A párna a legjobb tanácsadó - 24. óra

Baekhyun pov

Isten sem tudja, mikor volt utoljára cigaretta a kezemben. Nem kívántam lassan már két hete, most is Chanyeol hozta fel, hogy kipróbálná, így vonakodva ugyan, de belementem, hogy lemegyek és veszek, hiába van reggel hét. Ő már köntösben szaladgált, főzőcskézett meg olvasott, mikor felkeltem, mondván, elég hamar elaludt, nem tudott többet mellem maradni, hiába akart. Meg aztán össze is kell készülnie tízre, valami különleges megbeszélése lesz az összes többi ottani szakemberrel, ami picit sántít, de hát nem üthetem bele az orrom minden magánügyébe, inkább ráhagyom. Ha valamiben tevékenykedik, és el szeretné mondani, majd elfogja, semmi értelme piszkálni, hova megy ilyenkor. 

Megkönnyebbülten húzom le a vastag anyag cipzárját, amint fűtött helyiségbe érkezek; már nem is látom a saját leheletem magam előtt, sokkal inkább a bőség zavara köt le, ami szemeim elé tárult. Éhes vagyok, mindennél jobban, így egészen keresztbe tesz a sok édesség és nasi, amik le vannak árazva. Gyorsan el is hessegetem a gondolatot, hogy veszek valami ilyesmit, helyette a pénztárhoz sietek kérni egy doboz cigit, mielőtt még felvásárolnám a nem létező pénzemből az üzletet. Chanyeol adott most is pénzt, sőt, mindenre ő ad, így nem merem túlságosan szórni azt.
Az ujjaimmal a pénztárgép melletti, régies magnóból szóló zene ütemére dobolok, miközben a boltos leolvassa a címkét. Megkérdezi, lesz-e még valami, de amint elhatározom, hogy azt fogom mondani, nem, a kezem ellentétesen mozgásba kezd és még egy nyalókát kiveszek a tartóból. A férfi furcsán méreget, de mit tehetnék? Elalszom, ha nem jutok energiához. Mostanában egyre álmosabb és kimerültebb vagyok, úgy érzem magam, mint egy baba, amit rángatnak kény-kedv szerint. Nem tudok nemet mondani, nem merek, igen pedig csak bizonytalanul csúszik ki a számon, de muszáj belemennem a szocializálódásba, ha jót akarok magamnak. Fáradt vagyok, semmi erőm, legszívesebben csak feküdnék egész nap és tűnődnék az életemen, emlékeztetném magam, miken mentem keresztül huszonhat borzasztó éven át. Nem mintha ezzel megoldanék bármit is...  
Halkan köszönök el, nem is vagyok biztos benne, hogy hallja a dolgozó, de nem is kell neki. Zsebre rakom a blokkot meg a cigit, a nyalókát viszont bontogatni kezdem, hogy mire Chanyeolhoz érek, végezzek vele. Felfordul a gyomrom, hogy titokban enni kezdek, de nem bírok magammal, maximum majd ma nem eszek többet.

***

- Megjöttem - nyitok be, egyből le is véve a bakancsom. Chanyeol nem igazán köszön vagy valami, gondolom még mindig a könyveivel van elfoglalva. Most valami skizoaffektív zavarról olvas, amiről fingom sincs, mi, de hát ha az kell neki... - Itt vagy? 
- Gyere - szól valahonnan, nem zavartatva magát, hogy Byun Baekhyun, ismétlem, Byun Baekhyun itt van, aki elméletileg a barátja. Valamit csináltam? Vagy valamit mondtam? Ez így nincs rendjén. - Ülj le - húzza ki nekem az ebédlőasztali széket, mintha valami nagyra készülne. Kihallgatás? Tárgyalás? Most már tényleg fura nekem.  
- Történt valami? 
- Csak beszélnünk kéne. 
- Miről? 
- Sok mindenről - válaszol titokzatosan, röviden, melytől borsózik a hátam. Itt az ideje a ciginek, mi? Átraktam vetkőzésnél a nadrágzsebembe, így rögtön lerángatom róla a fóliát, ahogy a kezem ügyébe kerül a doboza, hogy minél előbb a rudakhoz jussak. Chanyeol vett régebben nekem egy hamutartót, ami mindig az asztal sarkán van, most sem volt másképp, csak rám várt, hogy használjam. Öngyújtó is van bőven, hobbim gyűjteni őket, bár a pattintósokat ki nem állhatom. Lehetetlen használni őket, soha nem szoktam venni olyasfélét, csak a pénzt dobnám ki. Viszont amennyire utálom őket, annyira szeretem a vihargyújtósokat. - Tudod, mindjárt karácsony.
- Igen? - gondolkozok el, hogy leplezzem meglepődésem. Már december van? Mióta? Meg karácsony? Ennyi időt kibírtam? Nem is gondoltam volna, hogy ilyen sokáig megmaradok.
- Tudod, nekem muszáj visszamennem a családomhoz. Mindig együtt vagyunk ilyenkor. Te nem szeretnél a szüleiddel ünnepelni?
- Ünnepelni? Nem is keresnek...
- Nem, mert letiltottad a számukat. 
- Hogy mit csináltam? - vonom fel a szemöldököm, nem is értve, mi folyik itt. 
- Azt mondta anyukád, sem hívni, sem üzenetet küldeni nem tud, ahogy apukád és a bátyád sem. 
- Nem emlékszem rá, hogy letiltottam volna őket. 
- Pedig de... Mikor neked támadtak, biztosan felhúzhattad magad és megcsinálhattad.
- De az mikor volt már - emlékszem vissza. Vagyis emlékeznék, ha nem lenne totál homályos az a nap, mikor egy héttel az incidensem után odavánszorogtam anyáékhoz, hogy aztán el is küldhessenek. 
- Rég, de eddig is furcsálltam, hogy miért nem hívnak téged, te meg miért nem veszed fel. Hát, itt a válasz - nyúl felém, s értve mozdulatainak jelentőségét, elé csúsztatom a dobozt. Alig várom, hogy belefulladjon, mert biztos, hogy szenvedni fog. Ő akarta, most akkor majd meglátja, miért nem jó döntés belekezdeni a dohányzásba. Bár, őt nem is tudnám elképzelni láncdohányosként, egyszerűen nem az a fajta, aki egész nap megállás nélkül csak kapná elő a szálakat. 
Megvárom, míg a szájába rakja a cigit, aztán úgy, ahogy kell, meggyújtom neki. Nem igazán akar nekiállni semminek sem, csak bámul rám mereven, ahogy két ujja közé veszi a rudat. 
- Jó vagyok? - kérdezi, mire szégyenemben arcon csapom magam. Tényleg azt hiszi, hogy ennyi az egész? Hogy léteznek ilyen emberek?!
- Te hülye vagy? 
- Miért?
- Berakod a szádba, aztán szívsz egyet, így jut beléd a füst. 
- Azt tudom. 
- Akkor? 
- Téged akarlak a számba - válaszol már-már olyan őszinteséggel, melytől azonnal vörös leszek, és a hőmérsékletem is felmegy. Cigizni akart, hogy jutottunk el idáig? Esküszöm, már sosem fogom biztonságban érezni magam a közelében. - De komolyan - elégeli meg az elbambulásos szótlanságom. 
- Jó neked. Na, vedd már a szádba azt a szart és tüdőzd le - irányítom a kezét a fejéhez, ahogy pedig megmondom, mit csináljon, próbálja beszívni is, de egyből köhögni kezd elhidegült arccal. Csúnya dolog nevetni rajta, de nem tudok mást tenni, minthogy lassan abba az állapotba kerülök, mint ő; ugyanúgy fulladozom. 
- Egy szóval nem említetted, hogy ez ilyen rossz - köhög még egy utolsót, miután szóhoz jut. 
- Nem kérdezted - vonok vállat. 
- Most ki kell tisztítani a számat - mutat az említett részre. 
- Hát öblítsd ki.
- Nem vízre gondoltam. 
- Gondoltam - forgatom meg a szemeim, minden erőmmel arra koncentrálva, hogy ezúttal ne látszódjon rajtam, hogy zavarban vagyok. Már napok óta hozzám sem ért - gondolom - a bűntudattól, eléggé hiányolhatja a szám. Mondjuk, ki nem? Ha már beszélni nem tudok vele, legalább testi örömökre jó. Bár én is szívesen használnám arra, csupán annyi a bökkenő, hogy eléggé durván letámadott és még mindig dereng valami. Nem az, hogy zavar, de zavar... Olyan bonyolult, egyszerre akarom újra meg mégse. Valahogy rosszul esett, valahogy pedig nem. Van ennek egyáltalán értelme? Jó lenne ezt kibeszélni magamból végre, de mivel ő a pszichológusom, nem igazán kéne a saját "kapcsolati problémáink" elpanaszolnom neki. Mondjuk Jongdae? Ő is megy arra a különleges, korai megbeszélésre. 
- Baekhyun - követ be az ágyba, melyre éppen az előbb telepedtem le. Még egyedül lenni sem lehet ebben a retkes lakásban?
- Na?
- Komolyan beszélj anyukádékkal - szólal meg sokkal komolyabban, intő tekintettel. Ideje lenne, tény...
- Jó. 
- Még egy fél óráig itthon leszek, addig te pihenj - hagy végre magamra. 

Az a fél óra, míg készül, egészen gyorsan eltelik, mivel nem voltam képes megmaradni a sej-hajamon. Tipikus mostani Baekhyun, ugyanis mindennél érdekesebbnek tűnik Chanyeol, még a zenénél is. A zenénél! Pedig komolyan, kaphattam volna fülgazmust, erre őt figyeltem, várva az alkalomra, hogy végre ne csak mondogassa, hogy mennyire akar, de hát honnan tudná, hogy már ezt akarom? Meg kéne mondani neki, az azonban eléggé rizikós, főleg, hogy nem vagyok a szavak embere, ha az akaratomról van szó. 
- Minden rendben van veled? - igazgatja a nyakkendőjét már majdnem az ajtóban állva. Fogalmam sincs, miért öltözik ki ennyire egy megbeszélésre, lehet, a protokoll megváltozott, bár elég kevés esélye van ennek.
- Miért? 
- Csak folyton mosolyogsz, mint valami eszelős. 
- Bocsi - fintorgok, ott is hagyva őt. Tényleg azzal van baja, hogy mosolygok, mert szeretem nézni? Olyan nagy dolog ez? Örüljön neki, hogy foglalkozok vele, ha már annyira szerelmes belém. 
- Baek - szól utánam, pont, ahogy elképzeltem, mikor hátat fordítok. - Ne menj. 

***

Sosem voltam drámakedvelő. Nem szerettem feszültséget kelteni vagy feszültséget úgy kivetíteni másokra, hogy az felérjen egy tragédiával, így egyre jobban utálni kezdem magam három óra tájában, ahogy a sírásom próbálom visszatartani a teli fürdőkád segítségével. Nem érdekel, hogy már rég kihűlt a víz, hogy már reszketek, újabb meg újabb vágásokat ejtek a combomba. A vörös szín elkeveredik az átlátszóságban, melynek morbidsága még kicsit tetszik is, hiába undorító. Mindig szerettem nézni, ahogy végre felszínre kerül a nem látható fájdalmam ilyen formában, de ezzel egyhuzamban bűntudatom van. Nem kéne ezt csinálnom, sehol sem magamon, mostanában mégis megnőtt a sebek mennyisége rajtam; hol a bokámnál, hol a felkaromon, hol a csípőcsontomon, hogy ne legyen annyira feltűnő.
Nem tudok kimászni már ebből. Mindent elcseszek, már értelmét sem látom a próbálkozásnak, hiába a biztos támasz. Fogalmam sincs, mivel vethetnék ennek véget, milyen módszert kéne keresnem, hogy meghaljak. Egyszerűen nem éri meg miért lélegeznem. És ha a víz alatt maradnék? Talán az is megteszi...
Húsz másodpercnél tovább nem bírom oxigén nélkül, így inkább hanyagolom. Hipó? Már próbáltam, de nem mertem lenyelni, mindössze a nyelvem hegyével érintkezett az égető anyag. Gyógyszerek? Egy sincs. Mosószer? Az még kibírható, csak egy két litert le kell juttatnom, hogy hatása is legyen, én meg alapból nem iszok sokat, annyi le sem menne. Ha bedugnám a hajszárítót és vizet juttatnék a konnektorba, száz százalékos lenne a végem, de mivel nem a talajhoz közel van, nem tudok addig vizet fröcskölni. 
Még erre sem vagyok képes... 

Fél óra elteltével remegve, alig állva kiemelkedek a vízből, erősen kapaszkodva a kád sarkába. Folyik rólam a halványpiros, elszíneződött folyadék, s innen felülről is látom, mennyire ketté van válva a bőröm. Ezek még az összevarrt kezeimnél is rosszabbak... Bizsereg körülötte, fájni aligha fáj, mégis furcsa, hogy el nem áll a vérzés. Mégis jobb valamivel a közérzetem, mint eddig. 

Ezeket mégis hogy a francba fogom eltüntetni mások elől? 
   

Hellóka~
Megint elég régen jártam erre, részt egy hónapja, ilyen kis hozzáfűzést meg szerintem már egy fél éve nem. De mindegy, nem is vagyok biztos benne, hogy elolvassák, csak jó itt nekem leírogatni a dolgokat.

Eléggé ritkán jöttek részek, félhónapos, hónapos kihagyásokkal, mit nem tudok másra fogni, mint az állapotomra. December elején megjártam a kórházat öngyilkossági kísérlettel, azóta pszichiáterrel konzultálok és gyógyszerekkel próbálják visszafogni a szélsőséges érzéseim. Mint kiderült, bipoláris depresszióm van posztstresszel és pánikbetegséggel fűszerezve, köretként pedig egy jó kis szociális fóbiát felszámoltak még. Fogalmam sincs hogyan jutottam el idáig. Amit csak lehetett, elrontottam. 

Az antidepresszánsnak köszönhetően nagyon vissza vannak fogva a negatív érzelmeim, amely rosszabb, mintha alapból depressziós epizódom lenne, de mostanra már megszoktam, mégsem tudok küzdeni a tünetekkel. Úgy érzem magam, mintha ennyi lett volna az élet, már az örömöt sem érzékelem a bogyóktól. 

Szóval; ez van. Nem tudom, meddig leszek még~
A rövidke részért pedig ezer bocsánat, úgy éreztem, muszáj itt lezárnom, tovább nem akartam már írni, meg ha folytatnám, legalább két hétig elhúztam volna pár újabb mondatot.