Chanyeol pov
-...Két percig beszéltem vele, kettőig! Nem hívtam el sehova, még érted egy kávét sem fizettem soha neki, erre féltékeny lesz! Nő, tudom, milyenek, de azért mikor összejöttünk, csak nem hitte, hogy majd én nem nézek többet másra. Hűséget fogadtam, de vakságot nem! - csap le az asztalra Jongdae, melyre összeszűkülnek bennem az erek és megáll a vérem keringése. Ki hitte volna, hogy csapkodni is fog? Ideges, ideges, de idegbetegeskedni ne idegbetegeskedjen, mégis csak jobb lenne neki, ha épelméjű maradna, hiszen csak egy éve kezdődött a karrierje. Nagy teljesítmény lenne, ha ennyi idő alatt belebolondulna a pszichiáterkedésbe. - Hú, el nem hiszed, mennyire remegek az idegtől - folytatja ugyanúgy, megsimogatva a dolgozóasztalom, mintha csak be próbálná forrasztani a láthatatlan sebeit, amiket idejövetelem óta okozott.
- De neked is tudnod kellett volna, hogy ő ilyen. Nem adtatok időt, hogy megismerjétek egymást, rögtön már az volt, hogy kölcsönös a szerelem.
- Ez így nem fog menni, Chanyeol! Te is tudod jól, utálom a stresszhelyzeteket, de mióta vele vagyok, mintha valami átkot tett volna rám, ami miatt mindig idegeskedem, vagy nem tudom. Összevesztem Minseokkal, azóta kibékültünk, viszont nem úgy viselkedik velem, mint régen, meg mindenki rólunk beszél, és nem éppen jókat. Bármit csinálunk együtt, kettesben szeretnénk lenni, valaki megszakít nem csak itt, de még otthon is! Mintha az univerzum nem szeretné, hogy együtt legyünk. Hiszel az ilyen mágiás dolgokban?
- Nem igazán.
- Pedig múlt hónapban voltam egy jósnőnél, azt mondta, ki kell szabadulnom a kapcsolatomból, mert balszerencsém lesz, ha nem. Sőt, lemedúzázta Jiyeont!
- Mit csinált? - meredek rá, nem engedve, hogy feltörjön belőlem a mindent áthatoló kacagásom. Medúza, komolyan?
- Lemedúzázta! "A barátnőd olyan fajta nő, mint egy medúza. Megtalálod a mérge elleni szert, de ha egyszer túl sok felhalmozódik benned, véged."
- Te elhiszed, amiket mondott?
- Kénytelen vagyok. Ezt hívhatják úgy, hogy mérgező kapcsolat? - könyököl asztalra, hogy megtámassza egész testsúlyát, de legfőképp a fejét, mely gondolom már megfájdult a hajtépésétől.
- Én ezt nem tudhatom, általában itt vagyok, te meg a saját irodádban vagy vele a recepción. Nem vagyok ott, hogy megmondjam, milyen a kapcsolatotok - tárom szét a karjaim, megragadva az ásványvizem, hogy a torkom kicsit benedvesítsem, ugyanis az utóbbi napokban eléggé kapar, na meg fáj, de még hogy! A nyelést alig merem megkísérelni, általában otthon is egy tálkába köpök, itt viszont nem lehet ezt, maximum csak nyújtom az időt, amíg felgyűlik a szájüregemben a nyál, hogy leküldjem. Rendesen megfázhattam, de ettől függetlenül nem áll meg az élet, muszáj bejönnöm a klinikára.
- Aish, Chanyeol...
***
Bár a december vészesen kopogtatott az ajtón, és szerettem is a telet, azt kívántam, bárcsak már május lenne, mikor elég lenne felvenni egy pólót és egy pulcsit, s nem kéne magamra húznom négy réteg ruhát, hogy úgy nézzek ki, mint egy jóllakott, felhizlalt eszkimó. Bár rajtam kívül mindenki más is így festett, néhány kivétellel, kik miatt felmerült bennem, hogy én is végigsétálok a városon majd egy pulcsiban, mert a sok ruhában elvesznek az előnyős részeim. Magamutogató vagyok, tény, és akármennyire hűséges is a Baekkel folytatott nem-tudom-minek-lehet-nevezni-dolog miatt, élvezem, ha megilletnek irigy vagy csodáló pillantásokkal. Így viszont, hogy még egy sapka is rondítja a kinézetem, kényelmetlenül érzem magam, mintha nem azért néznének, mert olyan jóképű vagyok, hanem mert esetleg kövérnek és kreténnek látszom. Valahogy elveszett az önbizalmam azokban a ruhákban, amik nem megfelelőek rám; ezért is indultam el bevásárolni nem mással, mint a kicsit stílustalan, de annál őszintébb Baekhyunnal. Felmerült, inkább Minseokot hívom, mert hát mégis ő ráér, amúgy ia unatkozna, de a mellettem sétáló máshogy gondolta mindezt, s azonnal lebeszélt erről az ötletről. Jongdae meg nem beszélne másról, mint az idióta hókuszpókuszról meg mágiáról, pluszban még nyugtatóval is telenyomta magát, így biztos, hogy azonnal elaludt, miután lerángatta magáról a bakancsot otthon. Én meg ki vagyok, hogy felébresszem?
- Igen csöndben vagy - néz fel rám a telefonjából. Újonnan mást nem csinál, mint pötyög vagy bedugva a fülét zenét hallgat. Egész nap azt nézem, hogy éppen így Sehunnal üzengetnek, úgy a kedvenc bandája klipjein nyáladzik - ami még mindig rémisztő szerintem.
- Csak gondolkoztam.
- Mert? Szoktál?
- Haha - nevetek fel hamiskásan, egész kis fintorral arcomon. -, ma nagyon vicces vagy.
- Mikor nem? Már megszokhattad - oldja fel újra a készüléket. Ilyen hiperszónikus erővel bír ez a telefon, hogy beszippantja az ember lelkét, amint jobb kedve van? Vagy csak én maradtam le valami új trendről? Eléggé kiakasztó, miután ma már elrántottam egy biciklis és egy villanyoszlop elől...
- Baek...
- Na?
- Nem figyelnél rám?
- Megfogjam a kezed, vagy mit szeretnél? - szól haragosan, ezúttal a zsebébe csúsztatva az eszköszt, mintsem hogy a kezében mutogassa mindenkinek. - Akkor legalább vennéd elő.
- Itt van már, sh - kulcsolom össze az ujjaink. - Nem ez a baj.
- Hanem?
- Mi van abban a telefonban?
- Hát, 4gb-os SD kártya, asszem' két magos proci-
- Úgy értem, minek állandóan nyomkodni?
- Zavar? - mosolyodik el, mintha örülne neki, s csak erre várt volna, hogy megjegyezzem, mi a problémám.
- Csak egy kicsit... nagyon.
- Jól van.
- Jó - gyorsítok fel, hogy Baek mögém kerüljön, amint meglátok egy egész nagy iskoláscsoportot, akik elfoglalják a járdát. A nyolcból hatnak cigi lóg a kezében, ezzel is azt sugallva a külvilág felé, mennyire szarnak a társadalmi normákra. Bár pont én beszélek, miközben kézen fogva megyek Baekkel mindenhova? No, mindegy, akkor is korán kezdik, főleg, hogy lehetnek vagy tizenöt évesek.
- Minek bámultak meg ennyire? - morgom az orrom alatt, felfogva, minél előbb kell egy új kabát. Túl nagy rám, túl világos, túl pufi. Nagyon előnytelenül áll rajtam, hogy is tudtam ezt megvenni két éve?
- Talán mert úgy nézünk ki, mint akik buzik - mond ő is egy lehetséges okot, bár nem gondolom, hogy ez lenne a valódi miértje.
- De hisz' azok vagyunk, ha a mai nyelv szépségeit használjuk magunkra.
- Te lehet, az vagy, de én attól még nem.
- Hát akkor mi vagy?
- Jó kérdés - töpreng el ő is. - Nem szeretem az ilyen megnevezéseket, hadd legyek már azzal, akivel akarok.
- Akkor velem akarsz lenni? - harapom be ajkaim, izgatottan várva válaszát. Ilyenkor zavarba jön... Egy... Két... Három. Már elvörösödött, ezután pedig megszorítja a kezem. Annyira kiismerhető egy idő után, most az epés válasza következik.
- Te voltál itt. - Na tessék! Már magamra sem veszem, úgyis tudom, mire gondol igazából.
- Nem akarsz ma nálam aludni? - vetem fel az ötletem, melyet már sokszor fel akartam tenni neki kérdés formájában. Mindig csak nála vagyunk, hozzám csak akkor megyünk, ha valamit össze kell szedni a klinikára, vagy ha Baekhyun háztartása a csőd szélén áll és kell valami étel, ital, akármi pénz hiányában.
Ugyan ebben a hónapban is sikerült elkapnom pár pillanatra a számlákat, nem nagyon hozta fel sem ő, sem én sem, hogy mi lesz az összegekkel. Úgyis tudjuk, mi lesz a végén majd a megoldás.
- Lehet róla szó - egyezik bele, ugyan kicsit nehezebben és lassabban, mint vártam, de a lényeg a válasza.
Talán másfél hete volt, hogy először csókolóztunk. Nem ferdítek semmit, de ha az nem volt életem legjobb pillanata, akkor semmi sem. Azóta persze történt pár újabb ilyen is, de inkább maradtunk az ölelésnél és a kézfogásnál a betegségem miatt. Mára már elég jól vagyok, picit folyik az orrom, de más panaszom nincs, meg aztán már éreztem reggel felkeléskor, hogy ó, igen, ez a mi napunk lesz.
Baekhyun pov
- Aludni akarok - makacsolom meg magam a pakolódás legelső mozdulatánál. Olyan fáradt vagyok a nagy semmitől, hogy azt kifejezni nem lehet. Chanyeol véleményét minderről mi sem írja le jobban, mint a frusztrált nyögése, ahogy felkapja egy pólóm, mit a többi társához küld az ágyra.
- Egy gatya, két alsó, két zokni, póló, pulcsi és egy vékonyabb kardigán. Jó?
- Nem táborozni megyünk.
- Akkor meg kapkodd magad és indulás - markolja meg a cuccaim, melyekre nem fordít különösebb figyelmet, kézben is elviszi.
- Hol a poharam? - keresem az éjjeliszekrényen a hű társam, de legnagyobb elkeseredésemben nem találom egy alapos körbenézés után sem.
- Nem a konyhában? De nálam is tudsz inni.
- Nem szoktam ivás nélkül elmenni itthonról.
- Mimot nem kell megetetni?
- De, jó, hogy mondod. Mimo~ - dalolom, megragadva a tápját. Az akváriumot is ki kéne takarítani, mert eléggé algás és büdös már, de majd megoldom holnap, úgysem lesz más dolgom. Mosolyogva tapadok rá az üvegre, hogy végignézzem, ahogy köszön, akármennyire látott öt perce ugyanerre.
- Szeret téged, nézd - nyomja a mutatóujját Mimo irányába, mire ő ijedten továbbáll. Nem csodálom, hogy megijedt a vaskos ujjaitól, akkora egy neki, mint nekem kettő.
- Téged nem nagyon, de azért a kaját elfogadja tőled - adom át neki a tápot, mit félkézzel el is kezd beszórni. Nagy megtisztetetést élt meg most, hogy átadtam neki a kiskedvencemről való gondoskodás lehetőségét.
- Na, menjünk.
- Aludhatok akkor már? - nyitok be egy ötperces séta után a zebrához való kerülés miatt. Kibújok a bakancsomból, hogy bűzölögjek kicsit, Chanyeol erre zárja be a bejárati ajtót. Akaratlanul is elgondolkodok a kulcsra záráson, s tudom, sokak annak örülnek, hogy be van zárva a nyílászáró, én mégsem kedvelem. Mintha elzárnák a menekülési utat előlem.
- Ahogy gondolod - követ ő is, jól tudva, még iszok pár korty vizet, meg egy egész pohárral be is viszek magammal. Mindig felébredek az alvásból arra, hogy pisilnem vagy innom kell, így már a megszokástól folyamatosan cipelem be magammal a teletöltött poharat.
- Ágy vagy kanapé?
- Ágy, csak keresd meg a kedvenc párnám.
- Oké, akkor mindjárt jövök - válaszolja, gyorsan el is tűnve a lakás homályába. Késő van már, talán nyolc is, ezért sem értem, miért pörög ennyire még ilyenkor. Bár a ruhavásárlástól eléggé felvidult, akkor is már végeztünk a boltokban egy jó két órája. Az új kabátját egyből magára kapta, amint kiértünk az üzletből, bár nem értem, minek akar ennyire divatolni. Jó, persze alap, hogy valaki ad magára, mert kinézetből ítélik meg, de akkor is túlzásba viszi. Ijesztő, hogy mindenhol csak a ruhái vannak... A szekrényekből már lassan ki is borulnak. Most is úgy néz ki a lakása ezzel a zsákkal itt mellettem, mint akinek a másodállása szervkereskedő. - Kész van, mehetsz.
További felesleges szavak nélkül vonulok be, hogy az ottani világosságban nekivetkőzzek, ez viszont már az első pillanatban vakvágányra fut, ahogy Chanyeol visszatérte után bejön a szobába, keresgélve valamit a fiókba. Bár valami ruhaanyagokat látok, nem állok neki kombinálni: nem szeretném elképzelni, ahogy alsógatyát akar előttem cserélni. Ledermedve tartom a felsőm, ami még éppen takar valamit a mellkasomból, mindeközben az óriás minden gátlás nélkül a másik irányba nézve, fütyörészve veszi le a nadrágját. De minek fütyül hozzá?!
- Mit csinálsz?
- Felveszem az alvós cuccom?
- De miért ott, ahol én? - mutogatok felé, éppen csak kilépve a nadrágomból, míg valahogy ügyeskedek, hogy ne látszódjon semmi a pólóm segítségével.
- Hát mert- Mikor csináltad ezeket? - siet azonnal hozzám, s le is térdel elém, végigsimítva a combomon, mire ugyan a libabőr végigfut rajtam, a döbbenet, zavartság és szégyen nagyobb hatással van az érzéseim felett. El is felejtettem, hogy még látszódhatnak. - Ezek rohadt mélyek voltak, nagyon vastagok a hegek is - érinti meg őket, mire viszketni kezdek, így én is megbizonyosodom róla, hogy tényleg még csak gyógyulóban vannak. Nem hosszúak így vízszintesen, viszont annál mélyebbek, és emlékszem, mikor anno csináltam, majd' belehaltam a fájdalomba mind a nyolcszor, ahogy a bőröm lassan a penge alatt kettévált.
Valahogy úgy történnek ezek a "rituálék" - mivel a kórházban a nővérkék megkérdezték vérvételnél, hogy ez egy egyedül tartandó procedúra, vagy külön szektáink vannak erre, annyi fiatalon látják az utóbbi években -, hogy először minden bátorságod fogod, beleadod, aztán miután érzed, belepusztulsz a fájdalomba, visszafogod magad, de még egy kis erőd van, hogy folytasd a többit egy kicsivel gyengébben. A többi már emberfüggő; én élvezem, ahogy saját erőmből ontom a vérem és végigfolyik az útján, más lehet, nincs oda annyira a végeredményért.
- Több hónaposak már. Két-három talán - vezetem én is oda a tekintetem, bár nem éppen az az első dolog, amivel szemben találom magam: sokkal inkább az ő feje, amitől csak egy kicsit, tényleg kicsit, beindul a fantáziám. Rosszul vagyok, olyan melegem van.
- Holnap veszünk rá valami krémet, jó? Nagyon piros és feltűnő - kel fel végre valahára, észrevéve, hogy már átvehetném egy kiskertben lévő paradicsom helyét.
- Jó - állok arrébb egyből, miután rám pillantott a kis tapogatása után.
Elég gyorsan túl voltunk a zavarbaejtő légkört okozó meztelenségünkön, mely valljuk be, még mindig az agyamban volt, akármennyire csak Chanyeol körvonalait érzékeltem, mivel saját magam elsétáltam a kapcsolóig és lenyomtam a villanyt, ahelyett, hogy zaklattam volna őt. Nem láttam semmi konkrétat igazából, mégis újra meg újra érdekeltté teszi magát ez a gondolat a fejemben, és arrébb löki azokat, amikkel igazából foglalkoznom kéne.
Itt vagyok, mint érett felnőtt, mégsem tudom megoldani a problémáim. Nincs pénzem, azt sem tudom, mi lesz velem holnap; lehet, megint boldogan kelek fel, de az sem kizárt, hogy ezúttal bal lábbal indítok, amivel visszaesek abba a gödörbe, amiből annyira menekülök már mióta. Lehet, hamarosan Chanyeol is megunja már a bunkóságom és a makacsságom, aztán utamra küld, egyedül a vakvilágba kukába dobva azt az ígéretét, hogy majd mikor úgy érzem, a szüleim elé merek állni, ott lesz mellettem.
Lassan már az álomtól előre-előre bicsaklik a fejem ültemben, mégis ébren tart a tudat, hogy ágytársam valamerre még valamit elintéz a lakásban. Nem tudom, mit, meg miért, de foglalkoztat, ezért sem engedem magam elcsábítani a párnáknak, még akkor sem, mikor úgy érzem, tényleg semmi megfogható sincs abból az állapotból, amiben most vagyok; hiába a párna a legjobb tanácsadó, nem merem álomra hajtani a fejem, mitől egyre gyakrabban szenvedek. Keveset alszok, mert rettegek, hogy minden, amim most van, felületes csupán és elillan. A boldogság, a szeretet, és maga Chanyeol is, mert mindezek nélkül ugyanaz a szánalomra méltó Baekhyun lennék.
- Alszol? - érkezik vissza, mire éppen csak megmozdítom a vállam, hogy lássa, igenis ébren vagyok. Elég érdekes pozícióban bóbiskolok, ugyanis még mindig törökülésben van körém csavarva a takaró, csak a fejem raktam le előre a lábaim elé. Híve vagyok az ilyen mutatványoknak, megülni sem tudok rendesen egy széken, muszáj kiterülnöm, hogy kényelmesen legyek.
- A-a - erősítem meg kis nyammogással is, végérvényesen hátradőlve a paplanba. Eligazítva magamon a takarót, érzem az ágy megnehezülését, ezzel együtt süppedését, míg feltérdel és behelyezkedik mellém, de továbbra sem tudom felfogni, pontosan mi is történik.
- Baek - szólít - valószínűleg - halkan, mintha attól félne, zavar, ha hangosabban beszélne. Már ez is zavar, ahogy csak suttog, de mindegy is, amúgy sem terveztem még aludni.
- Hm?
- Szeretlek.
- Jó - hunyom le újra a szemeim, ezúttal már reménykedve, ő is elálmosodik. Az arca nem sugall fáradtságot, és ahogy megbök, az sem sejtet túl sok jót.
- Baek.
- Hm?
- Ne aludj még.
- Ühm. Nem - válaszolok, magam sem tudva, mire értem ezt a nemet. Tényleg fogalmam sincs már, hol vagyok.
- Hiányoztál - kezd el mozgolódni, de mit sem törődve igazítom el a hajam, hogy rálógjon a fülemre, és így még egy fokkal közelebb kerülhessek az igazak álmához.
- Miér'?
- Mert sokáig nem láttalak - érzem meg a karjait körülöttem újabb mozdulatok után, öntudatlanul is bújva Chanyeol mellkasába, hátha így már megkapom a csendet, amit érdemlek egy ilyen sok menéssel eltöltött fárasztó nap után, bár hiba volt erre egyáltalán gondolnom is, ahogy újra nekikezd a hangos közelebb jöveteléhez.
- M' az? - nyitom fel pilláim, ráeszmélve, már egyáltalán nem arrafelé vagyok, mint eddig; Chanyeol valahogy félig felettem van, én pedig csak a karjának döntöttem a fejem, amin támaszkodik, ugyanis sokkal máshogy van, mint amire számítottam. Pislogva próbálom eltüntetni a homályosságot, ami körülvesz, hogy legalább lássam, mégis mi történik, de hirtelen meggondolom magam, mikor kikövetkeztetem az arcomnak csapódó leheletből, mi fog történni.
Még így is pár perc után magukhoz követeltek a párnák, mikor már csak Chanyeol simogató ujjai futottak át fejbőrömön beletörődvén, nincs több erőm hezitálásom ellenére sem.
- Aish, Chanyeol...
***
Bár a december vészesen kopogtatott az ajtón, és szerettem is a telet, azt kívántam, bárcsak már május lenne, mikor elég lenne felvenni egy pólót és egy pulcsit, s nem kéne magamra húznom négy réteg ruhát, hogy úgy nézzek ki, mint egy jóllakott, felhizlalt eszkimó. Bár rajtam kívül mindenki más is így festett, néhány kivétellel, kik miatt felmerült bennem, hogy én is végigsétálok a városon majd egy pulcsiban, mert a sok ruhában elvesznek az előnyős részeim. Magamutogató vagyok, tény, és akármennyire hűséges is a Baekkel folytatott nem-tudom-minek-lehet-nevezni-dolog miatt, élvezem, ha megilletnek irigy vagy csodáló pillantásokkal. Így viszont, hogy még egy sapka is rondítja a kinézetem, kényelmetlenül érzem magam, mintha nem azért néznének, mert olyan jóképű vagyok, hanem mert esetleg kövérnek és kreténnek látszom. Valahogy elveszett az önbizalmam azokban a ruhákban, amik nem megfelelőek rám; ezért is indultam el bevásárolni nem mással, mint a kicsit stílustalan, de annál őszintébb Baekhyunnal. Felmerült, inkább Minseokot hívom, mert hát mégis ő ráér, amúgy ia unatkozna, de a mellettem sétáló máshogy gondolta mindezt, s azonnal lebeszélt erről az ötletről. Jongdae meg nem beszélne másról, mint az idióta hókuszpókuszról meg mágiáról, pluszban még nyugtatóval is telenyomta magát, így biztos, hogy azonnal elaludt, miután lerángatta magáról a bakancsot otthon. Én meg ki vagyok, hogy felébresszem?
- Igen csöndben vagy - néz fel rám a telefonjából. Újonnan mást nem csinál, mint pötyög vagy bedugva a fülét zenét hallgat. Egész nap azt nézem, hogy éppen így Sehunnal üzengetnek, úgy a kedvenc bandája klipjein nyáladzik - ami még mindig rémisztő szerintem.
- Csak gondolkoztam.
- Mert? Szoktál?
- Haha - nevetek fel hamiskásan, egész kis fintorral arcomon. -, ma nagyon vicces vagy.
- Mikor nem? Már megszokhattad - oldja fel újra a készüléket. Ilyen hiperszónikus erővel bír ez a telefon, hogy beszippantja az ember lelkét, amint jobb kedve van? Vagy csak én maradtam le valami új trendről? Eléggé kiakasztó, miután ma már elrántottam egy biciklis és egy villanyoszlop elől...
- Baek...
- Na?
- Nem figyelnél rám?
- Megfogjam a kezed, vagy mit szeretnél? - szól haragosan, ezúttal a zsebébe csúsztatva az eszköszt, mintsem hogy a kezében mutogassa mindenkinek. - Akkor legalább vennéd elő.
- Itt van már, sh - kulcsolom össze az ujjaink. - Nem ez a baj.
- Hanem?
- Mi van abban a telefonban?
- Hát, 4gb-os SD kártya, asszem' két magos proci-
- Úgy értem, minek állandóan nyomkodni?
- Zavar? - mosolyodik el, mintha örülne neki, s csak erre várt volna, hogy megjegyezzem, mi a problémám.
- Csak egy kicsit... nagyon.
- Jól van.
- Jó - gyorsítok fel, hogy Baek mögém kerüljön, amint meglátok egy egész nagy iskoláscsoportot, akik elfoglalják a járdát. A nyolcból hatnak cigi lóg a kezében, ezzel is azt sugallva a külvilág felé, mennyire szarnak a társadalmi normákra. Bár pont én beszélek, miközben kézen fogva megyek Baekkel mindenhova? No, mindegy, akkor is korán kezdik, főleg, hogy lehetnek vagy tizenöt évesek.
- Minek bámultak meg ennyire? - morgom az orrom alatt, felfogva, minél előbb kell egy új kabát. Túl nagy rám, túl világos, túl pufi. Nagyon előnytelenül áll rajtam, hogy is tudtam ezt megvenni két éve?
- Talán mert úgy nézünk ki, mint akik buzik - mond ő is egy lehetséges okot, bár nem gondolom, hogy ez lenne a valódi miértje.
- De hisz' azok vagyunk, ha a mai nyelv szépségeit használjuk magunkra.
- Te lehet, az vagy, de én attól még nem.
- Hát akkor mi vagy?
- Jó kérdés - töpreng el ő is. - Nem szeretem az ilyen megnevezéseket, hadd legyek már azzal, akivel akarok.
- Akkor velem akarsz lenni? - harapom be ajkaim, izgatottan várva válaszát. Ilyenkor zavarba jön... Egy... Két... Három. Már elvörösödött, ezután pedig megszorítja a kezem. Annyira kiismerhető egy idő után, most az epés válasza következik.
- Te voltál itt. - Na tessék! Már magamra sem veszem, úgyis tudom, mire gondol igazából.
- Nem akarsz ma nálam aludni? - vetem fel az ötletem, melyet már sokszor fel akartam tenni neki kérdés formájában. Mindig csak nála vagyunk, hozzám csak akkor megyünk, ha valamit össze kell szedni a klinikára, vagy ha Baekhyun háztartása a csőd szélén áll és kell valami étel, ital, akármi pénz hiányában.
Ugyan ebben a hónapban is sikerült elkapnom pár pillanatra a számlákat, nem nagyon hozta fel sem ő, sem én sem, hogy mi lesz az összegekkel. Úgyis tudjuk, mi lesz a végén majd a megoldás.
- Lehet róla szó - egyezik bele, ugyan kicsit nehezebben és lassabban, mint vártam, de a lényeg a válasza.
Talán másfél hete volt, hogy először csókolóztunk. Nem ferdítek semmit, de ha az nem volt életem legjobb pillanata, akkor semmi sem. Azóta persze történt pár újabb ilyen is, de inkább maradtunk az ölelésnél és a kézfogásnál a betegségem miatt. Mára már elég jól vagyok, picit folyik az orrom, de más panaszom nincs, meg aztán már éreztem reggel felkeléskor, hogy ó, igen, ez a mi napunk lesz.
Baekhyun pov
- Aludni akarok - makacsolom meg magam a pakolódás legelső mozdulatánál. Olyan fáradt vagyok a nagy semmitől, hogy azt kifejezni nem lehet. Chanyeol véleményét minderről mi sem írja le jobban, mint a frusztrált nyögése, ahogy felkapja egy pólóm, mit a többi társához küld az ágyra.
- Egy gatya, két alsó, két zokni, póló, pulcsi és egy vékonyabb kardigán. Jó?
- Nem táborozni megyünk.
- Akkor meg kapkodd magad és indulás - markolja meg a cuccaim, melyekre nem fordít különösebb figyelmet, kézben is elviszi.
- Hol a poharam? - keresem az éjjeliszekrényen a hű társam, de legnagyobb elkeseredésemben nem találom egy alapos körbenézés után sem.
- Nem a konyhában? De nálam is tudsz inni.
- Nem szoktam ivás nélkül elmenni itthonról.
- Mimot nem kell megetetni?
- De, jó, hogy mondod. Mimo~ - dalolom, megragadva a tápját. Az akváriumot is ki kéne takarítani, mert eléggé algás és büdös már, de majd megoldom holnap, úgysem lesz más dolgom. Mosolyogva tapadok rá az üvegre, hogy végignézzem, ahogy köszön, akármennyire látott öt perce ugyanerre.
- Szeret téged, nézd - nyomja a mutatóujját Mimo irányába, mire ő ijedten továbbáll. Nem csodálom, hogy megijedt a vaskos ujjaitól, akkora egy neki, mint nekem kettő.
- Téged nem nagyon, de azért a kaját elfogadja tőled - adom át neki a tápot, mit félkézzel el is kezd beszórni. Nagy megtisztetetést élt meg most, hogy átadtam neki a kiskedvencemről való gondoskodás lehetőségét.
- Na, menjünk.
- Aludhatok akkor már? - nyitok be egy ötperces séta után a zebrához való kerülés miatt. Kibújok a bakancsomból, hogy bűzölögjek kicsit, Chanyeol erre zárja be a bejárati ajtót. Akaratlanul is elgondolkodok a kulcsra záráson, s tudom, sokak annak örülnek, hogy be van zárva a nyílászáró, én mégsem kedvelem. Mintha elzárnák a menekülési utat előlem.
- Ahogy gondolod - követ ő is, jól tudva, még iszok pár korty vizet, meg egy egész pohárral be is viszek magammal. Mindig felébredek az alvásból arra, hogy pisilnem vagy innom kell, így már a megszokástól folyamatosan cipelem be magammal a teletöltött poharat.
- Ágy vagy kanapé?
- Ágy, csak keresd meg a kedvenc párnám.
- Oké, akkor mindjárt jövök - válaszolja, gyorsan el is tűnve a lakás homályába. Késő van már, talán nyolc is, ezért sem értem, miért pörög ennyire még ilyenkor. Bár a ruhavásárlástól eléggé felvidult, akkor is már végeztünk a boltokban egy jó két órája. Az új kabátját egyből magára kapta, amint kiértünk az üzletből, bár nem értem, minek akar ennyire divatolni. Jó, persze alap, hogy valaki ad magára, mert kinézetből ítélik meg, de akkor is túlzásba viszi. Ijesztő, hogy mindenhol csak a ruhái vannak... A szekrényekből már lassan ki is borulnak. Most is úgy néz ki a lakása ezzel a zsákkal itt mellettem, mint akinek a másodállása szervkereskedő. - Kész van, mehetsz.
További felesleges szavak nélkül vonulok be, hogy az ottani világosságban nekivetkőzzek, ez viszont már az első pillanatban vakvágányra fut, ahogy Chanyeol visszatérte után bejön a szobába, keresgélve valamit a fiókba. Bár valami ruhaanyagokat látok, nem állok neki kombinálni: nem szeretném elképzelni, ahogy alsógatyát akar előttem cserélni. Ledermedve tartom a felsőm, ami még éppen takar valamit a mellkasomból, mindeközben az óriás minden gátlás nélkül a másik irányba nézve, fütyörészve veszi le a nadrágját. De minek fütyül hozzá?!
- Mit csinálsz?
- Felveszem az alvós cuccom?
- De miért ott, ahol én? - mutogatok felé, éppen csak kilépve a nadrágomból, míg valahogy ügyeskedek, hogy ne látszódjon semmi a pólóm segítségével.
- Hát mert- Mikor csináltad ezeket? - siet azonnal hozzám, s le is térdel elém, végigsimítva a combomon, mire ugyan a libabőr végigfut rajtam, a döbbenet, zavartság és szégyen nagyobb hatással van az érzéseim felett. El is felejtettem, hogy még látszódhatnak. - Ezek rohadt mélyek voltak, nagyon vastagok a hegek is - érinti meg őket, mire viszketni kezdek, így én is megbizonyosodom róla, hogy tényleg még csak gyógyulóban vannak. Nem hosszúak így vízszintesen, viszont annál mélyebbek, és emlékszem, mikor anno csináltam, majd' belehaltam a fájdalomba mind a nyolcszor, ahogy a bőröm lassan a penge alatt kettévált.
Valahogy úgy történnek ezek a "rituálék" - mivel a kórházban a nővérkék megkérdezték vérvételnél, hogy ez egy egyedül tartandó procedúra, vagy külön szektáink vannak erre, annyi fiatalon látják az utóbbi években -, hogy először minden bátorságod fogod, beleadod, aztán miután érzed, belepusztulsz a fájdalomba, visszafogod magad, de még egy kis erőd van, hogy folytasd a többit egy kicsivel gyengébben. A többi már emberfüggő; én élvezem, ahogy saját erőmből ontom a vérem és végigfolyik az útján, más lehet, nincs oda annyira a végeredményért.
- Több hónaposak már. Két-három talán - vezetem én is oda a tekintetem, bár nem éppen az az első dolog, amivel szemben találom magam: sokkal inkább az ő feje, amitől csak egy kicsit, tényleg kicsit, beindul a fantáziám. Rosszul vagyok, olyan melegem van.
- Holnap veszünk rá valami krémet, jó? Nagyon piros és feltűnő - kel fel végre valahára, észrevéve, hogy már átvehetném egy kiskertben lévő paradicsom helyét.
- Jó - állok arrébb egyből, miután rám pillantott a kis tapogatása után.
Elég gyorsan túl voltunk a zavarbaejtő légkört okozó meztelenségünkön, mely valljuk be, még mindig az agyamban volt, akármennyire csak Chanyeol körvonalait érzékeltem, mivel saját magam elsétáltam a kapcsolóig és lenyomtam a villanyt, ahelyett, hogy zaklattam volna őt. Nem láttam semmi konkrétat igazából, mégis újra meg újra érdekeltté teszi magát ez a gondolat a fejemben, és arrébb löki azokat, amikkel igazából foglalkoznom kéne.
Itt vagyok, mint érett felnőtt, mégsem tudom megoldani a problémáim. Nincs pénzem, azt sem tudom, mi lesz velem holnap; lehet, megint boldogan kelek fel, de az sem kizárt, hogy ezúttal bal lábbal indítok, amivel visszaesek abba a gödörbe, amiből annyira menekülök már mióta. Lehet, hamarosan Chanyeol is megunja már a bunkóságom és a makacsságom, aztán utamra küld, egyedül a vakvilágba kukába dobva azt az ígéretét, hogy majd mikor úgy érzem, a szüleim elé merek állni, ott lesz mellettem.
Lassan már az álomtól előre-előre bicsaklik a fejem ültemben, mégis ébren tart a tudat, hogy ágytársam valamerre még valamit elintéz a lakásban. Nem tudom, mit, meg miért, de foglalkoztat, ezért sem engedem magam elcsábítani a párnáknak, még akkor sem, mikor úgy érzem, tényleg semmi megfogható sincs abból az állapotból, amiben most vagyok; hiába a párna a legjobb tanácsadó, nem merem álomra hajtani a fejem, mitől egyre gyakrabban szenvedek. Keveset alszok, mert rettegek, hogy minden, amim most van, felületes csupán és elillan. A boldogság, a szeretet, és maga Chanyeol is, mert mindezek nélkül ugyanaz a szánalomra méltó Baekhyun lennék.
- Alszol? - érkezik vissza, mire éppen csak megmozdítom a vállam, hogy lássa, igenis ébren vagyok. Elég érdekes pozícióban bóbiskolok, ugyanis még mindig törökülésben van körém csavarva a takaró, csak a fejem raktam le előre a lábaim elé. Híve vagyok az ilyen mutatványoknak, megülni sem tudok rendesen egy széken, muszáj kiterülnöm, hogy kényelmesen legyek.
- A-a - erősítem meg kis nyammogással is, végérvényesen hátradőlve a paplanba. Eligazítva magamon a takarót, érzem az ágy megnehezülését, ezzel együtt süppedését, míg feltérdel és behelyezkedik mellém, de továbbra sem tudom felfogni, pontosan mi is történik.
- Baek - szólít - valószínűleg - halkan, mintha attól félne, zavar, ha hangosabban beszélne. Már ez is zavar, ahogy csak suttog, de mindegy is, amúgy sem terveztem még aludni.
- Hm?
- Szeretlek.
- Jó - hunyom le újra a szemeim, ezúttal már reménykedve, ő is elálmosodik. Az arca nem sugall fáradtságot, és ahogy megbök, az sem sejtet túl sok jót.
- Baek.
- Hm?
- Ne aludj még.
- Ühm. Nem - válaszolok, magam sem tudva, mire értem ezt a nemet. Tényleg fogalmam sincs már, hol vagyok.
- Hiányoztál - kezd el mozgolódni, de mit sem törődve igazítom el a hajam, hogy rálógjon a fülemre, és így még egy fokkal közelebb kerülhessek az igazak álmához.
- Miér'?
- Mert sokáig nem láttalak - érzem meg a karjait körülöttem újabb mozdulatok után, öntudatlanul is bújva Chanyeol mellkasába, hátha így már megkapom a csendet, amit érdemlek egy ilyen sok menéssel eltöltött fárasztó nap után, bár hiba volt erre egyáltalán gondolnom is, ahogy újra nekikezd a hangos közelebb jöveteléhez.
- M' az? - nyitom fel pilláim, ráeszmélve, már egyáltalán nem arrafelé vagyok, mint eddig; Chanyeol valahogy félig felettem van, én pedig csak a karjának döntöttem a fejem, amin támaszkodik, ugyanis sokkal máshogy van, mint amire számítottam. Pislogva próbálom eltüntetni a homályosságot, ami körülvesz, hogy legalább lássam, mégis mi történik, de hirtelen meggondolom magam, mikor kikövetkeztetem az arcomnak csapódó leheletből, mi fog történni.
Még így is pár perc után magukhoz követeltek a párnák, mikor már csak Chanyeol simogató ujjai futottak át fejbőrömön beletörődvén, nincs több erőm hezitálásom ellenére sem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése