológus? - ocsúdok fel ellene, mit ő ugyan higgadtan kezel, nem idegeskedik a fellángolásom miatt.

- A lapjaidra nem volt semmi sem felírva öncsonkítással és öngyilkossági kísérlettel kapcsolatban - jelenti ki, mire azért egy kicsit lelombozódik a tűz bennem, de egy újabb értelmetlen dologgal kell szembenéznem. - Tudhattam volna, hogy ez lesz, bevallom. Nem az én felelősségem, nincs a hatásköröm alatt, és mégis itt vagyok. Ezúttal bejelentem, hogy hetente két alkalommal fogunk találkozni, minden nap beszélgetnünk kell üzenetben vagy telefonon, holnap is bejövök, amint végeztem. Nem szeretném, ha miattad az alig elkezdődött karrierem tönkremenjen, mert megölöd magad. Ha akarnál változni, próbálkoznál, de nem próbálkozol és csak felemészt a depresszió. Tudom, nehéz változtatni, és félsz változtatni, de ha meg sem próbálod, egészen biztosan te fogod magad megölni és nem a tudat, hogy mennyire tele vagy utálattal az egész világ felé. Annyira nehéz lenne megpróbálni enni, aludni, kimozdulni? Nézz magadra, hófehér vagy a napsugarak nélkül, egy élő csontváz vagy étel nélkül, és még szocializálódni sem akarsz… Szerinted így majd jobb lesz? Csak viccelsz, vagy tényleg ennyire sajnáltatni próbálod magad?

Chanyeol a monológja végére már fújtatva, szinte kiabálva beszél ziláltan, a nyaki és a halántéki erei dudorodnak, és még le is izzadt.

- Szerinted én nem akarok élni? Azt akarom, hogy kibaszottul szeressen valaki és ne a kihasznált kurvát lássa bennem! Olyan könnyű szerinted? - nevetek fel, és már érzem, ahogy a pulzusom az egekbe szökik.

- Ha élni akarsz, beleegyezel abba, amit felajánlottam. Nem kell a pénzed - nyújtja felém a karját, mit csak egy ideig nézek, és próbálok valami erős érvet felhozni, hogy ne fogadjam el a segítségét, de mit tehetnék igazából? Lehet, hogy a hangja tele van gúnnyal, de igazat mond, ezt be kell látnom.

Szóval kezet ráztunk.