Chanyeol pov
- Nem szoktam hazudni sem másnak, sem magamnak - préseli ki ajkai közül válaszát, melyet ugyanúgy érzéstelen arccal fogadok, mint eddigi dolgait, akármennyire kikívánkoznak érzéseim belőlem, hogy tudassam vele orvosi gyakorlatom ellenére is, mennyire szeretem őt, és nem kell kimondania semmi olyat, amit még nem érez helyén. Tudom, önző vagyok, tudom, minden egyes orvostársam szégyenkezne miattam, ha tudnák, érzelmileg visszaélek másokkal, de jelenleg a személyes boldogságom fontosabbnak tartom, mint az elveim. - Már nem érdekel, mi történik velem igazán.
- Hogy érted?
- Ha valami jó van az életemben, azt nem engedem el. Ha viszont megszűnik, nekem már mindegy lesz. - Még most sem igazán értettem, mire akar kilyukadni. - Miért olyan fontos kimondani azt, amire gondolunk? Nem jobb, ha inkább magunkban tartjuk és nem kockáztatunk?
- Ebben az esetben nincs vesztenivalód, hiszen tudod, mi a helyzet velem.
- Lehet, hogy így van, de szerintem elég, ha megölellek egyelőre, nem? - szeli át a hátramaradt két lépés távolságot is, így ő az első, hogy ma megkezdhessük a jól működő "kapcsolatunk" ezen részét. Nem igazán szoktuk egymást ölelgetni, általában ha érzelgős kedvében van, megfogja a kezem, vagy nekem dől, valamiért mindig is hanyagoltuk ezt. Jól esik az embernek, ha megölelik, de eléggé zavarbaejtő tud lenni egy férfi számára, hiába ad biztonságot. - Akkor megint csókolózni akarsz? - sóhajt a vállam felett, utalva ezzel rá, hogy elmerültem a gondolataimban és elfelejtettem válaszolni neki. Nem is volt eszemben, de ha már felajánlotta...
- Az, hogy nem válaszolok, nem jelenti, hogy telhetetlen vagyok.
- Alapból az vagy - mondja, kissé talán még komolyan is, de az arca nem igazán tudja velem elhitetni, hogy magabiztos, így meglepődve realizálom, hogy már-már fájdalmasan erősen húz le magához a pólóm nyakánál fogva, hogy csókba vonhasson. Mi érte? Életében nem volt még ilyen követelőző, talán amiatt viselkedik így, mert azt hiszi, féltékenykedem, mely részben igaz, de mindegy is - akaratlanul is elkezdem tenyeremmel simogatni felkarját, aztán hátát, amint engedett értelmetlen szorításából. Jobban reagál, mint várom, a tehetetlenül lógó karjaival átölel, mely még újdonság nekem is, ugyanis idáig még nem jutottunk el, hogy tenni merjen bármit is a kezdeményezésen kívül, bár eleve furcsán jött ki, hogy cukkolás nélkül is könnyedén megbátorodott.
Baekhyun pov
- Megyünk kutyázni! - csapódik ki a bejárati ajtó, min egy eléggé izgalmi állapotban lévő Jongdae (majd egy Minseok) lép be, hogy elrontsák azt a pillanatot, amit már rég meg akartam valósítani - ijedtemben képes vagyok legurulni Chanyeolról, és egyben a kanapéról is, annyira váratlanul ért személyének érkezése. Alig tíz perce mentek el, mit keresnek itt? Ez volt életem leghosszabb csókja, még legalább egy kicsit húzni akartam, mert Szexim egyre inkább javulásnak indult a példám alapján. Még jó, nem lennék képes eltűrni minden nap, hogy a fél arcom körbenyalja...
- Jól vagy?! - csendül fel mindhárom férfi fülsüketítő hangja, azonban csak Chanyeol mozdul, hogy a segítségemre siessen. Kimék mindössze ráérősen lépkednek beljebb, hiszen tudják, nekik aztán megszólalniuk sem kéne, miután így ránk rontottak. Sziszegve fordulok oldalamra, hogy a fájó felem szabadon hagyjam, de nem sok időt kapok erre, Chanyeol felrángat, bármennyire is szenvedek.
-Ku-kutyázni? - nyögöm ki, majd Minseokra nézek, mert Jongdae felszívódott, ki tudja, merre jár. Nem lepődnék meg, ha a hátam mögött lenne, és betegesen várná, hogy folytassuk az előzőeket.
- Igen, apám egy disznótelep tulajdonosa nem messze, ahol van két kutyus. Én tanítottam be őket, mindig járok hozzájuk.
- Nekünk miért kell menni akkor?
- Szerintetek nem lenne jó? - Valahogy nagyon izgatottnak tűnt. Chanyeolra néztem kérdőn, ki csak megvonta a vállát, aztán bevonult öltözni, bár nem is a szobába fordult, hanem a fürdőbe, jól tudom, milyen okokkal. Legfőképp mégis az zavar, hogy egyedül hagyott velük. Jongdae rosszabb, mint bármilyen más ember a Földön, képtelen bírni a társaságát.
- De eddig miért nem jutott eszetekbe?
- Ja, hogy ez a pálya! Mondtam, Jongdae, hogy le akarnak feküdni, mire visszajövünk, ide a pénzem!
- Ne már - sóhajt megadódóan, s előkotorja a kabátja zsebéből a pénztárcáját, hogy átnyújtson neki egy egészen borsos összeget. Miért fogadnak folyton rám?!
- Nem erről van szó.
- Hát akkor? Öltözz inkább - adja ki a fixet, mit kénytelen vagyok teljesíteni, hiába semmi bátorságom kutyázni. Nem szeretem őket..
- Baek, de előttünk vetkőzz! - szólal fel tényleg a hátam mögül, a konyhából Jongdae, mire majdnem félrenyelek az ő mondandóján. Chanyeol előtt sem tudok öltözni, vadidegenek előtt meg? Végül csak elviharozva bezárkózom, hogy egyedül legyek, azzal, amit megérdemlek: a magánnyal.
- Kell kutyakaja - pillant rám a visszapillantó tükörből Minseok, én pedig minden erőmmel azon vagyok, hogy minél közelebb tartsam magamhoz a biztonsági övet. Valamiért idegen kocsiban mindig zavarban vagyok, így vagy nem tudom eléggé kihúzni, vagy nem sikerül betalálni a kapcsolóba. Erre meg csak rátesz, hogy Chanyeol szürreálisan közel van hozzám, vagyis éppen én, miután magához rántott, ugyanis a fejem a vállán van, míg a tenyere a combomon, néha már-már túlságosan közel a dolgaimhoz. Nem, mintha zavarná, háromszori szólásra sem hallgat rám. Mondanám, hogy arrébb megyek a külső ülésre, de úgysem sikerülne odáig eljutnom úgy, hogy ne bukjak le, nem vagyok bekötve.
- Hogy érted?
- Ha valami jó van az életemben, azt nem engedem el. Ha viszont megszűnik, nekem már mindegy lesz. - Még most sem igazán értettem, mire akar kilyukadni. - Miért olyan fontos kimondani azt, amire gondolunk? Nem jobb, ha inkább magunkban tartjuk és nem kockáztatunk?
- Ebben az esetben nincs vesztenivalód, hiszen tudod, mi a helyzet velem.
- Lehet, hogy így van, de szerintem elég, ha megölellek egyelőre, nem? - szeli át a hátramaradt két lépés távolságot is, így ő az első, hogy ma megkezdhessük a jól működő "kapcsolatunk" ezen részét. Nem igazán szoktuk egymást ölelgetni, általában ha érzelgős kedvében van, megfogja a kezem, vagy nekem dől, valamiért mindig is hanyagoltuk ezt. Jól esik az embernek, ha megölelik, de eléggé zavarbaejtő tud lenni egy férfi számára, hiába ad biztonságot. - Akkor megint csókolózni akarsz? - sóhajt a vállam felett, utalva ezzel rá, hogy elmerültem a gondolataimban és elfelejtettem válaszolni neki. Nem is volt eszemben, de ha már felajánlotta...
- Az, hogy nem válaszolok, nem jelenti, hogy telhetetlen vagyok.
- Alapból az vagy - mondja, kissé talán még komolyan is, de az arca nem igazán tudja velem elhitetni, hogy magabiztos, így meglepődve realizálom, hogy már-már fájdalmasan erősen húz le magához a pólóm nyakánál fogva, hogy csókba vonhasson. Mi érte? Életében nem volt még ilyen követelőző, talán amiatt viselkedik így, mert azt hiszi, féltékenykedem, mely részben igaz, de mindegy is - akaratlanul is elkezdem tenyeremmel simogatni felkarját, aztán hátát, amint engedett értelmetlen szorításából. Jobban reagál, mint várom, a tehetetlenül lógó karjaival átölel, mely még újdonság nekem is, ugyanis idáig még nem jutottunk el, hogy tenni merjen bármit is a kezdeményezésen kívül, bár eleve furcsán jött ki, hogy cukkolás nélkül is könnyedén megbátorodott.
Baekhyun pov
- Megyünk kutyázni! - csapódik ki a bejárati ajtó, min egy eléggé izgalmi állapotban lévő Jongdae (majd egy Minseok) lép be, hogy elrontsák azt a pillanatot, amit már rég meg akartam valósítani - ijedtemben képes vagyok legurulni Chanyeolról, és egyben a kanapéról is, annyira váratlanul ért személyének érkezése. Alig tíz perce mentek el, mit keresnek itt? Ez volt életem leghosszabb csókja, még legalább egy kicsit húzni akartam, mert Szexim egyre inkább javulásnak indult a példám alapján. Még jó, nem lennék képes eltűrni minden nap, hogy a fél arcom körbenyalja...
- Jól vagy?! - csendül fel mindhárom férfi fülsüketítő hangja, azonban csak Chanyeol mozdul, hogy a segítségemre siessen. Kimék mindössze ráérősen lépkednek beljebb, hiszen tudják, nekik aztán megszólalniuk sem kéne, miután így ránk rontottak. Sziszegve fordulok oldalamra, hogy a fájó felem szabadon hagyjam, de nem sok időt kapok erre, Chanyeol felrángat, bármennyire is szenvedek.
-Ku-kutyázni? - nyögöm ki, majd Minseokra nézek, mert Jongdae felszívódott, ki tudja, merre jár. Nem lepődnék meg, ha a hátam mögött lenne, és betegesen várná, hogy folytassuk az előzőeket.
- Igen, apám egy disznótelep tulajdonosa nem messze, ahol van két kutyus. Én tanítottam be őket, mindig járok hozzájuk.
- Nekünk miért kell menni akkor?
- Szerintetek nem lenne jó? - Valahogy nagyon izgatottnak tűnt. Chanyeolra néztem kérdőn, ki csak megvonta a vállát, aztán bevonult öltözni, bár nem is a szobába fordult, hanem a fürdőbe, jól tudom, milyen okokkal. Legfőképp mégis az zavar, hogy egyedül hagyott velük. Jongdae rosszabb, mint bármilyen más ember a Földön, képtelen bírni a társaságát.
- De eddig miért nem jutott eszetekbe?
- Ja, hogy ez a pálya! Mondtam, Jongdae, hogy le akarnak feküdni, mire visszajövünk, ide a pénzem!
- Ne már - sóhajt megadódóan, s előkotorja a kabátja zsebéből a pénztárcáját, hogy átnyújtson neki egy egészen borsos összeget. Miért fogadnak folyton rám?!
- Nem erről van szó.
- Hát akkor? Öltözz inkább - adja ki a fixet, mit kénytelen vagyok teljesíteni, hiába semmi bátorságom kutyázni. Nem szeretem őket..
- Baek, de előttünk vetkőzz! - szólal fel tényleg a hátam mögül, a konyhából Jongdae, mire majdnem félrenyelek az ő mondandóján. Chanyeol előtt sem tudok öltözni, vadidegenek előtt meg? Végül csak elviharozva bezárkózom, hogy egyedül legyek, azzal, amit megérdemlek: a magánnyal.
***
- Kell kutyakaja - pillant rám a visszapillantó tükörből Minseok, én pedig minden erőmmel azon vagyok, hogy minél közelebb tartsam magamhoz a biztonsági övet. Valamiért idegen kocsiban mindig zavarban vagyok, így vagy nem tudom eléggé kihúzni, vagy nem sikerül betalálni a kapcsolóba. Erre meg csak rátesz, hogy Chanyeol szürreálisan közel van hozzám, vagyis éppen én, miután magához rántott, ugyanis a fejem a vállán van, míg a tenyere a combomon, néha már-már túlságosan közel a dolgaimhoz. Nem, mintha zavarná, háromszori szólásra sem hallgat rám. Mondanám, hogy arrébb megyek a külső ülésre, de úgysem sikerülne odáig eljutnom úgy, hogy ne bukjak le, nem vagyok bekötve.
- Itt a sarkon olcsó - teszi Jongdae a mutatóujját az üveghez, hogy adja az utat Minseoknak, mintha ennyiből nem vágná, hogy milyen boltról beszél.
- Bejöttök velünk? - intézi hozzánk a sofőr, mire csak rázom a fejem. Chanyeol sem vélekedik másképp, így egyértelmű, mi ketten itt fogunk maradni a hátsó ülésen. Nem tudom, hogy jó ötlet lesz-e, főleg, hogy kevés a rációja, hogy könnyített magán, mert szerintem senki sem képes két perc alatt végezni. Mindegy is, csak kibírok vele negyed órát...
- Baek baba - játszik a nevemmel, miután a többiek már fél lábbal a szabad levegőn vannak, hogy semmit se észleljenek. Úgy látszik, erre várt.
- Mi a szar? - fintorgok rá, hogy nem tetszésemet kinyílvánítsam az idióta becézésére. Baba? Kikérem magamnak, fél évvel idősebb vagyok, majd a kis csajait szólítgathatja babának.
- Nem tetszik?
- Kinek tetszene?
- Rád hagyom.
- Köszönöm.
- Baek - szólal meg megint fél perc elteltével, mely síri csendben telt. Máris hiányolom azt a kis időt, már szinte simogatta a dobhártyám a hangok nélküli légkör.
- Hm?
- Nem akarunk...? - néz rám cseppet sem talpraesetten, mit nem nagyon tudok hova tenni. Mit akar? Lefeküdni? Na-na, arra fel kell készülni, meg Isten ments, hogy egy rohadt autóban, mínusz fokokban levetkőzzek. Sőt, sehogy, soha nem fogok szexelni!
- Mit?
- Hát... Édes faszom - közeledik, már talán vészesen is, hogy következtessek, megint smárolni akar. De minek? Nem elég neki napi kettő? Miért kell folyamatosan csak azt csinálni, amit ő akar?
- Ne káromkodj - suttogom szinte az ajkaira. Az biztonsági övet el kell engednem, meg kicsit felé fordulnom is kell, hogy kényelmes legyen, mert nem éppen könnyű mutatvány negyven fokosan kifordított gerinccel vájkálni. Bár az ő feje búbja már lassan a homlokzatot súrolja, de az mellékes, kibírja.
És megint kezdem. Nem tudom, miért, hogyan, honnan, de egyre több bátorságom gyűlik, miután kimutatja a tetszését egy kisebb sóhajjal. Van, hogy a tarkójára fogok, van, hogy a hátára, de alkalmam sincs leblokkolni, minden másodpercben leköt a gondolat, hogy én kibaszottul Park Chanyeolt csókolom, ő meg engem. Abszurdum még ennyi nap után is, így már csak cövekként, megdönthetetlen elmével fogadok be minden ingert. A nyakamra is letér, mely előtt még az állkapcsom puszilja végig, én pedig nem vagyok rest, hogy elfordítsam a fejem, hogy hozzáférjen. Lassan nyom csókokat a bőrömre, szárazakat, nyálasakat, néha meg is szívja itt-ott, melyektől egyre jobban forrósodok, bár be kell látnom, előtte is épp eléggé kívántam már.
Időközben nagyon belemélyedhetünk a dologba, annyira szenvedélyesen zajlik az egész, mert legközelebb már csak az vonja el a figyelmem, hogy egy kéz - pontosabban Chanyeolé -, amely eddig a combomon cikázott, sokkal feljebbre ér. Ijedten szorítom össze a szemem, ezzel együtt felmorogva is, hogy tudassam vele, ez így nincs rendben, de ettől függetlenül nem kapok oda, nem is távolodok el. Csak nem bírom, hogy bizsergek, és hogy mindezt más miatt. Legszívesebben elütném a kezét, felpofoznám, a gyomrába lépnék, de egy kapcsolat nem csak az egyik félről - történetesen rólam - szól, nekem is ugyanúgy igazodnom kell hozzá, picit tűrnöm kell még. Elvégre ilyen egy pár élete, nem? Nem mondtuk ki, hogy együtt vagyunk, viszont mielőtt elkezdődött a nagyja, azelőtt is viselkedtünk legalább úgy, mint a turbékoló galambok. Fogtuk egymás kezét, puszilgatott, egy ágyban aludtunk... De baszki, miért egy kocsiban akarja, hogy nyugtalankodjunk? Azok a kutyák megérzik az álló farkat!
-C-Chan - Szinte már fuldoklom levegő hiányában, annyira kellemetlen az egész. Remélni tudom, nem pánikrohamom lesz. Szabálytalanul kapkodom a levegőt, ahogy még mindig kínoz, párszor végigsimítva ágyékomon szüntelenül. Jó érzés, nem kérdés, de félek, nagyon félek, mert minden emlékkép feltör, akadályozva, hogy elengedjem magam. Amúgy sem helyes itt ilyet tenni. -, ne csináld - nézek rá, készen, hogy most már bevessem a karate tudásom. Nagyon rossz, nagyon rossz, én ezt nem bírom. -, Chanyeol! - tolom el, miután újra az ajkamra kap, nem tudván, hol a határ. Ziláltan mered rám, kivörösödött arccal és felduzzadt párnákkal, de már ez sem hat meg. Egy pszichológus, miért nem lát belém? Miért nem tudja, hol kell megállni? Annyira rossz volt ez így...
- Ne haragudj, nem akartam - mentegetőzik, amint kissé kitisztul előtte a kép, hogy gondolkodni tudjon. Legközelebb a pöcsét fogja hozzám dörgölni, vagy mi?! Ha igen, inkább menjen el, ne legyen a barátom, vagy nem tudom, mim. - Baek... - szólít, de én nem igazán akarok ránézni. Olyan kényszerhelyzetben érzem magam, erre meg csak rátesz, hogy egy szűk helyiségben történt mindez. Az ablakon kívülre meredek, hiába nem érdekel, mi is van ott. Annyi gondolatom van, hogy lassan elsírom magam, de csak miután előkotortam a telefontokomban rejtegetett borotvapengét, hogy felnyissam a bőröm. - Na...
- Mi van már?! - emelem fel a hangom ingerülten, s le merném fogadni, egy pár méteres körzetben hallották ezt mások is a parkolóban a vastag váz ellenére is.
- Tudnod kell valamit - pislog pókerarccal, teljesen komolyan nekikezdve. -, hogy miért viselkedek néha így. Én...
- Te?
- Szűz vagyok még! - jelenti ki, kicsit hangosabban is a kelleténél; egyikünk sem hallotta, hogy már fel lett nyitva a csomagtartó, melynek következtében két szempár is árgus szemekkel bolondnak titulálja Chanyeolt. Talán három másodpercbe is beletelik, míg reagál valaki, az pedig nem más, mint Jongdae.
- Mi a- szűz vagy még? - kérdezi nevetve, mire Minseoknak is megjön a kedve a röhögéshez. Mást sem lehet hallani, mint az ő ricsajuk, amely elvonja a többi boltba betérő figyelmét is.
- Ne, ez tuti, nem igaz! - fogja meg Minseok a másik vállát, mielőtt még meginogna és hátra nem tanyálna.
- Ne-nem hi-hiszem el, sírni fogok - guggol le végül inkább, megállapítva, úgy könnyebben megmarad. Tényleg könnyezni kezdett már, annyira jól szórakozik. Én is már csak visszatartom, félrerakva az előzőt, de próbálom még egy kicsit tűrtőztetni magam, hogy értékeljem Chanyeol őszinteségét, mellyel végül eléggé felsült.
- Kuss - húzza fel magára Chanyeol a csuklyáját, hogy eltakarja a vörös képét, melyet még az utolsó pillanatban sikerül elkapnom. Szerencsétlen...! - Mióta vagytok itt?
- Baekhyun ordítása óta - jut szóhoz Minseok, és végre elhatározza, inkább beemeli a csomagtartóba a kajákat a dögöknek, ennek ellenére viszont még nem nyugodott le egyikük sem.
- Remek...
Először nem is volt alkalmam elgondolkodni azon, amit Chanyeol mondott, de most, hogy százhúsz kilométer per órás sebességgel szántjuk az utakat Szöulon kívül, sikerül belelátni. Hogy lehet még szűz?! Már nem azért, de én tizenhat évesen egy hónap alatt kettő csajt is megfektettem, ő meg... egy embert sem? Mi az Isten? Csak szerintem ciki? Bár valahogy sejtettem, nem nagyon van ismerete az ilyen dolgokról már a csókja alapján is, de hittem, van remény, hogy csak elfelejtkezett róla, mert régen volt már kapcsolata. Jongdaenak mesélt Kyungsooról, természetesen hozzám is eljutott, hogy mennyi ideig kibírták ketten. Így talán egy kicsit féltékeny is vagyok arra a srácra, mert Chanyeol elég gyakran, kéthetente eljár hozzá, ki tudja, addig mit csinálnak. De ha szűz, akkor azalatt az egy év alatt nem is feküdtek le... Még jó, nálam a megcsalás - már ha mi együtt vagyunk... - ott kezdődik, hogy valakit letapiz. Azt már nem viselném el, ellenben a féltékenység már akkor fellép, mikor helyettem mást választ egy programon.
Szegény Chanyeol... Akkor amint bedugná valakinek, elélvezne?
Mi a...! Nem akartam elképzelni, most mégis felettem van, a hajzuhataga az arcom takarja, míg a... Nem, nincs semmi! Jézusom, már egy kicsi elkalandozástól is újra forrósodom.
Rápillantok, de még mindig takarja az arcát, viszont mereven néz előre, bár nem hiszem, hogy érdekelné az út. Még egy kicsit elidőzök a kilátszó orrán, mit szerintem érzékel, de nem igazán hatja meg, így én is jobbnak látom, hogy az unalmas, fehér tájat figyeljem inkább.
- Nézzétek, Polla már ott nézeget ki! - olvadozik Minseok, egy pillanatra el is engedve a kormányt, hogy az arcára tegye a tenyereit. Nem is értem, mi olyan nagy szám egy kutyában. Sosem rajongtam értük, bár egy shiba inut vagy egy corgit elfogadnék, azokat a fajtákat imádom. Rettentően aranyosak, nem akkorák, mint én, de nem is kicsik hozzám képest. Olyan pont jók.
- De hol van a másik?
- Ha Brumira gondolsz, ő be van zárva - fordul be a hatalmas bejáróhoz. Már csak egy kapu választ el minket, hogy elérkezzek a halálomhoz... - Jongdae, hoppá ki, nyisd ki a kaput.
- Én menjek be a vezérlőbe?
- Jó lenne.
- És melyik gomb?
- Három van, a szélső a jó.
- Oké - száll ki az anyósülésről, egyből beengedve a hideget a járműbe. Tévedek, vagy tényleg nem volt még ilyen idő fél órája? A hó is elkezdett szállingózni, bár csak pár milliméter csatlakozott az eddigi takaróhoz, nem olyan vészes, mint aminek látszik.
- Junmyeon hazament? - kérdezi Chanyeol.
- Igen, csak őt dobtuk haza. Jongdaeval alapból jöttünk volna, aztán nem akartunk titeket kihagyni belőle.
- Akkor nem a fogadás miatt jöttetek megnézni minket? - Ebben a pillanatban beindul a motor, mi pedig elindulunk a kerítésen túlra.
- Benne volt, de én nyertem, úgyhogy örülök is neki.
- Fogadás? - értetlenkedik Chanyeol, de választ nem kap. Én nem szeretném aggasztani ezzel, Minseok meg el van foglalva a negyvenöt fokos fordulattal. Még jó, hogy el volt foglalva, míg ezek történtek, két ember zavarát már kétszáz százalékosan ki lehet használni. - Na, már megint mit beszéltetek?
- Semmit, semmit. Brumit nem engedjük ki, ő harap, ellenben Polla a világ legaranyosabb teremtése. Sem agresszív, sem félős, egyből odamegy mindenkihez.
- Akkor miért őrző kutya?
- Ő volt kéznél. Nagy, félelmetes, bundás, senkinek sem jutna eszébe közel menni hozzá.
- Ésszerű - egyezem bele magamból kiindulva. Már ahogy ránézek erre a dögre, félek. Az igazat megvallva, rettentően félek a kutyáktól. De tényleg! Már ha elvezetnek mellettem egyet, idegeskedem és elképzelem, ahogy megharap vagy rám ugrik. Megsimogatni meg főleg nem vagyok hajlandó őket. Odakapnak, vicsorognak, egyszerűen rémisztőek. Még a tacskók a legjobbak, a mamámnak volt kettő drótszőrűje, akiknek az volt a nevük, hogy Füles (igen, mindkettőnek), őket nagyon szerettem. Amint kinyitottam a régi kocsink ajtaját, már az ülés előtt volt és várta, hogy megszeretgessem. Hiányoznak...
- Gyere már - köti ki az övem Chanyeol, hogy sietésre bírjon. Nem tudok mit tenni, leblokkoltam. - Na, Baek baba, mi lesz?
- Nem maradhatok itt?
- Miért?
- Hideg van - ferdítek.
- Annyira nincs, hogy ne bírj ki fél órát.
- De Chanyeol - hisztizek, amint a lábamnál fogva kiránt a betonra. Sikerül megállnom, de így is egy pocsolyában landolok, hogy az egész sárgásbarna bakancsom szarszínű barna legyen. Megadva magam egy kis töprengés után, konkrétan bebaszom magam után az ajtót, mely nem éppen halkan zárul, de Chanyeol nem dorgál meg, egyszerűen a karomra fog és a kerítéshez vezet, amin már a Polla nevezetű kutya lóg. Ő simán benyúl hozzá, megbirizgálja az orrát, mire az állat végignyal a kézfején. Ha azzal most hozzám ér, én esküszöm, világgá megyek. Az én kezem is a rácshoz irányítja, amit amúgy rendesen erővel tart, hogy ne húzzam el, mikor elkezd szagolgatni a másik oldalról a kutya.
- Kaukázusi juhász, mi?
- Igen, az. Brumi is, egy alomból származnak. Hárman voltak, de az egyik elpusztult pár nap után.
- Szegény...
- Hamar túltették magukat egyébként rajta, meg is lepődtünk - biztosítja ki mindhárom biztonságot szolgáló fogantyút a majdnem két méteres, rácsos elválasztó kaput. Jongdae éppen visszaér az irányítóból, miután visszazárta a bejárót, így besurran Minseok mögött, de minket egyelőre nem engednek be, mert Polla nagyon kikívánkozik hozzánk. Jongdae a lábával tartja fel, míg Minseok a kezében lévő jutalomfalatokkal próbálkozik, hogy mielőbb bemehessünk. Amint elirányítják, Chanyeol már indul, így nekem is muszáj követnem. Ahogy egyre közelebb kerülök a kutyához, úgy indul be a szívem gyorsabban és hangosabban. Megérzik, ha valaki fél tőlük, így még jobban félek.
- Össze ne ess - nevet ki Chanyeol, ahogy leguggol, hogy elkezdje szólogatni Pollát. Én csak mellette állok, és ahogy elindul a kutya, inkább hátrébb lépek, mielőtt még fellökne. Oldalasan fut, eléggé furán, bár inkább nem kérdezek rá, miért. Időközben Chanyeol hátraad nekem pár falat kutyakaját, mire Polla is felfigyel, így hozzám jön. Nem igazán tudom, mit kéne csinálnom, hogy ne harapja le a kezem, így elé dobok egyet az ötből.
- Ne adj neki a semmiért jutalmat, mert el fogja hinni, hogy bármikor kaphat. A kezedből add neki, ha elkapod, utána kap, és meg is haraphat, hiszen nagyon izgatott - világosít fel Jongdae, aztán be is mutatja, mit kéne csinálnom. Ha őt nézem, nem igazán érzem, hogy lenne félnivalóm, de mégis újra megszeppenek, ahogy Chanyeol mellém áll és hívja Pollát, így persze hozzám is elér.
- Ül - utasítom, de továbbra is csak pattog, egészen addig, míg újra meg nem ismétlem magam. Mit csinál? Leül. Leült! - Ügyes vagy - dicsérem meg mosolyogva, így adok neki egy jutalomfalatot, bár megijedek, ahogy utána nyúl, úgyhogy a betonon landol. Tök mindegy, onnan is meg tudja enni...
- Nem volt olyan rossz, nem? - kérdezik az érzelgős búcsúnk után, lehúzott ablaknál. Nem, végül is mindjárt megfagyok, de ettől eltekintve élveztem egészen addig, míg rám nem ugrott Brumi és el nem kezdett vicsorogni.
- Jó volt - hagyom ki az összes negatívumot, mely megfogalmazódott bennem.
- Akkor majd még megismételjük. Legyetek rosszak - kacsint rám Jongdae, mire Minseok rátenyerel szenvedésében a kormányra. Nem csodálom, eléggé komikus a perverz Kim ilyenkor.
- Helló - ignorálja Chanyeol őket, rájuk sem hederítve. Én még azért integetek nekik, ahogy elindulnak kocsikázni, de amint elhajtanak és nincs, aki lekössön, eszembe jut, mi is történt abban az autóban. Gombóc keletkezik a torkomban, ahogy Chanyeol felé fordulok és követem a házba, távolságot tartva tőle, hiszen úgy látszik, nem igazán akar megvárni. Nem csodálom, elvégre még a simogatását sem tűröm. Az őszintét megmondva, én is ki lennék akadva, ha mondjuk ő sosem engedné, hogy hozzá érjek, egyfolytában az lenne bennem, hogy nem is szeret igazán, mert nem ad oda mindent magából. Viszont szerintem akkor is nagy haladás, hogy eljárok itthonról és képes vagyok saját akaratomból is utána menni, ha azt akarom tenni.
- Sajnálom - érem utol a liftben, melybe még mindig eléggé nehézkesen szállok be. Belegondolni, hogy több méter magason vagyok... Plusz, akkor még itt van valami öreg néni mellettünk, aki egyáltalán nem rózsaillatú, sokkal inkább hasonlít egy olyan emberre, aki minden éjszaka bevizel és még fürdeni sem megy.
- Nem is a te hibád.
- De én is benne voltam.
- Hát, mivel magammal nem tudok csókolózni - felel szarkasztikusan, mire belevágom az oldalába a könyököm. Nem nagyon erősen, csak épp, hogy megérezze.
- Csönd már - utalok a mellettünk álló lakóra.
- Viszont azt be kell látnom, a te hibád, hogy felizgultál rám - folytatja továbbra is, mire a néni távolodik egy lépést mellőlünk. Remek. Ő továbbmondja majd a szomszédságnak, aztán jön a pletyka, hogy a harmadikról a lakó mekkora egy buzi és még előtte sem tudta befogni a száját, hogy ne a dolgaikról beszéljenek.
- Idióta f- - kezdeném szidni, azonban a nő elkezd krákogni. Tényleg nem kíváncsi ránk...
- Bejöttök velünk? - intézi hozzánk a sofőr, mire csak rázom a fejem. Chanyeol sem vélekedik másképp, így egyértelmű, mi ketten itt fogunk maradni a hátsó ülésen. Nem tudom, hogy jó ötlet lesz-e, főleg, hogy kevés a rációja, hogy könnyített magán, mert szerintem senki sem képes két perc alatt végezni. Mindegy is, csak kibírok vele negyed órát...
- Baek baba - játszik a nevemmel, miután a többiek már fél lábbal a szabad levegőn vannak, hogy semmit se észleljenek. Úgy látszik, erre várt.
- Mi a szar? - fintorgok rá, hogy nem tetszésemet kinyílvánítsam az idióta becézésére. Baba? Kikérem magamnak, fél évvel idősebb vagyok, majd a kis csajait szólítgathatja babának.
- Nem tetszik?
- Kinek tetszene?
- Rád hagyom.
- Köszönöm.
- Baek - szólal meg megint fél perc elteltével, mely síri csendben telt. Máris hiányolom azt a kis időt, már szinte simogatta a dobhártyám a hangok nélküli légkör.
- Hm?
- Nem akarunk...? - néz rám cseppet sem talpraesetten, mit nem nagyon tudok hova tenni. Mit akar? Lefeküdni? Na-na, arra fel kell készülni, meg Isten ments, hogy egy rohadt autóban, mínusz fokokban levetkőzzek. Sőt, sehogy, soha nem fogok szexelni!
- Mit?
- Hát... Édes faszom - közeledik, már talán vészesen is, hogy következtessek, megint smárolni akar. De minek? Nem elég neki napi kettő? Miért kell folyamatosan csak azt csinálni, amit ő akar?
- Ne káromkodj - suttogom szinte az ajkaira. Az biztonsági övet el kell engednem, meg kicsit felé fordulnom is kell, hogy kényelmes legyen, mert nem éppen könnyű mutatvány negyven fokosan kifordított gerinccel vájkálni. Bár az ő feje búbja már lassan a homlokzatot súrolja, de az mellékes, kibírja.
És megint kezdem. Nem tudom, miért, hogyan, honnan, de egyre több bátorságom gyűlik, miután kimutatja a tetszését egy kisebb sóhajjal. Van, hogy a tarkójára fogok, van, hogy a hátára, de alkalmam sincs leblokkolni, minden másodpercben leköt a gondolat, hogy én kibaszottul Park Chanyeolt csókolom, ő meg engem. Abszurdum még ennyi nap után is, így már csak cövekként, megdönthetetlen elmével fogadok be minden ingert. A nyakamra is letér, mely előtt még az állkapcsom puszilja végig, én pedig nem vagyok rest, hogy elfordítsam a fejem, hogy hozzáférjen. Lassan nyom csókokat a bőrömre, szárazakat, nyálasakat, néha meg is szívja itt-ott, melyektől egyre jobban forrósodok, bár be kell látnom, előtte is épp eléggé kívántam már.
Időközben nagyon belemélyedhetünk a dologba, annyira szenvedélyesen zajlik az egész, mert legközelebb már csak az vonja el a figyelmem, hogy egy kéz - pontosabban Chanyeolé -, amely eddig a combomon cikázott, sokkal feljebbre ér. Ijedten szorítom össze a szemem, ezzel együtt felmorogva is, hogy tudassam vele, ez így nincs rendben, de ettől függetlenül nem kapok oda, nem is távolodok el. Csak nem bírom, hogy bizsergek, és hogy mindezt más miatt. Legszívesebben elütném a kezét, felpofoznám, a gyomrába lépnék, de egy kapcsolat nem csak az egyik félről - történetesen rólam - szól, nekem is ugyanúgy igazodnom kell hozzá, picit tűrnöm kell még. Elvégre ilyen egy pár élete, nem? Nem mondtuk ki, hogy együtt vagyunk, viszont mielőtt elkezdődött a nagyja, azelőtt is viselkedtünk legalább úgy, mint a turbékoló galambok. Fogtuk egymás kezét, puszilgatott, egy ágyban aludtunk... De baszki, miért egy kocsiban akarja, hogy nyugtalankodjunk? Azok a kutyák megérzik az álló farkat!
-C-Chan - Szinte már fuldoklom levegő hiányában, annyira kellemetlen az egész. Remélni tudom, nem pánikrohamom lesz. Szabálytalanul kapkodom a levegőt, ahogy még mindig kínoz, párszor végigsimítva ágyékomon szüntelenül. Jó érzés, nem kérdés, de félek, nagyon félek, mert minden emlékkép feltör, akadályozva, hogy elengedjem magam. Amúgy sem helyes itt ilyet tenni. -, ne csináld - nézek rá, készen, hogy most már bevessem a karate tudásom. Nagyon rossz, nagyon rossz, én ezt nem bírom. -, Chanyeol! - tolom el, miután újra az ajkamra kap, nem tudván, hol a határ. Ziláltan mered rám, kivörösödött arccal és felduzzadt párnákkal, de már ez sem hat meg. Egy pszichológus, miért nem lát belém? Miért nem tudja, hol kell megállni? Annyira rossz volt ez így...
- Ne haragudj, nem akartam - mentegetőzik, amint kissé kitisztul előtte a kép, hogy gondolkodni tudjon. Legközelebb a pöcsét fogja hozzám dörgölni, vagy mi?! Ha igen, inkább menjen el, ne legyen a barátom, vagy nem tudom, mim. - Baek... - szólít, de én nem igazán akarok ránézni. Olyan kényszerhelyzetben érzem magam, erre meg csak rátesz, hogy egy szűk helyiségben történt mindez. Az ablakon kívülre meredek, hiába nem érdekel, mi is van ott. Annyi gondolatom van, hogy lassan elsírom magam, de csak miután előkotortam a telefontokomban rejtegetett borotvapengét, hogy felnyissam a bőröm. - Na...
- Mi van már?! - emelem fel a hangom ingerülten, s le merném fogadni, egy pár méteres körzetben hallották ezt mások is a parkolóban a vastag váz ellenére is.
- Tudnod kell valamit - pislog pókerarccal, teljesen komolyan nekikezdve. -, hogy miért viselkedek néha így. Én...
- Te?
- Szűz vagyok még! - jelenti ki, kicsit hangosabban is a kelleténél; egyikünk sem hallotta, hogy már fel lett nyitva a csomagtartó, melynek következtében két szempár is árgus szemekkel bolondnak titulálja Chanyeolt. Talán három másodpercbe is beletelik, míg reagál valaki, az pedig nem más, mint Jongdae.
- Mi a- szűz vagy még? - kérdezi nevetve, mire Minseoknak is megjön a kedve a röhögéshez. Mást sem lehet hallani, mint az ő ricsajuk, amely elvonja a többi boltba betérő figyelmét is.
- Ne, ez tuti, nem igaz! - fogja meg Minseok a másik vállát, mielőtt még meginogna és hátra nem tanyálna.
- Ne-nem hi-hiszem el, sírni fogok - guggol le végül inkább, megállapítva, úgy könnyebben megmarad. Tényleg könnyezni kezdett már, annyira jól szórakozik. Én is már csak visszatartom, félrerakva az előzőt, de próbálom még egy kicsit tűrtőztetni magam, hogy értékeljem Chanyeol őszinteségét, mellyel végül eléggé felsült.
- Kuss - húzza fel magára Chanyeol a csuklyáját, hogy eltakarja a vörös képét, melyet még az utolsó pillanatban sikerül elkapnom. Szerencsétlen...! - Mióta vagytok itt?
- Baekhyun ordítása óta - jut szóhoz Minseok, és végre elhatározza, inkább beemeli a csomagtartóba a kajákat a dögöknek, ennek ellenére viszont még nem nyugodott le egyikük sem.
- Remek...
Először nem is volt alkalmam elgondolkodni azon, amit Chanyeol mondott, de most, hogy százhúsz kilométer per órás sebességgel szántjuk az utakat Szöulon kívül, sikerül belelátni. Hogy lehet még szűz?! Már nem azért, de én tizenhat évesen egy hónap alatt kettő csajt is megfektettem, ő meg... egy embert sem? Mi az Isten? Csak szerintem ciki? Bár valahogy sejtettem, nem nagyon van ismerete az ilyen dolgokról már a csókja alapján is, de hittem, van remény, hogy csak elfelejtkezett róla, mert régen volt már kapcsolata. Jongdaenak mesélt Kyungsooról, természetesen hozzám is eljutott, hogy mennyi ideig kibírták ketten. Így talán egy kicsit féltékeny is vagyok arra a srácra, mert Chanyeol elég gyakran, kéthetente eljár hozzá, ki tudja, addig mit csinálnak. De ha szűz, akkor azalatt az egy év alatt nem is feküdtek le... Még jó, nálam a megcsalás - már ha mi együtt vagyunk... - ott kezdődik, hogy valakit letapiz. Azt már nem viselném el, ellenben a féltékenység már akkor fellép, mikor helyettem mást választ egy programon.
Szegény Chanyeol... Akkor amint bedugná valakinek, elélvezne?
Mi a...! Nem akartam elképzelni, most mégis felettem van, a hajzuhataga az arcom takarja, míg a... Nem, nincs semmi! Jézusom, már egy kicsi elkalandozástól is újra forrósodom.
Rápillantok, de még mindig takarja az arcát, viszont mereven néz előre, bár nem hiszem, hogy érdekelné az út. Még egy kicsit elidőzök a kilátszó orrán, mit szerintem érzékel, de nem igazán hatja meg, így én is jobbnak látom, hogy az unalmas, fehér tájat figyeljem inkább.
- Nézzétek, Polla már ott nézeget ki! - olvadozik Minseok, egy pillanatra el is engedve a kormányt, hogy az arcára tegye a tenyereit. Nem is értem, mi olyan nagy szám egy kutyában. Sosem rajongtam értük, bár egy shiba inut vagy egy corgit elfogadnék, azokat a fajtákat imádom. Rettentően aranyosak, nem akkorák, mint én, de nem is kicsik hozzám képest. Olyan pont jók.
- De hol van a másik?
- Ha Brumira gondolsz, ő be van zárva - fordul be a hatalmas bejáróhoz. Már csak egy kapu választ el minket, hogy elérkezzek a halálomhoz... - Jongdae, hoppá ki, nyisd ki a kaput.
- Én menjek be a vezérlőbe?
- Jó lenne.
- És melyik gomb?
- Három van, a szélső a jó.
- Oké - száll ki az anyósülésről, egyből beengedve a hideget a járműbe. Tévedek, vagy tényleg nem volt még ilyen idő fél órája? A hó is elkezdett szállingózni, bár csak pár milliméter csatlakozott az eddigi takaróhoz, nem olyan vészes, mint aminek látszik.
- Junmyeon hazament? - kérdezi Chanyeol.
- Igen, csak őt dobtuk haza. Jongdaeval alapból jöttünk volna, aztán nem akartunk titeket kihagyni belőle.
- Akkor nem a fogadás miatt jöttetek megnézni minket? - Ebben a pillanatban beindul a motor, mi pedig elindulunk a kerítésen túlra.
- Benne volt, de én nyertem, úgyhogy örülök is neki.
- Fogadás? - értetlenkedik Chanyeol, de választ nem kap. Én nem szeretném aggasztani ezzel, Minseok meg el van foglalva a negyvenöt fokos fordulattal. Még jó, hogy el volt foglalva, míg ezek történtek, két ember zavarát már kétszáz százalékosan ki lehet használni. - Na, már megint mit beszéltetek?
- Semmit, semmit. Brumit nem engedjük ki, ő harap, ellenben Polla a világ legaranyosabb teremtése. Sem agresszív, sem félős, egyből odamegy mindenkihez.
- Akkor miért őrző kutya?
- Ő volt kéznél. Nagy, félelmetes, bundás, senkinek sem jutna eszébe közel menni hozzá.
- Ésszerű - egyezem bele magamból kiindulva. Már ahogy ránézek erre a dögre, félek. Az igazat megvallva, rettentően félek a kutyáktól. De tényleg! Már ha elvezetnek mellettem egyet, idegeskedem és elképzelem, ahogy megharap vagy rám ugrik. Megsimogatni meg főleg nem vagyok hajlandó őket. Odakapnak, vicsorognak, egyszerűen rémisztőek. Még a tacskók a legjobbak, a mamámnak volt kettő drótszőrűje, akiknek az volt a nevük, hogy Füles (igen, mindkettőnek), őket nagyon szerettem. Amint kinyitottam a régi kocsink ajtaját, már az ülés előtt volt és várta, hogy megszeretgessem. Hiányoznak...
- Gyere már - köti ki az övem Chanyeol, hogy sietésre bírjon. Nem tudok mit tenni, leblokkoltam. - Na, Baek baba, mi lesz?
- Nem maradhatok itt?
- Miért?
- Hideg van - ferdítek.
- Annyira nincs, hogy ne bírj ki fél órát.
- De Chanyeol - hisztizek, amint a lábamnál fogva kiránt a betonra. Sikerül megállnom, de így is egy pocsolyában landolok, hogy az egész sárgásbarna bakancsom szarszínű barna legyen. Megadva magam egy kis töprengés után, konkrétan bebaszom magam után az ajtót, mely nem éppen halkan zárul, de Chanyeol nem dorgál meg, egyszerűen a karomra fog és a kerítéshez vezet, amin már a Polla nevezetű kutya lóg. Ő simán benyúl hozzá, megbirizgálja az orrát, mire az állat végignyal a kézfején. Ha azzal most hozzám ér, én esküszöm, világgá megyek. Az én kezem is a rácshoz irányítja, amit amúgy rendesen erővel tart, hogy ne húzzam el, mikor elkezd szagolgatni a másik oldalról a kutya.
- Kaukázusi juhász, mi?
- Igen, az. Brumi is, egy alomból származnak. Hárman voltak, de az egyik elpusztult pár nap után.
- Szegény...
- Hamar túltették magukat egyébként rajta, meg is lepődtünk - biztosítja ki mindhárom biztonságot szolgáló fogantyút a majdnem két méteres, rácsos elválasztó kaput. Jongdae éppen visszaér az irányítóból, miután visszazárta a bejárót, így besurran Minseok mögött, de minket egyelőre nem engednek be, mert Polla nagyon kikívánkozik hozzánk. Jongdae a lábával tartja fel, míg Minseok a kezében lévő jutalomfalatokkal próbálkozik, hogy mielőbb bemehessünk. Amint elirányítják, Chanyeol már indul, így nekem is muszáj követnem. Ahogy egyre közelebb kerülök a kutyához, úgy indul be a szívem gyorsabban és hangosabban. Megérzik, ha valaki fél tőlük, így még jobban félek.
- Össze ne ess - nevet ki Chanyeol, ahogy leguggol, hogy elkezdje szólogatni Pollát. Én csak mellette állok, és ahogy elindul a kutya, inkább hátrébb lépek, mielőtt még fellökne. Oldalasan fut, eléggé furán, bár inkább nem kérdezek rá, miért. Időközben Chanyeol hátraad nekem pár falat kutyakaját, mire Polla is felfigyel, így hozzám jön. Nem igazán tudom, mit kéne csinálnom, hogy ne harapja le a kezem, így elé dobok egyet az ötből.
- Ne adj neki a semmiért jutalmat, mert el fogja hinni, hogy bármikor kaphat. A kezedből add neki, ha elkapod, utána kap, és meg is haraphat, hiszen nagyon izgatott - világosít fel Jongdae, aztán be is mutatja, mit kéne csinálnom. Ha őt nézem, nem igazán érzem, hogy lenne félnivalóm, de mégis újra megszeppenek, ahogy Chanyeol mellém áll és hívja Pollát, így persze hozzám is elér.
- Ül - utasítom, de továbbra is csak pattog, egészen addig, míg újra meg nem ismétlem magam. Mit csinál? Leül. Leült! - Ügyes vagy - dicsérem meg mosolyogva, így adok neki egy jutalomfalatot, bár megijedek, ahogy utána nyúl, úgyhogy a betonon landol. Tök mindegy, onnan is meg tudja enni...
***
- Nem volt olyan rossz, nem? - kérdezik az érzelgős búcsúnk után, lehúzott ablaknál. Nem, végül is mindjárt megfagyok, de ettől eltekintve élveztem egészen addig, míg rám nem ugrott Brumi és el nem kezdett vicsorogni.
- Jó volt - hagyom ki az összes negatívumot, mely megfogalmazódott bennem.
- Akkor majd még megismételjük. Legyetek rosszak - kacsint rám Jongdae, mire Minseok rátenyerel szenvedésében a kormányra. Nem csodálom, eléggé komikus a perverz Kim ilyenkor.
- Helló - ignorálja Chanyeol őket, rájuk sem hederítve. Én még azért integetek nekik, ahogy elindulnak kocsikázni, de amint elhajtanak és nincs, aki lekössön, eszembe jut, mi is történt abban az autóban. Gombóc keletkezik a torkomban, ahogy Chanyeol felé fordulok és követem a házba, távolságot tartva tőle, hiszen úgy látszik, nem igazán akar megvárni. Nem csodálom, elvégre még a simogatását sem tűröm. Az őszintét megmondva, én is ki lennék akadva, ha mondjuk ő sosem engedné, hogy hozzá érjek, egyfolytában az lenne bennem, hogy nem is szeret igazán, mert nem ad oda mindent magából. Viszont szerintem akkor is nagy haladás, hogy eljárok itthonról és képes vagyok saját akaratomból is utána menni, ha azt akarom tenni.
- Sajnálom - érem utol a liftben, melybe még mindig eléggé nehézkesen szállok be. Belegondolni, hogy több méter magason vagyok... Plusz, akkor még itt van valami öreg néni mellettünk, aki egyáltalán nem rózsaillatú, sokkal inkább hasonlít egy olyan emberre, aki minden éjszaka bevizel és még fürdeni sem megy.
- Nem is a te hibád.
- De én is benne voltam.
- Hát, mivel magammal nem tudok csókolózni - felel szarkasztikusan, mire belevágom az oldalába a könyököm. Nem nagyon erősen, csak épp, hogy megérezze.
- Csönd már - utalok a mellettünk álló lakóra.
- Viszont azt be kell látnom, a te hibád, hogy felizgultál rám - folytatja továbbra is, mire a néni távolodik egy lépést mellőlünk. Remek. Ő továbbmondja majd a szomszédságnak, aztán jön a pletyka, hogy a harmadikról a lakó mekkora egy buzi és még előtte sem tudta befogni a száját, hogy ne a dolgaikról beszéljenek.
- Idióta f- - kezdeném szidni, azonban a nő elkezd krákogni. Tényleg nem kíváncsi ránk...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése