Baekhyun pov
Hogy mivel tudnám leírni a jelenlegi lelki állapotom? Talán két szó az, amit tudnék használni: rohadt káoszérzet.
Először is, még megemészteni sem sikerült, hogy egész eddig sejtette, hogy nem a semmiért töltöm vele az összes elérhető szabad percem a világon, másodszor meg, hogy az életbe gondolta, hogy engem megcsókolhat? Ember vagyok, az a fajta, aki utálja, ha más kezdeményez és nehezen viszonyulok, ha mégsem így történne annak ellenére, hogy elég nehézkesen cselekszem. Tehát, szeretek én ölelni először, szeretem én először összekulcsolni a kezeket, meg azt sem kéne elfejteni, hogy mivel húsvér férfi vagyok, nem szeretem, ha irányítanak, de kénytelen vagyok fejet hajtani most. Totális kényszerben vagyok, hogy csináljak valamit, mert nem akarok kellemetlenséget okozni neki. Mostanában tényleg nem éreztem úgy magam - az utóbbi pár napot és az ok nélküli merevedéseim kivéve -, hogy egy picike kis testi kapcsolatba is lépjek bárkivel, így nem meglepő, hogy remeg a lábam, mint a nyárfalevél, és megrándulok, amint kezei oldalamra tévednek a hideg fáról. Az lebeg a lelki szemeim előtt - akármennyire is jól esik az érintése -, hogy engem már érintettek így, és akármennyire élvezni akarom, ebből nekem csak kevesebb jut, mint amire először számítottam, ahogy hazafelé vettük az irányt a polisz fullasztó levegőjéből.
Csak egy-két pillanatig mozgatom ajkaim, ahogy az alsót párnáim fogaival karcolja, mikor picit lefagy cselekedeteimre, amit rögtön kihasználva zárom össze a szám. Rá nem nézve törlöm meg az állam, mit ugyanúgy érintett és összenyálazott. Akármennyire érzem, hogy nem helyénvaló sem nekem, sem a lelki állapotomnak, képtelen vagyok bevallani, hogy többször is elfogadnám a csókját. Sőt, talán még meg is tudnám kedvelni ezeket, ha nem ilyen keretek közt kapnám.
Lassan irányítom rá tekintetem, heves szívveréssel és adrenalinnal átitatva.
- Huszonegyedike van, Chanyeol - vallom be, ugyanolyan mozdulatlanul előtte. Csak egy pillanata ugrott fel bennem a dátum, mégis megremegtem és elöntöttek az emlékek a múltból.
- Már két hónapja nem "ünnepeled" a huszonegyedikét, Baekhyun - simít arcomra, ezzel a mozdulattal egy tincset is arrébb söpörve szemem világából. - Szóval ne jusson pont most eszedbe.
- Te juttattad eszembe...
Nem akartam erről beszélni. Nem tartottam egy olyan témának, amit képes lennék felhozni bármikor anélkül, hogy ne lepjék el az elmém az akkor keveredő szagok, hogy ne érezzem újra szorítani a testem körül a kezeket, mint akkor. Ha kinyitottam volna a szemem, talán ennél is rosszabbul érintett volna? Képes lettem volna arra, hogy most szerelmes legyek? Elgondolkoztam azon is, hogy mennyi mindent elvettek tőlem, mivel ekkora önmarcangolásba kezdtem egy - most már tudom - nem az én hibámból történő dolog miatt. Csak képtelen vagyok ezt elfogadni és feldolgozni. Vagy nem is akarom. Magaménak érzem ezt a szenvedést, amiért annyira provokáltam magam.
- És én el is akarom veled felejtetni.
Közel volt. Mind testileg, mind lelkileg, összetúrt frufruja már sajátom helyett szemeim előtt volt és ingerelte szempilláim mielőbbi pislogásra, mégsem rezdültem meg. Valósággal össze voltam zavarodva, ahogy ekkora információáradat terített maga alá, akárcsak egy erőteljes lavina, amely fejen üt, és elveszted minden érzéked realitását.
- Szerinted képes leszel rá?
- Szerintem? Már félúton járunk.
- Akkor hiszek neked.
Nem tudom mire számítottam; arra, hogy eltávolodik, vagy hogy újra hozzám hajol. Abban sem voltam tisztában, hogy én mit szeretnék igazából, hiszen minden eshetőséget elfogadtam volna felháborodás nélkül, mégis türelmetlenül dübörgött a torkomban a szívem. Nem akartam úgy érezni magam, mintha becsapnának, meg úgy sem, mintha magam csapnám be. De aztán Chanyeol félbeszakította terveim, mikor már egy ideje eldöntöttem, igenis megcsókolom.
- Nem vagy éhes? - zökkent ki látszólag teljes lelki békével, én pedig nem tudok mást tenni, mint értetlenül grimaszba húzni a szám, hogy ennyire más irányba sodródnak a dolgok.
- Nem...?
- Ma még nem ettél.
- Alig múlt dél, nem vagyok még éhes.
- De én igen.
- Nem akarom, hogy egyél még - nézek rá nagy szemekkel, mire visszalátom - gondolom -az ezelőtti arcom, melyet akkor vágtam, mikor hárított.
- Hogyhogy?
- Hát, tudod...
- Igen?
- Kedvellek.
- És? Ezért nem ehetek?
- Az előbb még mást csináltunk.
- Vagy úgy!
- Most mit nézel? - utalok arra, ahogy csak van magában, mintha nem igazán érdekelné, amit az előbb mondtam. De hát erre várt, nem?
- Nem tudom. Téged - fordít hátat, elslisszolva valamerre, mit persze én már nem tudok megakadályozni a zavarban létem miatt. Hülye én! Direkt csinálja, mi? Tudja, hogy milyen érzés, ha húzom, vissza akarja adni bosszúként amolyan 'amit adsz, azt kapsz' móddal. De én nem kértem ezt!
- Inkább nem mondok semmit... - markolok bele a pulcsim nyakába, hogy leerőszakoljam magamról valahogy az anyagot. Talán két évvel ezelőttig anyáék mindig kérdőre vontak, hogy hogy tudok ilyen kifordítottan vetkőzni, mert hogy a ruhámat az aljánál fogva kéne húzni, nem pedig a nyakánál. Meg aztán még azt sem értették, hogy gurigázom össze a zoknikat, mert csak úgy egyszerűen összegubancolom minden gond nélkül. Ebből már lehet következtetni arra, nem vagyok a legjobb ruhahajtogatásban, mosásban és vasalásban sem. Nem háziasszonynak készültem, én csak lerövidítem a munkálatokat ott, ahol lehetséges. Meg mosogatni egyáltalán nem mosogatok. Undorodom a kajamaradéktól, a sajátomtól is, nemhogy másétól... Nem szoktam koszos edényekhez nyúlni, ezt a mosogatógép általában elvégzi helyettem, amiért mérhetetlenül hálás vagyok a kitalálójáért. Tényleg, rá kéne keresni, ki csinálta, aztán írni neki egy levelet, hogy mennyire köszönöm a létezését.
- Láttam itt bent múltkor csokit, hova raktad? - kapaszkodik a helyiség másik felén lévő ajtófélfába, teljes testsúlyát ezzel megkísérelve tartani.
- Bent van, úgysem találod meg, gyere - indulok meg a szobámba, lerúgva magamról a már kikötött bakancsom.
- Csak mondanod kellett volna, hol van.
- Felidegesítettél, úgyhogy viseld a következményeket.
- Mégis mikor?
- Itt lesz - keresem elő neki a már csak két sorral rendelkező tábla csokit, amelyet az ágyam felett lévő polcra rejtettem el, hogy egész éjjel érezzem az illatát.
- Légfrissítő takarékosan? - reccsen egyet, majd kettőt az ágy, ahogy - feltételezhetően - Chanyeol is fellép rá. Oh, Istenem, érzem a leheletét a tarkómon...
- Olyasmi. Tessék - fordulok meg, az orra alá nyomva az édességet, hogy ne higgyem azt, szagolgatni akart eddig. Nem mintha zavarna, csak na. Mint a pincsi kutya, követ még két lépésre is, mintha nem láthatna egészen estig, amíg el nem megy, mert egy nyolcig biztos itt lesz, ha csak nem jut eszébe neki, hogy át kéne néznie valakinek a papírjait. Bár kétlem, nem szokta hazavinni a munkát, elrendezi már ottléte során is ezeket a dolgokat.
- Mit akartál az előbb? - tolja arrébb a markom, hogy közeledni tudjon. Nem kapok levegőt, ezúttal hiperventillációs rohamom lesz?
- Nem tudom - rázom meg a vállam, készen arra, hogy én legyek az első ezúttal, aki elsétál annak ellenére, hogy rohadtul kívánom. Mármint nem úgy, máshogy! Jó, ezt már nehéz kimagyarázni, de a lényeg, nem úgy, ahogy egy nem Byun Baekhyun gondolja. - Mindig csak húzol - pillantok át a karomat szorító karjára, amivel maradásra bír.
- Mert szeretlek - mondja olyan természetességgel, melytől egy pillanatig én is elhiszem, hogy egy egyszerű beszélgetést folytatunk.
- Jó. Na tömd a fejed.
- Meg kell ünnepelnünk, hogy kimondtad, bírsz - ránt elő a háta mögül egy pezsgősüveget, mire majdnem kiesnek a szemeim a helyükről és felnevetek. Honnan a francból van az, és miért van olyan előérzetem, hogy egy szertartás keretében szeretne megkérdezni, leszek-e a barátja, majd maga alá gyűr, mikor nem vagyok teljesen magamnál? Bolond ez az ember, vagy csak szimplán túl sok volt neki az agykurkászás, aztán inkább áttért az agyhalott életmódba? - Rúgjunk be.
- Minek? - szűkítem össze a szemeim, nem értvén ezt a gondolatmenetet. Hogy fér össze a kettő?
- Régebben még be akartál rúgni, nem? Most megengedem - nyújtja megint csak közelebb az üveget, mit grimaszoló képpel vissza is lökök a mellkasához.
- Egy: felnőtt ember vagyok, aki akkor iszik, amikor szeretne, nem függök sem tőled, sem mástól az égvilágon. Kettő: most nincs is kedvem hozzá. Három: honnan a szarból teremtetted ezt elő?
- Sok a kérdés, Baek, de válasznak annyit, hogy nem szeretném, ha már az elején zavarban éreznéd magad, amiért bevallottad, kedvelsz.
- És le akarsz itatni? Sehun mondta, mi? Tudtam, hogy nem szabadott volna egyik alkalommal sem kettesben hagyni titeket, mert ez lesz!
Talán háromszor találkoztak ők azóta, mióta Sehunnal kibékültünk és barátok lettünk újra. Vagyis nem tudom, hogy barátok vagyunk-e, de a lényeg, szoktunk beszélgetni és nosztalgiázni, mint régebben, mikor még minden rendben volt köztünk. Bár így belegondolva, tényleg elmentem tőlük egy-két percre, amíg vécére vagy cigizni mentem, esetleg újratöltöttem a tálat popcornnal vagy chipssel. Sehun természeténél fogva beszédes, főleg a legkínosabb és legkellemetlenebb történeteket hozza fel, ha egyszer már úgy érzi, elfogadták az új társaságban. Meg előszeretettel utalgat arra, hogy milyen jók lennénk Chanyeollal, így valószínűleg tényleg neki eredt meg a nyelve ezekről, amiket én inkább az örökkévalóságig elhallgattam volna. Remélem azért a részeges történeteim nem kerültek terítékre, elég gáz lenne, ha kiderülne, már két húzás whisky és egy energiaital után idegrángásaim vannak, annyira sok bennem az ital - meg hogy képes vagyok babákat látni az Annabelle után.
- Nem erről van szó... - vakarja meg a tarkóját, azután pedig átnyúl a fejem felett a polcig, hogy végre elrakja, ami a kezében van, de csak azután, miután a csokimmal is ugyanezt teszi.
- Akkor? Biztos elmondta, hogy részegen milyen vagyok, azért akarod ezt ennyire.
- Azt mondta, majd te fogsz megcsókolni, nem kell nekem kezdeményeznem.
- Úgy beszélsz, mint egy gyerek.
- De legalább igazam van! - kontráz rá.
- Azt hiszed, így nem fogom megtenni? - lépek közelebb hozzá, lábammal magamhoz húzva az ágy befedetlenségének köszönhetően a nagypárnát, hogy arra is még ráálljak, ezzel elérve, hogy egy három centivel magasodjak.
- Azt! - jelenti ki határozottan, mire én a vállánál fogva lerántom annyira, hogy a szemeink egy vonalban legyenek. Mondanom sem kell, ég az arcom, de most pont leszarom, hiszen betojinak állított be, amit nem szoktam csak úgy szótlanul tűrni. Nyelve, és pislogva egyet, Chanyeol már csukott szemmel érinti az orrát az enyémhez, ugyanígy téve ezt a homlokával is. Ugyan elhatároztam már rég, hogy ez az én esélyem, ilyen felforrt vérrel még könnyebb is megtenni, de hezitálok még, mielőtt még ténylegesen túllépnék azon a Baekhyunon, aki fejet hajt mások előtt és nincs saját akarata.
Szóval a végén valahogy eljutok odáig, hogy ténylegesen ráhajoljak az ajkaira, viszont mivel a lelkierőm elhagy, elengedem a gallérját és csak állok, próbálva állni az - amúgy rossz - csókjait. Soha nem csinálta, vagy mi? Pedig mindenkit megkaphatna, erre azt sem tudja, merre hajoljon, de már azt sem érzékelem, hogy érdekelné, megint összenyálazta az állam. Zavartatni sem zavartatja magát, hamar utánakap a csípőmnek, hogy közelebb vonjon, mit egy nem éppen férfias hanggal és egy hátralépéssel díjazok, ahogy elvesztem magam alól a magasítót és megingok kétségbeesésemben. Ezt a kis baklövést félrerakva folytatjuk azt, amit elkezdtünk, annyi különbséggel, hogy megpróbálok azért én is valamit beletenni, mielőtt még kinyilvánítanám ezt az előzővel karöltve a legrosszabb csóknak, amit valaha átéltem. Nem vagyok egy követelőző és élvezethajcsár ember (irónia, haha), így nem azt mondom, hogy direkt nyitottam ki a szám nagyobbra, hogy kiférjenek rajta a már kikívánkozó sóhajok, de ez történt végül is, felesleges tagadnom. Tetszett, hát akkor meg miért ne mutathatnám ki? Chanyeol sem tett másképp, így hülye lettem volna nem kéretni magam, ha csak egy kis ideig is. Ennyit erről, hogy a véleményem magamról javult...
Már nem is tudom, mióta voltunk így, hogy az ágyon álltunk, megfeledkezve a külvilágról vagy a haragról, amelyek nemrég még nagyban gátoltak minket még a normális beszédtől is. Nem is bántam, hogy végül így kötöttünk ki. Bár tényleg rossz emlékeim voltak az ágyon smárolásról, de egyelőre álltunk rajta, nem ültem vagy feküdtem, semmi baj nem lehetett volna belőle, hiszen Chanyeol tényleg nem az az ember, aki képes lenne ezek után is az engedélyem nélkül bármit csinálni velem. Vagyis hát az első csókunk már megtörtént, attól tekintsünk el.
- Nem értesz a pszichológiához, mi? - válik el tőlem, miután már csak mindketten egymásra meredtünk nyitott szemmel, hangosan lélegezve.
- Már miért ne értenék?
- Felhúztalak valami olyannal, ami miatt előjött a bizonyítási kényszered. Ismerlek, Baekhyun - remeg meg a hangja. Képes elindítani bennem valamit, ahogy kimondja a teljes nevem. Nem is az, hogy formálisabb lenne, hanem csak van benne egy kis tisztelet, amely szerintem sokkal többet jelent, mintha nyuszizna vagy életemezne. Persze ezek csak példák, de én így gondolom. Ettől függetlenül, konkrétan kijátszotta az érzelmeim, hogy a saját javára fordítsa őket!
- Nem tudnád egyszer az életben kihagyni legalább ilyen pillanatokban a pszichológiát?!
- Milyen pillanatokban?
- Hát az ilyenekben! Jól van, hagyjál - fejtem le magamról a kezeit, amelyek már nem a csípőm körül fonódnak össze, hanem egyre lejjebb érzem őket keresgélni.
- Nem hagylak.
- Miért nem?
- Mert miért ne lehetne?
- Miért vagy ilyen?
- Milyen?
- Ilyen.
- Csörög a telefonom - szakítja félbe a roppant értelmes társalgásunk nem csak a csengőhangja, hanem már ő is.
- Miért nem veszed fel?
- Te érdekesebb vagy.
- Elhiszem - kuncogok egyet magamban, aztán a zsebéhez nyúlok megnézni, kinek van elhalaszthatatlan közlendője számára. Ha leejtem ezt a telefont (aminek körülbelül megvan ötven százalék esélye a készülék nagysága miatt), ki kell fizetnem majd a rezsi meg hadd ne soroljam tovább mik négyszeresét is. Nekem meg már három éve ugyanaz a régi Samsung van a kezemhez nőve... - Kyungie? Az a Kyung nem-tudom-mi gyerek?
- Mit akar? - motyogja el, mire kikapja a kezemből a telefont. - Helló. Nem mentem? Mi? Megígértem? Ja, tényleg... bocsánat. Jongin ott van? Milyen terv? Tudom, a terv! Nem, itt van. Majd megírom, jó? Most nem alkalmas. Jól van, helló - teszi le, egészen rövidre fogva a hívást. Talán egy perc lehetett. Azért észrevettem, hogy mielőbb be akarja fejezni. Már csak az a kérdés, milyen tervről beszélnek, meg mit kell nekik megírni, amit nem lehetett úgy mondani, hogy én is itt vagyok.
- Le kellett volna menned hozzá, igaz?
- Igen, de már mindegy.
- Látod, túl sokat vagy velem!
- Nem csinálsz úgy, mintha zavarna.
- Menj a francba már, látom, hogy a szememből akarsz olvasni - takarom el az arcom, mikor már túl észrevehetően bámul.
- Legalább már észreveszed, mikor mit akarok csinálni.
- Na, kezdhetek is bölcsészkarra járni.
- Azért inkább ne próbáld meg...
- Pedig én lehetnék pszichiáter! Az már jobb a pszichológusnál, nem? Ők többet tudnak! - veszem el tőle a telefonját, hogy rákeressek, mi is a különbség, meg hogy hogyan, miképp lehetnék én az.
- Nem feltétlenül tudnak többet.
- Jól van, csak szórakozom, miért szívod le a lelkesedésem? - rúgok bele a lábába, éppen csak egy kicsit, de ő felszisszen.
- És te miért bántasz folyton? - veszi vissza a pötyögőjét, jót nevetve saját szenvedésén.
- Mert megtehetem.
- Akkor én is megtehetem ezt? - ragad meg hirtelen az egyik lábszáramnál fogva, mire felkiáltok, ahogy egy lábon ugrálok és próbálom visszaszerezni a másik felett is az irányítást, mielőtt még hátraesnek a parkettára.
- Ne, Chanyeol ne! - visítom minden egyes megtett méter után, mellyel közelebb kerülök a nappaliban lévő komódhoz, amin egy kisebb dohánypálmán és a hangfalon kívül nincs más, csak zsebkendők és az éppen félbehagyott könyv, amit talán két hónapja, ha utoljára olvastam.
- Na mi az? - mosolyog rám gonoszan, legalább eddig félbehagyva a mentetésem, csupán hagyva, hogy a felhúzott lábam rángassam.
- Engedj el!
- Nem tetszik? - nevet ki, mire bennem egy újabb szinttel feljebb megy a pumpa. Nem vagyok egyébként egy idegbeteg alkat, de mikor kinevetnek, képes vagyok robbanni, akárcsak egy bomba.
- Nem, képzeld, nem! - rúgok egyet felé, melyet visszatart ugyan, de ő hátrébb lép egyet.
- Mit kapok, ha elengedlek?
- Két nagy pofont és egy rúgást középre-
- Puszit kérek.
- Nem kapsz!
- De miért?
- Mert! Engedj el!
- Nem.
- Na... Légyszíves, Chanyeol - váltok taktikát, ezzel hangom is mézes mázassá varázsolva. A tekintetem is meglágyul, bár szerintem látja, ahogy rángatózik a szám sarka és a szemem is tikkel a dühtől.
- Csak ha nem bántasz, nem ütsz, nem rúgsz.
- Megígérem, csak fáj már, eressz el - teszem össze a kezeim, összekulcsolva ujjaim, s le is hajlok kicsit, már amennyire a gerincem engedi és bírja.
- Tényleg?
- Tényleg, Chanyeol.
- Jól van, Baek.
Csak egy-két pillanatig mozgatom ajkaim, ahogy az alsót párnáim fogaival karcolja, mikor picit lefagy cselekedeteimre, amit rögtön kihasználva zárom össze a szám. Rá nem nézve törlöm meg az állam, mit ugyanúgy érintett és összenyálazott. Akármennyire érzem, hogy nem helyénvaló sem nekem, sem a lelki állapotomnak, képtelen vagyok bevallani, hogy többször is elfogadnám a csókját. Sőt, talán még meg is tudnám kedvelni ezeket, ha nem ilyen keretek közt kapnám.
Lassan irányítom rá tekintetem, heves szívveréssel és adrenalinnal átitatva.
- Huszonegyedike van, Chanyeol - vallom be, ugyanolyan mozdulatlanul előtte. Csak egy pillanata ugrott fel bennem a dátum, mégis megremegtem és elöntöttek az emlékek a múltból.
- Már két hónapja nem "ünnepeled" a huszonegyedikét, Baekhyun - simít arcomra, ezzel a mozdulattal egy tincset is arrébb söpörve szemem világából. - Szóval ne jusson pont most eszedbe.
- Te juttattad eszembe...
Nem akartam erről beszélni. Nem tartottam egy olyan témának, amit képes lennék felhozni bármikor anélkül, hogy ne lepjék el az elmém az akkor keveredő szagok, hogy ne érezzem újra szorítani a testem körül a kezeket, mint akkor. Ha kinyitottam volna a szemem, talán ennél is rosszabbul érintett volna? Képes lettem volna arra, hogy most szerelmes legyek? Elgondolkoztam azon is, hogy mennyi mindent elvettek tőlem, mivel ekkora önmarcangolásba kezdtem egy - most már tudom - nem az én hibámból történő dolog miatt. Csak képtelen vagyok ezt elfogadni és feldolgozni. Vagy nem is akarom. Magaménak érzem ezt a szenvedést, amiért annyira provokáltam magam.
- És én el is akarom veled felejtetni.
Közel volt. Mind testileg, mind lelkileg, összetúrt frufruja már sajátom helyett szemeim előtt volt és ingerelte szempilláim mielőbbi pislogásra, mégsem rezdültem meg. Valósággal össze voltam zavarodva, ahogy ekkora információáradat terített maga alá, akárcsak egy erőteljes lavina, amely fejen üt, és elveszted minden érzéked realitását.
- Szerinted képes leszel rá?
- Szerintem? Már félúton járunk.
- Akkor hiszek neked.
Nem tudom mire számítottam; arra, hogy eltávolodik, vagy hogy újra hozzám hajol. Abban sem voltam tisztában, hogy én mit szeretnék igazából, hiszen minden eshetőséget elfogadtam volna felháborodás nélkül, mégis türelmetlenül dübörgött a torkomban a szívem. Nem akartam úgy érezni magam, mintha becsapnának, meg úgy sem, mintha magam csapnám be. De aztán Chanyeol félbeszakította terveim, mikor már egy ideje eldöntöttem, igenis megcsókolom.
- Nem vagy éhes? - zökkent ki látszólag teljes lelki békével, én pedig nem tudok mást tenni, mint értetlenül grimaszba húzni a szám, hogy ennyire más irányba sodródnak a dolgok.
- Nem...?
- Ma még nem ettél.
- Alig múlt dél, nem vagyok még éhes.
- De én igen.
- Nem akarom, hogy egyél még - nézek rá nagy szemekkel, mire visszalátom - gondolom -az ezelőtti arcom, melyet akkor vágtam, mikor hárított.
- Hogyhogy?
- Hát, tudod...
- Igen?
- Kedvellek.
- És? Ezért nem ehetek?
- Az előbb még mást csináltunk.
- Vagy úgy!
- Most mit nézel? - utalok arra, ahogy csak van magában, mintha nem igazán érdekelné, amit az előbb mondtam. De hát erre várt, nem?
- Nem tudom. Téged - fordít hátat, elslisszolva valamerre, mit persze én már nem tudok megakadályozni a zavarban létem miatt. Hülye én! Direkt csinálja, mi? Tudja, hogy milyen érzés, ha húzom, vissza akarja adni bosszúként amolyan 'amit adsz, azt kapsz' móddal. De én nem kértem ezt!
- Inkább nem mondok semmit... - markolok bele a pulcsim nyakába, hogy leerőszakoljam magamról valahogy az anyagot. Talán két évvel ezelőttig anyáék mindig kérdőre vontak, hogy hogy tudok ilyen kifordítottan vetkőzni, mert hogy a ruhámat az aljánál fogva kéne húzni, nem pedig a nyakánál. Meg aztán még azt sem értették, hogy gurigázom össze a zoknikat, mert csak úgy egyszerűen összegubancolom minden gond nélkül. Ebből már lehet következtetni arra, nem vagyok a legjobb ruhahajtogatásban, mosásban és vasalásban sem. Nem háziasszonynak készültem, én csak lerövidítem a munkálatokat ott, ahol lehetséges. Meg mosogatni egyáltalán nem mosogatok. Undorodom a kajamaradéktól, a sajátomtól is, nemhogy másétól... Nem szoktam koszos edényekhez nyúlni, ezt a mosogatógép általában elvégzi helyettem, amiért mérhetetlenül hálás vagyok a kitalálójáért. Tényleg, rá kéne keresni, ki csinálta, aztán írni neki egy levelet, hogy mennyire köszönöm a létezését.
- Láttam itt bent múltkor csokit, hova raktad? - kapaszkodik a helyiség másik felén lévő ajtófélfába, teljes testsúlyát ezzel megkísérelve tartani.
- Bent van, úgysem találod meg, gyere - indulok meg a szobámba, lerúgva magamról a már kikötött bakancsom.
- Csak mondanod kellett volna, hol van.
- Felidegesítettél, úgyhogy viseld a következményeket.
- Mégis mikor?
- Itt lesz - keresem elő neki a már csak két sorral rendelkező tábla csokit, amelyet az ágyam felett lévő polcra rejtettem el, hogy egész éjjel érezzem az illatát.
- Légfrissítő takarékosan? - reccsen egyet, majd kettőt az ágy, ahogy - feltételezhetően - Chanyeol is fellép rá. Oh, Istenem, érzem a leheletét a tarkómon...
- Olyasmi. Tessék - fordulok meg, az orra alá nyomva az édességet, hogy ne higgyem azt, szagolgatni akart eddig. Nem mintha zavarna, csak na. Mint a pincsi kutya, követ még két lépésre is, mintha nem láthatna egészen estig, amíg el nem megy, mert egy nyolcig biztos itt lesz, ha csak nem jut eszébe neki, hogy át kéne néznie valakinek a papírjait. Bár kétlem, nem szokta hazavinni a munkát, elrendezi már ottléte során is ezeket a dolgokat.
- Mit akartál az előbb? - tolja arrébb a markom, hogy közeledni tudjon. Nem kapok levegőt, ezúttal hiperventillációs rohamom lesz?
- Nem tudom - rázom meg a vállam, készen arra, hogy én legyek az első ezúttal, aki elsétál annak ellenére, hogy rohadtul kívánom. Mármint nem úgy, máshogy! Jó, ezt már nehéz kimagyarázni, de a lényeg, nem úgy, ahogy egy nem Byun Baekhyun gondolja. - Mindig csak húzol - pillantok át a karomat szorító karjára, amivel maradásra bír.
- Mert szeretlek - mondja olyan természetességgel, melytől egy pillanatig én is elhiszem, hogy egy egyszerű beszélgetést folytatunk.
- Jó. Na tömd a fejed.
- Meg kell ünnepelnünk, hogy kimondtad, bírsz - ránt elő a háta mögül egy pezsgősüveget, mire majdnem kiesnek a szemeim a helyükről és felnevetek. Honnan a francból van az, és miért van olyan előérzetem, hogy egy szertartás keretében szeretne megkérdezni, leszek-e a barátja, majd maga alá gyűr, mikor nem vagyok teljesen magamnál? Bolond ez az ember, vagy csak szimplán túl sok volt neki az agykurkászás, aztán inkább áttért az agyhalott életmódba? - Rúgjunk be.
- Minek? - szűkítem össze a szemeim, nem értvén ezt a gondolatmenetet. Hogy fér össze a kettő?
- Régebben még be akartál rúgni, nem? Most megengedem - nyújtja megint csak közelebb az üveget, mit grimaszoló képpel vissza is lökök a mellkasához.
- Egy: felnőtt ember vagyok, aki akkor iszik, amikor szeretne, nem függök sem tőled, sem mástól az égvilágon. Kettő: most nincs is kedvem hozzá. Három: honnan a szarból teremtetted ezt elő?
- Sok a kérdés, Baek, de válasznak annyit, hogy nem szeretném, ha már az elején zavarban éreznéd magad, amiért bevallottad, kedvelsz.
- És le akarsz itatni? Sehun mondta, mi? Tudtam, hogy nem szabadott volna egyik alkalommal sem kettesben hagyni titeket, mert ez lesz!
Talán háromszor találkoztak ők azóta, mióta Sehunnal kibékültünk és barátok lettünk újra. Vagyis nem tudom, hogy barátok vagyunk-e, de a lényeg, szoktunk beszélgetni és nosztalgiázni, mint régebben, mikor még minden rendben volt köztünk. Bár így belegondolva, tényleg elmentem tőlük egy-két percre, amíg vécére vagy cigizni mentem, esetleg újratöltöttem a tálat popcornnal vagy chipssel. Sehun természeténél fogva beszédes, főleg a legkínosabb és legkellemetlenebb történeteket hozza fel, ha egyszer már úgy érzi, elfogadták az új társaságban. Meg előszeretettel utalgat arra, hogy milyen jók lennénk Chanyeollal, így valószínűleg tényleg neki eredt meg a nyelve ezekről, amiket én inkább az örökkévalóságig elhallgattam volna. Remélem azért a részeges történeteim nem kerültek terítékre, elég gáz lenne, ha kiderülne, már két húzás whisky és egy energiaital után idegrángásaim vannak, annyira sok bennem az ital - meg hogy képes vagyok babákat látni az Annabelle után.
- Nem erről van szó... - vakarja meg a tarkóját, azután pedig átnyúl a fejem felett a polcig, hogy végre elrakja, ami a kezében van, de csak azután, miután a csokimmal is ugyanezt teszi.
- Akkor? Biztos elmondta, hogy részegen milyen vagyok, azért akarod ezt ennyire.
- Azt mondta, majd te fogsz megcsókolni, nem kell nekem kezdeményeznem.
- Úgy beszélsz, mint egy gyerek.
- De legalább igazam van! - kontráz rá.
- Azt hiszed, így nem fogom megtenni? - lépek közelebb hozzá, lábammal magamhoz húzva az ágy befedetlenségének köszönhetően a nagypárnát, hogy arra is még ráálljak, ezzel elérve, hogy egy három centivel magasodjak.
- Azt! - jelenti ki határozottan, mire én a vállánál fogva lerántom annyira, hogy a szemeink egy vonalban legyenek. Mondanom sem kell, ég az arcom, de most pont leszarom, hiszen betojinak állított be, amit nem szoktam csak úgy szótlanul tűrni. Nyelve, és pislogva egyet, Chanyeol már csukott szemmel érinti az orrát az enyémhez, ugyanígy téve ezt a homlokával is. Ugyan elhatároztam már rég, hogy ez az én esélyem, ilyen felforrt vérrel még könnyebb is megtenni, de hezitálok még, mielőtt még ténylegesen túllépnék azon a Baekhyunon, aki fejet hajt mások előtt és nincs saját akarata.
Szóval a végén valahogy eljutok odáig, hogy ténylegesen ráhajoljak az ajkaira, viszont mivel a lelkierőm elhagy, elengedem a gallérját és csak állok, próbálva állni az - amúgy rossz - csókjait. Soha nem csinálta, vagy mi? Pedig mindenkit megkaphatna, erre azt sem tudja, merre hajoljon, de már azt sem érzékelem, hogy érdekelné, megint összenyálazta az állam. Zavartatni sem zavartatja magát, hamar utánakap a csípőmnek, hogy közelebb vonjon, mit egy nem éppen férfias hanggal és egy hátralépéssel díjazok, ahogy elvesztem magam alól a magasítót és megingok kétségbeesésemben. Ezt a kis baklövést félrerakva folytatjuk azt, amit elkezdtünk, annyi különbséggel, hogy megpróbálok azért én is valamit beletenni, mielőtt még kinyilvánítanám ezt az előzővel karöltve a legrosszabb csóknak, amit valaha átéltem. Nem vagyok egy követelőző és élvezethajcsár ember (irónia, haha), így nem azt mondom, hogy direkt nyitottam ki a szám nagyobbra, hogy kiférjenek rajta a már kikívánkozó sóhajok, de ez történt végül is, felesleges tagadnom. Tetszett, hát akkor meg miért ne mutathatnám ki? Chanyeol sem tett másképp, így hülye lettem volna nem kéretni magam, ha csak egy kis ideig is. Ennyit erről, hogy a véleményem magamról javult...
Már nem is tudom, mióta voltunk így, hogy az ágyon álltunk, megfeledkezve a külvilágról vagy a haragról, amelyek nemrég még nagyban gátoltak minket még a normális beszédtől is. Nem is bántam, hogy végül így kötöttünk ki. Bár tényleg rossz emlékeim voltak az ágyon smárolásról, de egyelőre álltunk rajta, nem ültem vagy feküdtem, semmi baj nem lehetett volna belőle, hiszen Chanyeol tényleg nem az az ember, aki képes lenne ezek után is az engedélyem nélkül bármit csinálni velem. Vagyis hát az első csókunk már megtörtént, attól tekintsünk el.
- Nem értesz a pszichológiához, mi? - válik el tőlem, miután már csak mindketten egymásra meredtünk nyitott szemmel, hangosan lélegezve.
- Már miért ne értenék?
- Felhúztalak valami olyannal, ami miatt előjött a bizonyítási kényszered. Ismerlek, Baekhyun - remeg meg a hangja. Képes elindítani bennem valamit, ahogy kimondja a teljes nevem. Nem is az, hogy formálisabb lenne, hanem csak van benne egy kis tisztelet, amely szerintem sokkal többet jelent, mintha nyuszizna vagy életemezne. Persze ezek csak példák, de én így gondolom. Ettől függetlenül, konkrétan kijátszotta az érzelmeim, hogy a saját javára fordítsa őket!
- Nem tudnád egyszer az életben kihagyni legalább ilyen pillanatokban a pszichológiát?!
- Milyen pillanatokban?
- Hát az ilyenekben! Jól van, hagyjál - fejtem le magamról a kezeit, amelyek már nem a csípőm körül fonódnak össze, hanem egyre lejjebb érzem őket keresgélni.
- Nem hagylak.
- Miért nem?
- Mert miért ne lehetne?
- Miért vagy ilyen?
- Milyen?
- Ilyen.
- Csörög a telefonom - szakítja félbe a roppant értelmes társalgásunk nem csak a csengőhangja, hanem már ő is.
- Miért nem veszed fel?
- Te érdekesebb vagy.
- Elhiszem - kuncogok egyet magamban, aztán a zsebéhez nyúlok megnézni, kinek van elhalaszthatatlan közlendője számára. Ha leejtem ezt a telefont (aminek körülbelül megvan ötven százalék esélye a készülék nagysága miatt), ki kell fizetnem majd a rezsi meg hadd ne soroljam tovább mik négyszeresét is. Nekem meg már három éve ugyanaz a régi Samsung van a kezemhez nőve... - Kyungie? Az a Kyung nem-tudom-mi gyerek?
- Mit akar? - motyogja el, mire kikapja a kezemből a telefont. - Helló. Nem mentem? Mi? Megígértem? Ja, tényleg... bocsánat. Jongin ott van? Milyen terv? Tudom, a terv! Nem, itt van. Majd megírom, jó? Most nem alkalmas. Jól van, helló - teszi le, egészen rövidre fogva a hívást. Talán egy perc lehetett. Azért észrevettem, hogy mielőbb be akarja fejezni. Már csak az a kérdés, milyen tervről beszélnek, meg mit kell nekik megírni, amit nem lehetett úgy mondani, hogy én is itt vagyok.
- Le kellett volna menned hozzá, igaz?
- Igen, de már mindegy.
- Látod, túl sokat vagy velem!
- Nem csinálsz úgy, mintha zavarna.
- Menj a francba már, látom, hogy a szememből akarsz olvasni - takarom el az arcom, mikor már túl észrevehetően bámul.
- Legalább már észreveszed, mikor mit akarok csinálni.
- Na, kezdhetek is bölcsészkarra járni.
- Azért inkább ne próbáld meg...
- Pedig én lehetnék pszichiáter! Az már jobb a pszichológusnál, nem? Ők többet tudnak! - veszem el tőle a telefonját, hogy rákeressek, mi is a különbség, meg hogy hogyan, miképp lehetnék én az.
- Nem feltétlenül tudnak többet.
- Jól van, csak szórakozom, miért szívod le a lelkesedésem? - rúgok bele a lábába, éppen csak egy kicsit, de ő felszisszen.
- És te miért bántasz folyton? - veszi vissza a pötyögőjét, jót nevetve saját szenvedésén.
- Mert megtehetem.
- Akkor én is megtehetem ezt? - ragad meg hirtelen az egyik lábszáramnál fogva, mire felkiáltok, ahogy egy lábon ugrálok és próbálom visszaszerezni a másik felett is az irányítást, mielőtt még hátraesnek a parkettára.
- Ne, Chanyeol ne! - visítom minden egyes megtett méter után, mellyel közelebb kerülök a nappaliban lévő komódhoz, amin egy kisebb dohánypálmán és a hangfalon kívül nincs más, csak zsebkendők és az éppen félbehagyott könyv, amit talán két hónapja, ha utoljára olvastam.
- Na mi az? - mosolyog rám gonoszan, legalább eddig félbehagyva a mentetésem, csupán hagyva, hogy a felhúzott lábam rángassam.
- Engedj el!
- Nem tetszik? - nevet ki, mire bennem egy újabb szinttel feljebb megy a pumpa. Nem vagyok egyébként egy idegbeteg alkat, de mikor kinevetnek, képes vagyok robbanni, akárcsak egy bomba.
- Nem, képzeld, nem! - rúgok egyet felé, melyet visszatart ugyan, de ő hátrébb lép egyet.
- Mit kapok, ha elengedlek?
- Két nagy pofont és egy rúgást középre-
- Puszit kérek.
- Nem kapsz!
- De miért?
- Mert! Engedj el!
- Nem.
- Na... Légyszíves, Chanyeol - váltok taktikát, ezzel hangom is mézes mázassá varázsolva. A tekintetem is meglágyul, bár szerintem látja, ahogy rángatózik a szám sarka és a szemem is tikkel a dühtől.
- Csak ha nem bántasz, nem ütsz, nem rúgsz.
- Megígérem, csak fáj már, eressz el - teszem össze a kezeim, összekulcsolva ujjaim, s le is hajlok kicsit, már amennyire a gerincem engedi és bírja.
- Tényleg?
- Tényleg, Chanyeol.
- Jól van, Baek.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése