A párna a legjobb tanácsadó - 2. óra

Baekhyun pov

- Mimo, drágám, elfelejtkeztem rólad… - bámulok lebiggyesztett ajkakkal az akváriumban úszkáló majdhogynem haldokló halra. - Adok kajcsit, rendben? Minden rendben lesz, ígérem - simítok végig az átlátszó felületen aggódva, ugyanis az utolsó két napban elhanyagoltam szegényt, mert nem jöttem ki a szobámból. Mára azonban jelenésem van a mindenesnél, így kénytelen voltam valahogy kitápászkodni az ágyamból, igaz, hosszú nehézségek után, de megtörtént.
Beszórva az ásványi anyagokban gazdag haltáp utolsó pár szemét is figyelem, ahogy Mimo boldogságban (és vízben) úszva kapkodja el őket, majd tátogva köszöni meg az összes falatot, amit magáénak tudhat.
- Mimokám, de jó is lenne, ha apu is boldog lenne a kajcsitól… Bocsi még egyszer, hogy nem adtam enni, sajnos apu feje felett összecsaptak a hullámok és lassan megfullad tőlük - sóhajtok lemondóan, majd sarkon fordulva elmegyek először lezuhanyozni, fogat mosni és beszedem a gyógyszereim, nehogy megint ordítozva vonuljak végig a fél városon.
Szemezve az undorító tükörképemmel tüzetesen átvizsgálom az összes bőrhibám, anyajegyem, ami az arcomon van, hátha valamit változtam pár végig aludt nap alatt, de semmi sem történt, minden maradt ugyanúgy: a csúnya szemeim, az orrom és a szám is. Már meg sem lepődve vonulok ki letörten felöltözni, hogy eltereljem a gondolataim a kinézetemről, de a hatalmas ruháim sajnos erre csak rátesznek, mivel egyre több felesleg lesz rajtam. Nem viszek be túl sok ételt a szervezetembe, egyáltalán nem, de ha igen, akkor azt is undorodva nyelem le, hisz’ a kalóriák beáramolnak belém, amikből majd zsír lesz és én csak hízok tőlük.
Ocsmány egy körforgás ez.

Chanyeol pov

Hétfő. 

Most ezt a napot a remény új sugarának nevezem; Dr. Park Chanyeol ugyanis ma kezdi a rendelését pontban délkor. 
Mivel pénteken nem sikerült átnéznem Byun Baekhyun papírjait, ma kellett nekiállnom, ezért is jöttem be két órával a nyitás előtt, mielőtt bárkit is itt találtam volna. Dr. Jung búcsúpartija szombaton volt, mit nem túl nagy körben töltettünk, csak a klinika dolgozói voltak itt egy-két kivétellel. Alkohol sem volt túl sok, tekintve, hogy mégiscsak egy szakrendelőben vagyunk, étel viszont volt bőséggel legnagyobb szerencsémre. Édesszájú vagyok, talán én pusztítottam el a legtöbb süteményt; valahogy azzal adatott meg az ég, hogy lassan hízok, így minden probléma nélkül vihetem be a legcukrosabb dolgokat is magamba nagymértékben. 

Tizenegy magasságában érkezik meg Jiyeon, rögtön utána követi őt Minseok és Jongdae (akiknek tetszik a recepciós lány), az utóbbi ajkain egy apró, mondhatni perverz mosollyal figyeli a lányra feszülő egyberészes ruhát. 
- Jó reggelt - köszönök hármójuknak visszafogottan, minden erőmmel visszatartva a nevetésem Jongdae arckifejezésén.
- ’Reggelt, Chanyeol - szólal fel egyszerre a recepciós és a gyógytornász. 
Jiyeon nehézkesen átlendíti az aktatáskáját a pulton, a másik kettő továbbra sem venné le a szemét róla még egy pillanatra sem, hogy segítsenek neki mondjuk cipekedni.
- Chanyeol-ah, az El Dorado egy műszakos munkatársa, köszöntünk itt - rázza meg a kezem a kisebb lány. - Köszi, hogy helyettesítettél, sokat jelentett. Egy kávéhoz mit szólsz este? Én fizetném - mosolyog továbbra is teljes fogsorával elvakítva engem. 

- Dehogyis, nem szükséges. Csak természetes - pillantok hátra a két férfi reakciójára, ám ők hátat fordítva várnak az automatából érkező kávéra.

- Ragaszkodom hozzá, akkor így mondom - neveti el magát, hajzuhatagját hátra söpörve. 

- Legyen - adom be a derekam végül. Kedves lány, de mint említettem, a nők nem nyerők nálam. 

- Hány beteged lesz ma várhatólag? 

- Ha minden igaz öt - gondolkodok el.

- Akkor hatkor végzel. Bomin akkor jön váltani, úgyhogy mehetünk együtt innen, ha gondolod. 

- Persze - bólogatok.

- Gerlepár, ha vége van a romantikából, akkor én kérném Lim Hwanjung kórlapját - könyököl a pultra Jongdae eléggé idegesen, villámokat szóró szemekkel, külön figyelmet fordítva rám. 

- Pillanat - jön be mellém a recepciós, átkutatva a lábamnál lévő polcot. - Itt is van. Ha jól emlékszem holnap jön, nem?

- De, akkor. Át kéne írni szerintem a jelenéseit is két hétről egyre, van kivetnivaló az állapotával kapcsolatban - csapja fel a dossziét a pszichiáter, míg Minseok még mindig az italjára várva toporog egyhelyben. 

- Akkor mindenképp kérdezd meg, hogy neki jó lesz-e az így.

- Persze, megfogom. Én viszont megyek, Kang úr hamarosan jön… 

- Sok szerencsét hozzá! - ordítjuk mind egyszerre, majdnem nevetve. Annak az öregnek van beütése azok alapján, amiket eddig tapasztaltam úgy két percig, amíg azon vitatkoztunk, muszáj lesz felmennie a másodikra, mert teremcserét tartottak. Jongdae egy lemondó sóhajt hallatva felvonul az emeletre, hogy elpakoljon minden éles tárgyat az érkező elől, mielőtt még gyilkolni lenne azokkal kedve. 

- Szerintem én is megyek, tíz perc múlva dél - érkezik mellénk az eddig szinte szótlan Minseok. - Chanyeol, neked pedig kitartást az első hivatalos napodra - veregeti meg a vállam, majd ő is elvonulva kezdi el a napját.

- Egyébként - kezd neki Jiyeon -, kijönnél? Mármint nem tolakodás vagy bármi, csak neked nem éppen itt van a rendelőd. 

- Máris! - állok fel tisztelegve, mire a fiatalabb elneveti magát. - Kérdezhetek valamit?

- Kérdezz, maximum nem válaszolok. 

- Szerinted hülyeség lenne a betegek diagnózisát újra felállítani? Egynek elolvastam a dokumentumait, de jobban szeretném, ha el tudnék velük úgy beszélgetni, mint egy teljesen új emberrel. Lehet, hogy nekik a társaságom kényelmetlen lesz, de meg akarom őket ismerni, nem csak pár lerövidített mondatból folytatni a terápiájukat. Mit gondolsz? - vetem fel a kérdőjeles ötletem. Nagy hangsúlyt szeretnék fektetni az ismerkedésre, így nem gondolom, hogy pár oldalból annyira le tudnám szűrni, milyen a betegek személyisége és lelkivilága.

- Őszintén? Egyetértek, Chanyeol-ah. Új pszichológusuk van, új kezdetet jelent ez nemcsak neked, hanem nekik is. Biztosan kedvelni fognak. 

- Köszi, ez most segített. Akkor én szerintem felvonulok a helyemre - vakarom meg a tarkóm, kezemben az újonnan felvett betegeim adataival. 

- Rendben. Ha bármi van, valószínűleg itt vagyok, ha mégsem, akkor Jongdaet nyugtatom le, miután végzett Kang bácsi után... - fészkelődik ő is be a recepciós pult mögé, majd bekapcsolja a számítógépet és a monitort, hogy egy újabb hosszadalmas hetet kezdjen el ezzel.

Baekhyun pov

- Park Chanyeolhoz jöttem - lépkedek a recepciós elé, ki picit meglepődve tekintget rám, hogy képben vagyok az új kurkászkámról. Elmosolyodok megszeppentségén, mit ő készségesen viszonoz, miután nyugtázta, hogy semmi baj sincs a fejemmel. 
- Az emeleten van, ahol eddig volt Dr. Jung irodája - fordul vissza a monitorhoz végül. 
Teljesen nyugodtan, mindenféle feszültség nélkül próbálok feljutni az elsőre, ám ez már a második lépcsőfoknál kudarcba fullad, mert félek, mi lesz, ha újabb ember megtudja a nem éppen csodálatos utolsó három hónapom.
Amire viszont hosszabban elgondolkoznék az életem történetén egy falnak támaszkodó - még mindig - toronyóra magas doki vár karba tett kézzel és olyan stílusos szemüvegben, hogy leesik az állam, ahogy csak a márkája neve beugrik hirtelenjében. Ahogy leveszem a tekintetem a biztos tízezres értékű szemüvegről, elmosolyodik, és int egyet, hogy kövessem be az ismerős helyre.
- Ülj le nyugodtan, nem harapok - húzza ki a széket nekem, gesztusát elfogadva hezitálás nélkül. Már nagyon fájtak a lábaim, főleg, hogy az ideút is negyedóra, így nem volt nagyon mit kéretnem magam, valljuk be. - Hogy a formalitás is meglegyen - nyújtja felém a tenyerét, mire ráfogva kezet rázunk, amit természetesen ő kezdeményez nem is akármilyen erővel. -, Park Chanyeol vagyok, az új pszichológusod.
- Byun Baekhyun - engedek szorításomon egy lágy mosoly keretében.   

- Volt szerencsém beleolvasni a történetedbe- 

- Jaj, Istenem...

- Ugyan már, nincs szégyellnivalód - húzza ki az A4-es lapokat a dossziémból, melyekre semmi figyelmet sem fordít, inkább továbbra is a szemembe néz, amit én elég nehezen viselek. Mondják, hogy a szem a lélek tükre vagy ilyesmi, de zavarba hoz, ha valaki néz rám, főleg a csúnya arcomra… - Úgy gondolom, hogy elkezdhetnénk elölről a dolgokat, mint mikor Dr. Junggal kezdted. Tudod, beszélgetünk, mesélsz nekem, én pedig kérdezek. Neked ez így jó lenne?

- Ha magának igen, akkor nekem is. 

- Jól meg fogjuk érteni egymást - kuncog egyet, majd az összes papírt összegyűrve a kukába hajítja, mit nem kissé kikerekedett szemekkel nézek végig. - Mint láthatod, ennyi a múlt. Ha megfelelően kezeled, képes vagy a kukába hajítani.

- Próbálom - forgatom meg a szemeim hisztérikusan. Mindenki papol, hogy majd elfelejtem és majd elmúlnak a rossz napok, de nem, egyáltalán nem jönnek jobbak és nem is felejtődnek a hetek múlásával. 

- Elmondanád mit érzel most? Képzeld el, hogy nem vagyok itt - viszi feljebb a hangját pár hangközzel -, mi az a dolog, ami elsőre eszedbe jut?

- Hogy mi? Talán a magány. Egyedül érzem magam, ha egyedül vagyok. Ironikus, nem igaz? - mosolygok saját szerencsétlenségemen, ám ő csak jegyzetel egy új lapra. 

- És szerinted mivel tudnád a magányt megszűntetni?

- Talán barátokkal, ismerősökkel - halkulok el a fájdalmas emlékekre visszagondolva. 

- Elvesztetted őket, ha jól értelmeztem az eddigiekből. - Én csak bólintok egyet erre. - Miért történt ez?  

- Nem igazán voltak barátaim soha sem. A munkahelyemről volt pár, de nem olyan tartósak, csak ott beszélgettünk legfeljebb. Egy igazi volt, aki egyre csak eltávolodott tőlem, miután párja lett. Nem beszéltünk, nem hívott, nem jött hozzám, így én sem kerestem. Mindenkinek családja lett eközben, én még mindig egyedül gubbasztok - húzom el a szám.

- Tehát barátokat szeretnél, akikre számíthatsz és kitartanak melletted. Mit szólnál, ha mi ezentúl barátok lennénk? Segítek neked, ha baj van, ahogy most teszem, te pedig támaszkodhatsz rám. Ha a dolgok megfordulnának, én kérek tőled segítséget, ha kell, éjjel háromkor - vázolja fel a barátságunk kezdetét, mit nem igazán tudok hova tenni. Flörtölni próbál velem, vagy mi az Istennel próbálkozik jelenleg?

- Elnézést - szólalok meg kis hallgatás után -, maga a férfiakat szereti? 

- Baekhyun, most csak viccel remélem - nevet fel kínjában az asztalt csapkodva. - Jelenleg is randizom egy hölggyel.

Chanyeol pov

Letagadni sem merném, de Baekhyun kérdése után olyan zivatarfelhő gomolygott a fejem felett, ami elvette az egész kedvem az élettől is. Ennyire nem tudnám leplezni a másságom? Elvégre eddig senki nem jött rá, még nem is sejtette, most viszont éppen az egyik betegem alig öt perc után kérdőre vonta a szexuális irányultságom (nem öt perc, összesítve talán egy óra is van). 
- Tényleg randizom - próbálom hitegetni nemcsak őt, hanem magam is, ismételgetve előző mondatom, ő azonban szerencsére semmit nem vesz észre a hazugságból. Vagyis nem hazugság, tényleg randizunk ma Jiyeonnal, de nem fogunk összejönni vagy folytatni ezt az egészet, azt garantálom. - Lehet, hogy egy kicsit tolakodónak és közvetlennek tűnők, ez egy ilyen tulajdonságom. Úgy tartom, mindenkinek szüksége van valakire, ha maga alatt van. Te sem vagy kivétel, hisz’ most mondtad, hogy szeretnél másokat a közeledbe. Én csak felajánlottam egy lehetőséget. Nem szeretném, hogy egy ilyen értékes élet elhomályosodjon - mosolygok rá biztatóan, mire ő semmit sem reagál, inkább csak leszegezi a tekintetét az ölében tartott kezére. - Párkeresésen nem gondolkoztál esetleg? 
- Az utóbbi egy évem arra pazaroltam el. Olvasta mennyire nincs szerencsém az életben, így felesleges próbálkoznom is.
- Van egy olyan érzésem, hogy félsz a szerelemtől.
- Miért ne tenném? Elvégre csak csalódtam a „szerelemben” - érzékenyül el, mire elé tolom a papírzsebkendős dobozt, ha netalántán kellene. - Emiatt mentem tönkre, nem kérek belőle, sem semmiből - ragad meg egy zsepit erőszakosan, mellyel kifújja az orrát, ezután összegyűrve azt szorongatja tovább a kezében.
- Hogy érted, hogy nem kérsz semmiből? - kérdezek vissza. Megrázza a fejét minimálisan, s egy újabb zsebkendőt felvéve törölgeti az arcát, melyen már ott csillognak a könnycseppek. 

- Nem kérek az életből. Nem akarok lélegezni, aludni, semmit sem akarok. Nem akarok törődni másokkal, sem magammal. Nincs értelme semminek már tovább - tör ki hangos zokogásban, mire érzem, hogy az én torkomba is gombóc nő. Nem tudom, hogyan kéne igazából kezelnem a helyzetet. - Nem akarok kimozdulni otthonról, csak ülni a sötétben. Nem akarok aludni, hogy ne legyenek rémálmaim. Nem akarok lélegezni, hogy éljek. Nem akarok gondolkozni, hogy emlékezzek… 

- Baekhyun - szólítom, de ő figyelmen kívül hagyva nevét bámul továbbra is maga mellé. -, figyelj rám. Nem vagy egyedül, tudnod kell. Több ezer ember érez pontosan úgy, mint te. Te nem ezt érdemelted, ne gondold, hogy igen. Mások hibái miatt okolod magad, de ne tedd. Pontosan ezért vagyok itt, hogy segítsek neked túljutni ezen az állapoton. 

- És mikor fog a segítség használni? - emeli fel fátylas tekintetét rám, kis mosolyra húzva ajkait saját szenvedésén. - Másfél hónapja járok ide. Egyszer úgy érzem veszélyes vagyok magamra, máskor pedig enyhül.  

- Van háziállatod? 

Ez persze kizökkenti őt. Tudományosan megállapított tény, hogy az állatok jótékony hatással vannak az emberekre, legfőképp azok, amelyek sok szeretgetést és figyelmet igényelnek. Ha lenne egy négylábúja, mondjuk macskája, kevés idő alatt kivetülne rá is az állat boldogsága, megnyugtatná őt. Ha az állattal jól kijön, az emberekhez is közelebb kerülhet lassan, magára is több figyelmet szentelne, ha képes lenne újra szeretni.

- Van egy halam, Mimo. Aranyhal.

***

Végezve az utolsó betegemmel is sietek futólépésben Jongdaehoz, hogy kikérjem két dologról is a véleményét; egyik, mily’ meglepő Byun Baekhyun esete, a másik pedig egy fiatalabb kislányról szól, aki egyáltalán nem szólt az egész óra alatt, majd csak a legvégén derült ki, hogy mindvégig ez azért volt, mert néma - el lehet képzelni, hogyan is süllyedt az összes önbecsülésem a mélybe, mikor az anyja elmagyarázta, hogy a lányának hangszálműtétje volt és képtelen hangokat képezni lassan fél éve. 
- Chanyeol! - ütközik nekem egy roppant ideges Jongdae. - Basszus, mindjárt bepisilik és te még ingerled a húgycsövem! 
- Erre nem egészen voltam kíváncsi - fintorgok a képébe -, de ha már itt vagy, beszélnem kell veled. 
- Akkor szépen jössz velem. 
- Persze-persze. Na, szóval, van egy Byun Baekhyun nevű betegem, aki-
- Baekhyun? - csattan fel egy oktávval magasabb hangon, mire összehúzom magam és nézem továbbra is a hátát, ahogy szinte kocogva siet a mellékhelyiségre. - Egy gimnáziumba jártunk.
- Az csodás, akkor kérlek legyél a barátja - fogok rá hátulról a kezére, mire kénytelen megállni. - Szüksége van valakire. Múltkor összefutottam vele, ahogy valószínűleg azon gondolkodott, kiugorjon-e a vonat elé vagy sem.
- Szerinted nem furcsállná, hogy egy pszichiáter barátkozni akar vele? - kérdezi szarkasztikusan, amiben van valami igazság, elvégre én is különlegesen a lélektanra vagyok specializálódva. 

- Van benne valami. De akkor is… 

- Aggódsz érte, megértem. De Chanyeol, nem ragaszkodhatsz ennyire a betegekhez, ha hosszú pályafutást szeretnél, bele fogsz rokkanni elég hamar. 

- Erre már rájöttem, de egyszerűen ilyen vagyok - tárom szét karjaim, amikor az ajtóban megállva inkább elfordítom a fejem, mert nem túl nagy vágyam Jongdae könnyítését végignézni.

- Akkor változz meg.
- Van még egy dolog, van Jiyu, egy néma kislány- 

- Passzold tovább. Dr. Jung ismerte a kézjeleket, te úgy látszik nem. Nem fogod tudni így kezelni.

- Pont ez az. Hova tudnám küldeni? 

- Én sem értek hozzá, így nekem nem, meg én pszichiáter vagyok, akinek az idegei puccson vannak néha. Talán a körzeti kórházba, ha ott sem tudnak vele mit kezdeni, egy magánklinikára vagy kifejezetten erre szakosodott pszichológushoz. Ne próbáld megtartani semmiképp sem - húzza fel a sliccét, miután végzett, én pedig fellélegezve lépek hozzá párat közelebb. - Egyébként már elmúlt hat. Jiyeon végzett.

- Tudom - sóhajtok frusztráltan.

- Nem kedveled?

- Nem az esetem - hazudom a nyilvánvalót. 

- Koppintsd le. Több esélyem lesz nekem - kacsint rám kisétálva a helyiségből, így ezt kihasználva frissítem fel az arcom, hogy az egész napos idegességet és frusztrációt lemossam magamról. 

Baekhyun pov

Minden sötét - megint sötét, éjjel van és lámpa sem ég, én pedig nem tudok mást tenni, mint egyszer felkelni majd lefeküdni többször egymás után, harcolva az ébren maradásért. Említettem már mennyire utálok aludni? Furcsa egy dolog, tudom, a fentlevést sem szeretem jobban. 
Elsétálva a konyháig nyitogatom a hűtőt percenként, hátha találok benne olyan ételt, amiben semennyi kalória sincs, de nincs szerencsém, mindegyik agyon van cukrozva és rakatnyi édesítő- és tartósítószert tartalmaznak. Az éhségem is egy probléma jelenleg, tegnap óta nem voltam képes enni, Chanyeolhoz is épphogy csak sikerült kivonszolni a zsíros testem. 
Megunva mindent inkább beveszek pár altatót, hogy ne legyenek rémálmaim, amik megkeserítenék az amúgyis borzalmas napjaim, ám ahogy érzem ezek sem elegek ,kisétálok a fürdőszobába még majdnem egy tucatnyit kiöntve a markomba. Már csak arra tudok gondolni, milyen jó is lenne felejteni és meghalni nyugalmi állapotban. Gombóccal a torkomban eresztek magamnak vizet, teljesen elködösült elmével, ahogy magamban egyre csak szajkózom, mindennek vége lesz pár percen belül és megszabadulhatok az élettől…