A párna a legjobb tanácsadó - 19. óra

Baekhyun pov

Mindig is szerettem nappal sétálgatni, főleg ha velem tartottak. Anno, még mikor gyerek voltam kétnaponta rángattam anyának a felsőjét, hogy menjünk el vásárolni, mert édességet szeretnék - persze nem volt sokszor hozzá kedve, de ha neki kellett valami, hívott magával, mondván, vesz nekem valami csokit. Így persze a szívembe lopta magát a sok séta, hiszen mi mindig egy helyen vásároltunk. Cirka húsz percnyi útra volt tőlünk a bolt, melyet megtehettünk volna autóval is, ha nagyon szerettük volna, csak hát nem igazán volt korszerű járművünk, mindig csak a baj volt vele. Félévente kellett járnunk szerelőhöz, mert hol a motort, hol a kipufogót kellett kicserélni, de sosem volt anyának semmi elhatározása, hogy lecseréljük, mert valamiféle családi örökség volt. Persze nem volt trabant vagy kispolszki, annál azért újabb volt, de a maga módján öreg volt, főleg, hogy minden időjárási körülménynek kitették garázs híján, aztán könnyebb volt nekünk adni, mert nem volt elég hely a tűzifának az udvarban.

Most sem vagyok másképp. Nem is vannak sokan, de kevesen sem, én mégis jól érzem magam, ahogy boldogan süt le rám a Nap, mintha csak nekem tenné, és szomorkásan hullanak a levelek, mintha mind miattam száradna el. Olyan keserű, kétes érzésem van mindennel kapcsolatban; néha fáj, hogy gondolkodok mindennapjaim legfőbb problémáján (Park Chanyeol személyében), néha meg örülök, hogy pont rajta kell és nem a múltam egy másik figuráján. Szóval rettenetesen szenvedek, aminek én sem tudom már régóta az okát kideríteni. Persze, lehet, most tényleg szerelmes vagyok, de ha az is lennék, beletörődnék és hagynám, hogy vigyen az ár magával, ehelyett a nap összes percében azon agyalok, hogy tudnám végre ezt az egész érzelmi csatát elcsitítani magamban azzal, hogy megkeresem a nagyságának miértjét. De persze az is megtörténhet, hogy pont azért érzek mindent annyira bonyolultnak, mert tényleg vannak érzéseim Chanyeol iránt, csak félek kimutatni ezeket, mielőtt egy újabb veszteség érne. De ki akarom mutatni, hát akkor?! Nem is értem, miért vagyok ilyen bizonytalan. Általában mindig tudom, mit szeretnék, de mióta bevallotta, hogy szeret, azóta egyre csak ellenségesebb vagyok, amiről nem tehetek, hiszen én sem tudom, miért van ez. Egyszerűen nehéz elhinnem, hogy valaki tényleg érezhet így irántam, de ez még akkor sem ok rá, hogy így viselkedjek. Meséltek róla - meg olvastam is -, hogy a gyógyszereknek van érzelmi hatásuk, ami miatt esetleg kicsit nehezebben tudok dönteni, illetve töszmöröghetek tőle, de ezt eddig még nem vettem észre, bár most, hogy így elgondolkozom rajta, lehet, van benne valami.

Azt sem tudom figyelmen kívül hagyni, hogy Szexikém minden zsigerével próbálja visszafogni magát, legalábbis egy bizonyos értelemben. Mondogatja, hogy szeret, amit csak nemrég kezdett el, de ellentétben ezzel, kimutatni annál inkább nem akarja. Mármint most sem fogja a kezem, pedig szeretném, de még megölelni sem akar… Ennyire jó pasi lennék, hogy minden fizikális kontaktust megelőz, mert különben sok dolga lenne magával, ha hozzám érne? Bár eleve le lehet szűrni, hogy nagyon bírja a vizuálisan jól kinéző embereket, de én még mindig férfi vagyok, még mindig csúnya és ő még mindig „nem meleg”.

- Minden rendben? - zökkent ki a hangja, mely a gondolataim közepette elég karcosan ér, noha nem is az, csak egyszerűen hirtelen szólalt meg, ami váratlanul történt. Ő rám néz, mosolyog, én pedig csak bólintok egy sort, hátha így vissza tudok térni a cérnához, melyet eddig vezettem, de az már összegabalyodott és megfejteni nem lehet többet.

- Persze - törődök bele, így elhatározom, csiholok valamiféle kommunikációt kettőnk közt, amiben nem ő az adó és én a vevő, hanem a szerepeink cserélődnek, ahogy annak lennie kell egy rendes beszélgetésben. - És veled? Mármint régen meséltél bármit is.

- Tudod, hogy én nem szoktam igazából olyan nagyon rosszul lenni, kibírom én a dolgokat. Meséljek akkor? - pillant le rám kíváncsian, mire újra csak bólogatok, hogy essen neki, mielőtt még elunnám a fejem a csendben.

- Hát… Igazából nem tudom mit kéne mondanom, amivel nem untatlak-

- Nem untatsz egyébként sem - vágok közbe, nyelve egyet kijelentésemen.

- Tudod, ajánlottak egy képzést, amivel pszichoterapeuta lehetnék, de nem hiszem, hogy tényleg többet akarok-e ennél. Elvégre ezért küzdöttem egész életemben – persze, több fizetést kapnék, de akkor is. Máshova kellene mennem dolgozni, viszont itt nincs hely, de még más klinikákon sem. Sajátot kéne alapítanom, ha itt szeretnék Szöulban maradni, ami ugye nem két perc és nem két won… Meg elég képzettnek sem érzem magam, hogy rögtön belevágjak egy ilyen nagy dologba.

- Tehát inkább maradsz pszichológus, mint hogy meggazdagodj és ismertebb legyél?

- Pontosan.

- Ennek semmi értelme sincs - rázom meg a fejem.

- Ujjai kabátja cipzárjára csúsznak, ahogy kiemeli tenyerét zsebéből, hogy összehúzza magán az anyagot az idő elleni védekezés során – hiába van napsütés, hideg van, borzasztóan hideg, melyet én is folyamatosan érzek a nyakamon és hátamon, bélelt, szőrös, alighanem térdig érő kabátom ellenére. - Szerintem még várhatok ezzel.

- Te tudod… - kerülök ki egy tócsát az út közepén, de még a tőlem telhető legnagyobb léptemmel is benne marad a sarkam a vízben, ezzel biztosítva, hogy először a cipőm ázzon át, utána meg a zoknim is szarrá vizesedjen.

- Te nem gondolkodtál a munkán? - szakítja félbe a csendet, melyet inkább kívántam volna még hallgatni. De talán nem is menekülhetek örökké ettől a témától, egyszer így is, úgy is muszáj lesz nem figyelmen kívül hagynom az aktualitása miatt.

- De, igazából tényleg muszáj gondolkoznom rajta, csak jelenleg még nem érzem, hogy képes lennék ekkora elvárásokat teljesíteni egy irodában. Szóval egyelőre várok a csodára, hátha megjön a kedvem és a bátorságom.

- De legalább már nyíltan beszélsz róla - kúszik ajkai szegletébe egy mosoly, mit nem vagyok rest viszonozni. Ezt fokozza, hogy ő látván, vigyorgok, a szemembe néz, mitől kipirulva (kizárólag a csípős időtől) lököm meg a vállát, hogy közelítsen a járdapadka felé és esetleg ki is essen egy autó elé. Erre persze már elkomorul és szúrósan éget a tekintetével, én meg csak jobban örülök magamnak. Istenem, de szeretek másokat húzni… - Azt akarod, hogy meghaljak, ha?

- Nem mondtam ilyet.

- Még szerencse.

- Nem szabad ilyet kívánni, én meg alapból egy nagyon jó ember vagyok - döntöm oldalra a fejem, hogy lássa, ahogy lebiggyesztem az ajkam és meghassa, amiről beszélek.

- Aha, elhiszem - forgatja meg szemeit, mit egy újabb lökéssel díjazok. - Na, már!

- Na mi az, Chanyeol? - fogom meg a karját, mely felém közeledik, mielőtt még bosszút állhatna rajtam egy sallerral.

- Életveszélyes vagy.

- Mondták már párszor - vonom egyre csak közelebb magamhoz teljes erőmmel, nehogy egy száznyolcvan fokos fordulatot vegyen, amennyire fél tőlem, de mire igazán közel kerülhetne hozzám, már ki is kapja a kezét szorításomból, mintha legalább ebolás lennék és az érintésem mérgező lenne.
- Mit szeretnél? - incselkedik, ezzel elérve, hogy egyből rávágjam:

- Téged.

- Hogy mi? - fagy le, ezzel egy időben az én arcom is fokozatosan komorodik, felismervén, miről beszélek jelenleg. Kétségbeesetten harapom be ajkaim, lehetőleg minél jobban elfordítva a fejem, de már úgyis édes mindegy, mivel mentegetőzöm; ha ki akartam mondani valahol legbelül, már megtettem, és nem lehetséges visszaszívnom, akármennyire kényelmetlen az utcán állva gondolkodnom ezen. - Baek, mi van?

- Nem tudom… - Érzem, ahogy minden ok nélkül már nő a gombóc a torkomban és minimális könnyezésre kényszerülök.

- Menjünk haza. - Hezitálva mondja, viszont nem várja meg, míg válaszolok, rögtön sarkon fordul, én pedig kénytelen vagyok követni őt.

A tízperces visszaút alatt a parkon és a vásárlóutcán harapófogóval sem lehetne kiszedni belőlem egy szót sem, annyira ideges lettem minden előjel és magyarázat nélkül, de ami ennél is jobban bánt, az az, hogy én, Byun Baekhyun akarok most rögtön csókolózni vele és csak várni, hogy mi lesz. Talán lelkiekben belefáradhattam a folyamatos taszításba, vagy tudom is én, egyelőre tényleg úgy veszem észre, iszonyatosan elkezdett bennem felrétegződni a feszültség, aminek a kiváltó oka Chanyeol testi távolléte. Hiányzik, hogy nem ölelget, nem fogja a kezem és nem alszik mellettem, ezt be kell vallanom; tényleg valami komoly lehet az én érzéseim közt, ha ennyire kijött rajtam most, hogy szorongattam a karját egy kicsikét. Persze ezzel nem azt mondom, hogy felizgultam rá, dehogy, csak… Na, valljuk be, szar, mikor alapból (ha mondjuk a két évvel ezelőtti Baekhyunt hozzuk példaként) rettentően imádod, ha rajtad barangolnak kezek és törődnek veled kicsikét, aztán csak úgy pikk-pakk eltűnnek, mikor legnagyobb szükséged van rájuk. Valami ilyesmi lehet Chanyeol is; hozzászoktatott, hogy folyamatosan itt van, de most nincs itt úgy, mint régen. Meg persze annyira azért ismerem magam, hogy képtelenség tőlem a kezdeményezés, főleg, ha minden második mondatánál „zavarba jövök” vagy lázas leszek, nevezzük úgy, ahogy akarjuk, a kettő ugyanannak tűnik már nekem. Végül is, egész eddig lázasnak hittem magam, aztán nemrég sikerült rájönnöm, hogy hoppá, ez más. Mindegy, már ez is értelmetlen butaság, amit nem kéne boncolgatnom, csak bonyolítom a nyilvánvalót.

Aztán mikor előreenged a tízemeletes bejárati ajtaján, már felnézni sem merek, mert ha ránéznék, eszembe jutna az utolsó pár hónapom tevékenysége, a folytonos álmodozás. Ugyan eddig próbáltam tőlük eltekinteni, hiszen ha nem derül ki, akkor semmi sem változott volna köztünk, de akkor is megalázó volt úgy elé kerülni, hogy álmomban máshogy álltam, mint ahogy most így a liftben a sarokban. De azért mégis csak nem lehet olyan kellemetlen nekem, mint ahogy neki volt mindig, mikor találkoztunk. Beleképzelni, hogy én mindent kiteregettem neki és mindent látott belőlem, ijesztő, főleg, hogy még mindig rohadtul a dilidokim és mégis megnehezíti a dolgom.

A lényeg még mindig ugyanaz; ha valakinek azt mondod, őt akarod, az nem vicces.

De én Istenem, már lassan egy hónapja arra készülök, hogy elmondjam ezt! Akkor most, hogy csak kicsúszott a számon, miért nem érzem, hogy fel vagyok készülve, hogy tisztázzuk ezt? Hiszen tudom, szeret, akkor mit játszadozok itt az ő és a saját idegeimmel is?

- Chanyeol...

- Majd a lakásban, már mondtam - szakít félbe hidegen. Csak megköszörüli a torkát, amint kiérünk a liftből és meg nem várva már a lakáskulcsot keresi elő a zsebéből, amit nemrég másoltattam neki jó pénzért, hogy bármikor mászkálhasson és idegesítsen.

Remegek, basszus… Jó lenne tudni, mitől.

Alig egy százalék esélyét láttam, hogy az ajtóhoz szorítva találom magam, miután az bezáródott, de most mégis szőrmés nagykabátba bújtatott karok húzódnak fejem mellett egy olyan személy jóvoltából, aki alapból egyáltalán nem temperamentumos vagy heves. Vagy lehet, az, csak én nem vettem észre, mert nem akartam.

- Elegem van, Baek - nyúl a csuklyámért, hogy lecsúsztassa a fejem búbjáról, és ne takarja ki az árnyéka arcom egészét, mely igazából is ott lett volna, hiszen alakja miatt rám az ablakon átszűrődő napsugarak nem érnek el. Nem ő mondta mindig, hogy olyan nagyon fehér vagyok? Na, tessék, ő az akadályozója – az amúgy nem kivitelezhető – lebarnulásomnak. - Mikor azt mondtam, szeretlek, miért pusziltál meg és utána miért nem mondtál semmit? - Egy pillanatra már én érzem, mennyire süt a parázs a szemében annak ellenére, hogy szörnyen tanácstalannak tűnik minden szava.

- Én sem tudom, jó? - préselem szám egy egészen vékonyka kis vonalba, továbbra is mellkasát méregetve.

- Régebben azt mondtad, használjalak ki, mert csak erre vagy jó. Emlékszel?

- Ez most mit számít? - indulatosodok az egyáltalán nem szép szavaim hallatán. Nem lehetne azt meg nem történtté tenni? Már én hiszem magam skizofrénnek, hát akkor ő?

- De emlékszel, igaz?

- Igen…

- És mit gondolsz, élvezted volna, ha teljesítettem volna a „kérésed”? - Hirtelen lesápadok, ahogy feltekintek rá; hogy képes valaki ilyet kérdezni? Ez már túlontúl felülmúlja az orvosi protokollját, amit megengedhet magának.

- Hogy mi?!

- Élvezed, mikor valakivel együtt lehetsz, Byun Baekhyun? - ismétli el rövidebben és más mondatkörnyezetben, mely már nekem is jobban tetszik, ennek ellenére még most sem vagyok nyugodtabb, hogy a szexuális életemmel foglalkozunk, ami jóformán még nem is volt, de legalább sikerül ezzel elfelejtenem a nyuszi énem, hogy felhúzom magam a teljes nevem hallatán.

- Addig igen, míg tart, bár még mindig nem értem, miért ez a beszédtémánk.

- Azért, mert rohadt sokszor próbáltam a tudtodra adni, hogy érdekelsz - sóhajtott egyet, egyik karját elemelve fülem mellől, mit végigkövetek a tekintetemmel. -, és mert képtelen vagyok úgy a közeledben megmaradni, hogy ne jusson eszembe, ahogy a szád a számhoz ért múltkor.

- És én mit kezdjek ezzel?

- Talán ötödszörre kérdeztem meg, mi van most velünk, de te folyamatosan azt mondod, nem tudod, pedig tudom, hogy tudod, mit érzel. Pszichológus vagyok, nem idióta, szóval csak annyit kell mondanod, szeretsz, és boldoggá teszlek - szedi végre össze magát egy normális gondolatmenetbe, melyet már én is kellőképp megértettem a sokkos állapotom ellenére is. Szemeim legalább kétszeresükre tágulhatnak, ahogy dolgozgatom fel minden szavát, miszerint nem is olyan buta és világtalan, mint amelynek eddig tűnt. - Ha nem szeretnél, ellöktél volna magadtól és az a kis puszi sem esett volna meg. Mivel ismerlek, tudom, nem szánalomból tetted. Természetes, hogy félsz, de faszom - káromkodott először kocsin kívül, mire ugyanúgy meglepődök -, ez akkor sincs jól.

- Chanyeol…

- Semmi Chanyeol, semmi Baekhyun, ha nem válaszolsz, akkor megcsókollak, és pont leszarom, hogy mennyire kavar fel - nyúl mindkét kezével baseball-sapkájához (gondolom, hogy felkészüljön az előbbi mondatában elhangzott dologra), mit egyszerűen megfog és ledob a cipőtartó tetejére, természetesen a papucsomra, ami ki tudja, milyen szagokat terjeszt magából, mivel az utolsó két napom ugyanabban a zokniban töltöttem el itthon. Pontosabban kettőt és háromnegyedet, de erről senkinek sem kell tudnia.

- Nehogy megpróbáld - nyomulok teljesen a mahagóni fára, minden porcikámmal próbálva egybeválni az ajtóval, miután már minden jel arra utál, igenis komolyan beszél.

- Még mindig nem válaszoltál - néz le komolyan rám. - Egyetlen egy kérdésem van, miért olyan nehéz válaszolni rá?

- Nem te mondtad, hogy tudod, mit érzek? - kérdezek vissza rezzenéstelenül, minden maradék bátorságom összeszedve, melyet elhasználtam a beszélgetés előző részében már. Szerintem normális, hogy megmukkanni sem merek majd a maradék éveimben, miután így megfélemlítenek egyetlen szó miatt.

- De mondd ki te - mosolyodik el lábait berogyasztva, hogy még véletlenül se tudjak nem rá nézni. De nem akarom azt mondani, hogy szeretem! Az már egy teljesen más „szint”, főleg, hogy még mindig rohadtul fogalmam nincs, milyen egy férfival is ilyen cuccliban lenni. Semennyi tapasztalatom nincs semmilyen kapcsolat terén, fogalmazzunk így inkább, hogy a félreértéseket elkerüljük.

Válasz helyett csak megrázom a fejem. Nem értem, miért, hogyan, honnan tudja, hogy min (avagy rajta) jár az eszem mindig. Hogy nem vettem észre, hogy tudja, mi a helyzet? Gondolatolvasó lehet? Vagy nem, lehet álmomban beszélek és alvajáró vagyok, így hallgathatja, ahogy nem éppen szivárványokról és cukrokról álmodok, vagy nem, lehet, megint a beszédzavarom-

Már csak annyit észlelek, hogy az eddigi sötét árnyéka annál is feketébbé mélyül, ahogy pislogok egyet és rácsapódik az arcomra lehelete, mely inkább cirógat, mint zavar jelenleg, mielőtt még ajkai az enyémekre találnak; lélegzetvisszafojtva konstatálom homlokát, mivel a pillanatnyi megilletődés során képtelen vagyok lecsukni a szemem és átadni magam az érzésnek, amit annyira élveznem kéne, mint képzelgéseim során.