Chanyeol pov
- Chanyeol - érkezik el hozzám lágy, ám annál erőteljesebb hangja, mind azért, hogy keltegessen, ám két perccel ezelőtt látta, szó sincs arról, hogy aludnék még.
- Fent vagyok - fordulok hozzá, annak ellenére is, hogy már régóta mérhetetlen hátfájással küszködök. Vannak néha napok, mikor egyszer csak elkezd fájni minden előjel nélkül, utalva ezzel rá, hogy megerőltettem. Nem végzek fizikai munkát, nem viszek nehéz csomagokat, vagy tologatok úttorlaszokat, így eddig nem sikerült rájönnöm, milyen okból kifolyólag van ez. Orvoshoz meg nincs értelme elmennem, hiszen tényleg ritka, mikor ettől szenvedek.
- Kérdezhetek valamit?
- Hajrá.
- Muszáj minden nap kiverned a lakásomban? - kérdezi teljesen természetesen, bele sem gondolva, nekem ez mennyire kínos; volt már erről szó régebben, és bár még mindig egy aktuális téma (érthető, remélem), nem gondoltam volna, hogy ilyen nyíltan fel fogja tenni a kérdést valaha is, főleg, hogy nincs olyan válaszom, ami miatt nem süllyednék alacsonyabb szintre a szemében. - Tényleg, már félek itt az ágyadban is, nem szoktál gyakran mosni. Ahogy elnézem, ez a garnitúra sem friss, szóval...
- Még csak most keltem, nehogy már erről beszéljünk - húzom fel magamra a takarót, hogy legalább ekkor védjen, nem, mint éjjel. Akkor Baekhyun elveszi az egészet, csak simán lehúzza rólam, én meg egész éjjel vacogok, ha nem megyek el a másik szobába egy újért, hiszen itt nem tudom felnyitni az ágyneműtartót. Ha én alszom nála, nem tehetem meg, hogy kikeljek mellőle, így csak próbálom ignorálni a fedetlenségem.
- Téged nem zavarna, ha majd' minden este azt kéne hallgatnod, ahogy élvezkednek a saját lakásodban?
- De, de...
- Na, látod! Tartsd kívül az ilyen dolgaid a Byun lakásból, ha megkérhetlek.
- Jó... - hagyom rá, hiába lenne még hozzászólni valóm mindehhez. Nem venné túl jól, ha hozzávágnám, hogy annak a lakásnak én vagyok a fenntartója, igaz?
- Valamit akarsz még mondani? - szűri le egyből elbambulásomból, nem éppen üres gondolataim.
- Nem.
- Még jó.
***
Ha valaki azt mondja nekem fél évvel ezelőtt, ennyire jó évem lesz, már-már fuldokolva kinevettem volna, megmondva neki, mennyire vicces; most mégis, ahogy nézem, Baekhyun a fogát mossa, elmosolyodok a tudaton, hogy mennyire fordulatos lehet a sors ilyen rövid időn belül.
Mikor lediplomáztam, rettenetesen féltem a környezetváltozástól. Nem tudtam magammal mit kezdeni, nem járhattam be az egyetemre, nem láthattam az ismerősök arcait, ez pedig megrémített, mert mégis csak négy évet húztam ki ott ugyanazokkal az emberekkel. Kikerültem a nagyvilágba, az ismeretlenbe, hiába nem a szüleim tartottak már el. Egyedül éreztem magam, unatkoztam programok hiányában, annak ellenére is, hogy én végeztem az iskolában a legjobb helyek egyikén - szám szerint hatodik lettem eredmények, pontok, versenyek, minden más összesítése során, így megadatott, hogy majd költségmentesen elvégezhetem a tanácsadó szakpszichológus képzést, hiszen a diplomámmal csak bölcsész lettem, amivel körülbelül semmit sem tudtam volna elérni, ha nem tanulok tovább. Tervben volt, hogy egy fél évig pihenek, visszamegyek a szüleimhez addig lakni, hiszen akkor még csak albérlet volt ez a lakás, aztán végül mégis csak egyből belekezdtem a képzésbe, amint elérkezett a szezonja. Abban az időben, mikor már lassan másfél éve rendesen a pszichológusi szakmát tanultam, ténylegesen megvettem ezt a lakást, bár kellett érte gürizni, hiszen mégis csak ez egy albérlet volt, mintsem egy rendes kiadó lakás, amit egy ingatlan cég ajánlásával vettem meg. Természetesen, nem volt még keresetem, sokkal inkább a család tartott el, de mivel az ösztöndíjam nem vertem el egyből, így abból is spóroltam, már ameddig kitartott a pénz.
Egyetlenegy beszélgetés megmaradt bennem az egyetemi professzoromtól, amit akkor nagyon komolyan vettem; képes voltam tőle lehangolódni, és a reményeim is elsuhanni látszottak, ahogy az előadása után benntartott, mindenkit kiküldve előre a teremből. Így szólt: "Chanyeol, nagy reményeket fűztem hozzád mindig is, de félek, nincs meg benned minden, ami erre az irányzatra kell; három személyiségi kritériuma van annak, hogy pszichológus legyél, de benned nincs meg a kongruencia, nem vagy hiteles abban, amit mondasz és csinálsz. Ezt te is érzed, igaz?" Én csak annyit feleltem, tudom, hogy sokszor bizonytalan vagyok, de ez még nem jelenti azt, hogy egy üzenetet nem tudok elég alaposan átadni. Ő tovább folytatta: "Nem a bizonytalanságról van itt szó. Te sem hiszed el azt, amit mondasz, mert nem vagy érzelmileg kiegyensúlyozott, nem szívedből szólsz. Tudod, ha mélyen az emberek szemébe nézel, észre lehet venni benne a legféltetettebb titkaik is, ha megvan a képességed hozzá. Olvasnod kell az emberekből, viszont ehhez saját magadat is ismerned kell.”
Először tényleg nem értettem, miből vonta le mindezt, hiszen volt még vagy harminc hallgató mindig velem az előadótermekben, akik ugyanazokkal a célokkal jöttek ide, s le merném fogadni, nem én voltam az egyetlen, akinek gondjai voltak közülük. Később viszont megértettem, mire akart kilyukadni a professzor; fel akarta nyitni a szemem, hogy meg kell magammal békélnem, ha tényleg magaménak szeretném a szakmát.
Úgy két perce néztem a tükröt már, melyben még mindig Baekhyun körkörös kézmozdulatai vetültek le. Meglepődtem, hogy nem szólt, nem háborodott fel, mivel utálja, ha nézik, bármit csinál is, most pedig az én arcom nézi, egyszer-egyszer pislogva, ahogy a mosógép tetejéről figyelem, összehúzva magam, nehogy beverjem a fejem a felettem lévő polc szélébe, mely mindenféle gyógyszerekkel, törölközőkkel és elsősegélynyújtási eszközökkel van tele. Már-már kirázta a libabőr a meztelen felsőtestem a saját gondolataimtól is, hiába próbáltam megemberelni magam, hogy ne nézzek máshova Baekhyun arcáról, sem a tükörben, sem az előttem álló valójáról. Mégis ugyanúgy a látókörömben volt a fedetlen lapockája, a nyaka, egy kicsi a háta is, de nem tudtam rávenni magam, hogy megmozduljak. Hogy én mozduljak először.
El sem hittem, hogy valaha is majd vége lesz ennek a kínos öt percnek, míg ő csak elvégezte a reggeli rutinját, én pedig bámultam; valahogy úgy képzeltem el, fogja magát, beszól, kisétál, én pedig követem, akárhova megy, ezért is ért váratlanul, hogy ilyenkor, reggel kilenckor valaki rátenyerel a csengőre, várva, hogy megtudakoljam, mi járatban van erre.
- Kinyitom - huppanok le a mosógép kipárnázott - azaz ruhákkal teli - tetejéről sietve, meg sem várva a választ, reakciót.
Gyorsan átszelve a visszamaradt métereket, kitekintek a kukucskálón, hol nagy meglepetésemben Jongdae, mellette pedig még két másik - látszólag - férfi várakozik. Az arcukat nem látom, az egyikük valamivel el van foglalva a másik irányban, másikuk fején pedig egy fedora kalap pihen, ami nem divatos, egyáltalán nem, már vagy tíz éve senki sem hord ilyet. Mégis kik ezek?
Mivel a csengőről még mindig nem szállt le Jongdae, kénytelen vagyok eltekinteni a zajtól az ajtónyitás közepette, azt viszont nem láttam előre, hogy a zár kattanására már be is robbannak a lakásba, majdhogynem rám csapva az ajtót. Annyi szerencsém volt, hogy képes voltam az utolsó pillanatban még elhúzódni.
- Merre van Baekhyun? - kérdezi egyből, meg sem várva, hogy kibújjak az ajtó mögül. Minseok és Junmyeon követi őt; az utóbbi fogalmam sincs, miért is van itt, hiszen alig beszéltünk a klinikán létem óta, talán csak egy-két szót. Junmyeon pénzügyi tanácsadó nálunk, de még rendezvényszervező több cégnél is, szóval eléggé sokoldalú egyéniség, rengeteg tanulás áll mögötte, pedig velünk egykorú, talán csak egy évvel idősebb, ha jól emlékszem.
- Nektek is jó reggelt - morgom, becsukva mögöttük az ajtót.
- Ja, tényleg, helló - világosodik fel Jongdae, minek nagyon hálás vagyok, hiszen még mindig hetven százalékomban víz vagyok, mintsem levegő.
- Honnan tudtátok, hol lakom? - merül fel bennem a kérdés, ugyanis még egyikőjük sem járt itt, most pedig a kapucsengőt sem nyomták meg, mintha annyira otthonosak lennének a lakásban. Baekhyun is ezt az alkalmat választja az érkezésre, egy rövidgatyában és egy pólóban jön elénk mezítláb, mit nem tudok elnézni, így már egyből átadom neki a saját papucsom, miután köszönt a vendégeknek, egyáltalán nem csodálkozva Kimék megjelenésén.
- Baek, de régen láttalak! - siet hozzá pszichiáterünk, eltekintve előző kérdésemtől, melyet szerintem, egész határozottan feltettem.
- Szia - köszön neki újból hálótársam, ezzel el is indítva egy olyan beszélgetést, aminek gondolom, megint mi vagyunk a fő attrakciója. Már meg sem lepődök ezen, Jongdae eléggé kíváncsi természet, főleg, ha mások életéről van szó.
- Hát… akkor azt hiszem, üljünk le - terelem a másik kettőt beljebb, véglegesen elkülönítve a Jongdae-Baekhyun párost. Egy tíz percig úgyis el lesznek, akármennyire érzem magam rosszul, hogy így egymásra vannak találva, akárhányszor össze vannak eresztve.
- Egyébként, megnéztük az El Dorado adatbázisán, mi a lakcímed - válaszol végre Junmyeon, levéve kalapját, azonban még mindig a kezében szorongatja, ha tetszik, ha nem. Megszabadulhatna tőle, már nem azért…
- Igen, nekem meg itt lakott a volt barátnőm, szóval tudtam a lépcsőház kódját - egészíti ki a történetet Minseok.
- Az még mindig nem világos, miért jöttetek ide.
- Jongdae valamit nagyon akart Baekhyuntól, de már belevágtak.
- De akkor miért ide jöttetek először, miért nem hozzá? - folytatom tovább, keresve minden választ, ami jelenleg érdekel.
- Felcsöngettünk Baekhyunhoz is, de mivel nem nyitott ajtót, tudtuk, itt lesz. De ahogy elnézem, ezentúl inkább ide célszerűbb jönni - néz végig az alsógatyában lévő valómon, de már kiakadni sincs időm, hogy elfelejtettem felöltözni, mert a beszélgetésünk Jongdae irritálóan magas nevetése vágja ketté a szobából. Mi a rákot csinálnak ilyenkor? Tudni akarom én?
- Chanyeol, ti tényleg együtt vagytok ezzel a fiúval? - halkul el Junmyeon, a hangok irányába eltekintve, mintha nem lenne képes elhinni, amiket eddig hallott rólunk. Pedig aztán tényleg nem elképzelhetetlen, már nagyjából a fél város tudja, ha úgy vesszük.
- Igen.
- De hisz a kliensed, nem? Hogyhogy nem tudják még a fentiek? - utal arra, hogy még sem behívatni, sem kirúgatni nem akart a vezetőség. Értetlenül bámul rám, kissé összevont szemöldökkel, én csak megrántva a vállam jelzem, magam sem tudom, miért nem lett ennek még következménye. Elvégre, eléggé nagy szó, ha egy pszichológus meleg, a “párja” pedig egy betege. Azt sem szeretném, ha Baekről mindenfélét beszélnének, de mivel a legtöbb ember kedvel bent a munkahelyemen, nincs nagy félsz, hogy majd rosszat halljak róla.
- Baekhyun megvan? - szólal meg ezúttal Minseok, követve Jumyeon fejmozdulatát.
- Persze. Elég jól bírja az utóbbi időben.
- Gondolom - mér végig - megint -, mire már tényleg elkezdem magam rosszul érezni pőreségem miatt, de nem hagyhatom itt őket, illetve a szobában is konferencia zajlik, esélyem sincs magamra kapni legalább egy pólót. Nem mintha lenne szégyelnivalóm, de na, egyikőjükkel sem állok még ilyen közeli barátságban, hogy csak úgy nekivetkőzzek.
- Zavarba hozod - kel a védelmemre másikuk, de azt jobban értékelném, ha az egyik ruha réteget, ami rajta van, kölcsönbe kapnám.
- Chanyeol bírja ám a strapát, nyugodtan vághatsz hozzá bármit.
- Hát, ez kedves… Hol van már Baek? - helyezem át testsúlyom másik lábamra, várva a pillanatot, mikor visszakaphatom végre a fogvatartójától. De komolyan, miről lehet szó? Ha nem Jongdaet hallom fuldokolni a nevetéstől, akkor Baekhyun motyog valamit.
- Jongdae! - üvölt teli torokból fel Minseok, mire megrezzenek. Ilyen kedves lenne, hogy visszahozatja nekem őt?
- Mi az? - visszhangzik a válasz, valószínüleg felverve az egész utcát. Jongdae csípőre tett kézzel néz ránk, láthatólag frusztráltan, a háta közepére sem kívánva társaságunkat.
- Mennem kell - hozakszik fel egy érthető indokkal előbbi tettére, azonban ezt a fiatalabbat meg sem hatja, csupán felnevet.
- Nem is kell menned sehova. Chanyeolnak kell Baekhyun, nem? - pillant rám, gondosan elidőzve a lábaim közti területen. Istenem, miért ismerek ilyen embereket? Már-már tapintható fizikailag az a perverzség, amit alkalmaz minden mondatában.
- Utállak - sóhajtok egyet, kifújva azt a levegőt, amely már a bosszankodásommal van tele, majd megemberelve magam, elmegyek mellette, hogy végre eltakarjam kilátszó testrészeim valamivel. Ami azt illeti, kielégületlen voltam egészen addig, míg be nem tették a lábukat a lakásba, így nem értem, honnan vették, hogy farok hiányom van, ami alapból nem lehetne, de hagyjuk. Kikészítenek.
- Ne menekülj a problémáid elől - ad egy “tanácsot” Baekhyun, rögtön, ahogy megpillantom a szoba közepén. Ne, ne, már ő is?! Egyelőre csak annyit tudok kezdeni a helyzettel, hogy ignorálom a hozzászólásaikat.
- Nem szoktam - csapom fel a szekrényajtót, a következő a zoknis fiók, amit ugyanolyan gyorsan átfutok, akárcsak a ruháim. - Miről beszéltetek?
- Féltékeny vagy - jelenti ki, teljesen lezárva a mondatot. Jobban ért volna, ha azzal a szokásos szó elhúzós stílussal kérdezné, akkor lenne esélyem rácáfolni, de van egy olyan érzésem, már tényleg tisztában van velem és az agyi működéseimmel.
- Miért, úgy nézek ki?
- Olyan morgós hangod van, hogy úgy érzem, rögtön nekimennél valakinek.
- Most, hogy mondod, Baek hiányom van - kapom magamra a legutolsó anyagot is, hogy megfordulva ránézzek, ő azonban fintorogva indul meg a többiekhez. Hát, valami jobb reakcióra számítottam, tény, de már csak róla van szó, igazán megszokhatnám a csalódottságot.
- Jó, a’sszem tényleg mennünk kéne - mond végre valami okosságot Jongdae. - Baek, te meg sh - teszi mutatóujját ajkai elé, mit Baekhyun ugyanúgy megtesz. Titkolóznak, mi? Pedig ki fogom belőlük húzni. - Na, akkor viszont szép napot - viharzik ki, mit társai is követnek, akik legalább képesek egy tisztességes elköszönésre.
- Mi volt ez? - maradok egyedül, ugyanis az idősebb is kikíséri őket. A végén még jobban meglesz velük, mint én… Fantasztikus, akkor majd naponta a nyakamra fognak járni.
Az álldogálásnál hirtelen még a takarítás is jobb ötletnek tűnik, pedig még csak pár másodperce hagytak magamra. Isten ments, hogy seprűt fogjak! Ki tudja, mi is áll valóban a háttérben, mit akarnak Baekhyuntól. Bár most, hogy így elgondolkozom, egyedül vagyok. Nem a Byun lakásban. Nem Baekhyun társaságában. De akkor sem vagyok ennyire szánalmas, hogy idáig süllyedjek, épp elég volt a reggeli fegyelmezés, amit kaptam, ezentúl tényleg jó lenne visszafognom magam. Hiába, akkor is még olyan érzésem van, mint akinek szüksége van a kezére. Végül is, mit várt? Már a fogmosós-félmeztelen akciójától beindultam, pedig alig fél órája voltam fent. Lehetetlen kibírni mellette.
- Itt vagyok - érkezik vissza, de ezúttal egy kardigán is van rajta, mely nem is az enyém, sem az övé.
- Kimé, ne nézd ennyire - veszi észre feltűnő bámulásom.
- Mind a három Kim - grimaszolok, mire picit elfordítja a fejét, mert nem érti, miről hadoválok, de elmosolyodik, ahogy megoldja mondatom.
- Ja! Az a Kim, akinek olyan régi sapkája volt.
- Junmyeon?
- Igen, ő. Ő adta, nem a másik kettő közül egyikük.
- Vagy úgy.
- Most miért nézel így?
- Hogy?
- Mintha meg lennél sértődve, hogy másnak a ruhája van rajtam - markol bele a fekete idegen anyagba, de mindenesetre megindul felém.
- Nem vagyok sértődékeny.
- Akkor féltékeny, bocsánat.
- Az sem.
- Áh, dehogy.
- Beszél, aki fél éven keresztül dadogott nekem - vágok vissza, mire megmerevedik. Vannak gyengepontjai, amik nem zaklatják fel, de kellőképp lehet velük csipkelődni, ha úgy van.
- Fú, már megint pszichológiázol, mi? - összpontosít az arcomra, amin jelenleg nincs más, mint egy önelégült mosoly. Ennek ellenére is törtet, képes lenne rosszat látni még a szemeimben is, hiába tüntetek el minden érzelmet vonásaimból.
- Ennyire aljas nem vagyok, képzelődsz. - Ezzel megint csak azt érem el, hogy feljebb menjen benne a pumpa. Utálja, ha nincs igaza, nem is nagyon tud mit kezdeni az ilyen helyzetekkel, általában csak visszaszól, hogy úgy látszódjon, önbizalma végtelen.
- Tanulj meg hazudni, kérlek - szól már jóval cinikusabb hangnemben, azonban én biztos voltam benne, a levegőbe beszél, ugyanis a - már - pókerarcomból aligha lehet valamit kivenni.
- Nem szoktam, ellenben veled - bökök a mellkasára, mire idegesen fújtat, s a bőrszíne is megváltozik, vörösebb lesz a pírtól. - Most is hazudsz magadnak.
- Mégis mit? - ráncolja szemöldökét, csöppet sem értve, mit akarok. Ha csak tudnád, Baekhyun…
- Még mindig nem vallod be, hogy szerelmes vagy belém.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése