Baekhyun pov
- Mit értesz ezalatt? - mered rám értetlenül, szemeiben fellelem a saját érzéseim; miért mondtam ezt? Suta felindulás egy suta embertől - nem voltam más, mint egy bolond, aki nem képes gondolkozni, pedig az egész élete erről szólt, semmi másról.
Utálom ezt az egész állapotot. Utálom, hogy mindenben a rosszat látom, mindenben a bukásaim, bűneim, és hibáim fogadnak vendégségül, ezek pedig nem értik a néma fenyegetéseim, melyek egészen tompák hozzájuk képest. Miért nem látogatott meg sosem a boldogság? Olyan nehéz lett volna egy pár évig, hogy jól érezzem magam, egésznek és kiegyensúlyozottnak?
- Baek, miért sírsz? Jól vagy? - folytatja, s szokásához híven megint elém nyomja a zsebkendős dobozt. Nem sírok, hiszen nem adok ki hangot; nem szeretném, ha tudná, mennyire tanácstalan vagyok, bármennyire is mosolyogni próbálok.
- Nem sírok - jelentem ki határozottan, majd az arcom beletörlöm a pulóverem ujjába. - Kérhetek tőled valamit?
- Mondd csak, tudod, hogy nem kell megkérdezned ezt - bólint reményteljesen.
- Ma ha végeztél... vagy reggel, mikor ráérsz, beszélhetnénk?
- Amikor csak szeretnéd, Baek. De ha gondolod, most is jó.
- Nem, most nem az. Csak kérlek, ne felejtsd el.
***
Nem vagyok normális.
Gondolom ezt eddig is mindenki levonta, de most? Már nem tudom megjátszani az 'ép testben ép lélek' látszatot keltő embert. Nem azt mondom, hogy én annyira jó színész vagyok, de belejöttem az utolsó napokban, hogy milyen "jónak" lenni, olyan jónak, akit nem kell babusgatni és követni, nehogy kárt tegyen valamiben.
Elgondolkodtam, hogy vajon tényleg kitől kérhetnék segítséget pénzügyben, de arra jutottam, a szüleim biztos nem adnának, hiszen fél éve nem láttak, hallottak, semmi kötelességük sincs, hogy ellássanak engem, mert tőlem az egy nagyon mocskos megoldás lenne. És mondjuk a barátaim? Sehunt két napja láttam megint egy jó nagy hiátusz után, így ugyanez a helyzet vele is, Chanyeol meg Chanyeol, ő segít biztosan, de akkor sem engedi túlságosképp a büszkeségeim, de a nagy dilemmáim közepette idáig is eljutottam - tulajdonképp nem is erre akartam kilyukadni, sőt, még csak tíz perce döntöttem emellett a téma mellett, hisz' féltem, mi lesz a reakciója, ha netalántán benyögöm neki köntörfalazva, lehet, hogy szimpatizálok vele. Felmérve az esélyeim én úgy vettem észre, van valamennyi rációja, hogy ez az érzés kölcsönzést kap, de bennem van, hogy lehet, csak a hálám túl nagy és mivel még mindig ő az egyetlen ilyen ember az életemben, túlságosan elkezdtem tőle függni és akkora a szeretethiányom, hogy már nem tudom szabályozni az érzéseim.
De ennek mi értelme lenne? Én mindig megérzem, ha valaki érdeklődik irántam, de most egyszerűen csak fogom a fejem - igen, fogom, mivel az előbb bevertem a nyitott szekrényajtóba, ahogy megfordultam a tiszta ruhákkal a kezemben -, hogy mégis mi a jóságos Isten van vele vagy esetleg velem, hogy most nem működik ez a hatodik érzés képességem. Lehetséges, hogy berozsdásodtam. Öreg lennék már? Elvégre huszonhét éves vagyok, az már javában nem fiatal, már régen kéne feleségemnek lennie! Valamit kezdenem kell az életemmel, ezért is gondolkodtam azon, hogy ideje lenne tényleg megtudakolni, mit érez Chanyeol. De akkor most mit kérdezzek? Hé, tudsz adni pénzt, vagy esetleg tetszem neked?
Mit ad az ég, mit nem, megszólal a kaputelefon, tehát van körülbelül két percem, míg felér és még kettő, ameddig kiszolgálom, ha valamire szüksége van. Összesítve tehát öt percen múlik, hogy vagy elveszítem a maradék büszkeségem vagy elveszítem az egyetlen ilyen embert. Nehéz egy döntés ez...
A mellkasomra ütök egy hatalmasat, hátha úgy lenyugszik a szívem és visszamegy a rendes helyére, mert jelenleg a torkomból próbál kiugrani, de helyette csak félrenyelek. Mit vártam magamtól? Butaság volt gondolni, hogy tényleg megoldom ennyivel. Elcaflatok a készülékhez, hogy kinyomjam az idegesítő karácsonyi dallamot és kinyissam az ajtót, de inkább csak hallgatnám az örökkévalóságig ezt a roppantóan kellemes zenét, mintsem beengedjem. Pénzt kérjek vagy válaszokat? Vagy netán egyiket se? Igaz is, maximum megfagyok ebben az időben, ha holnapra nem teremtek valahonnan egy százezrest. Pár napot még várnak, talán egy-két hetet, nem vagyok pontosan tisztában ezzel, aztán ja, már tényleg úgy fogok élni, mint egy csóró... Nem való nekem a nélkülözés, nem így kéne ennek lennie!
- Gyere - nyitom ki az ajtót, hogy beengedjem, ő pedig már egy nagy fuvallat keretében áthalad a fél lakáson és ledobja magát a kanapéra, karjait keresztbe teszi, a jobb lábát pedig átdobja a másikra, majd ül, mint a jó gyerek. Mire gondolhat ilyenkor? Egészen nevetséges fapofával és a lelkemen áthatoló szemeivel.
- Jól vagy?
- Már miért ne lennék? Nem nézek ki jól?
- Hát, csak a fél lábadon van zokni - bök a lábfejemre szemöldök ráncolva, aztán én is odavezetem a tekintetem. Alig húsz másodperce van itt és már végignézett rajtam?
- Csak siettem az öltözködéssel - kapcsolom fel a villanyt a konyhában, ami igazából nem is egy zárt rész, hiszen ajtó van. Lényegében olyan, mint egy kis lyuk, attól eltekintve, hogy nem annyira kicsi. De egy lyuk, ha mondhatom így. Nekem legalábbis biztosan, már megszoktam, hogy így nevezem. - Kérsz valamit?
- Vizet csak, de mivel úgy érzem, sztoriidő lesz, popcorn vagy csoki is jó lesz. Most nem hoztam semmit.
- Dehogy kellenek ilyenek, gyors leszek. - Azt hiszem.
- Éhes vagyok... - hallom meg, ahogy felkel és erre veszi az irányát. Bent van még a hűtőben a tegnapi sushi, amit hozott! Azt nem láthatja meg, nem is ettem belőle, még a végén megsértődik és elmegy anélkül, hogy bármit tudnék mondani. Jó, nem ilyen, egyáltalán nem, maximum elszontyolodik picit, de azt nem szeretném.
- Elromlott a hűtő - hagyok mindent magam előtt és a helyiség megfelelő sarkába sétálok, hogy elzárjam az utat. Kiugrik a szívem a helyéről már most, mi lesz ma akkor?
- De hisz akkor honnan van hideg vized?
- Talán a csapból? - préselődök hozzá a hűtőhöz, hátra rakva a karom az oldalára.
- De üvegből öntötted - céloz az asztalon lévő maradékokra. Oh, Istenem...
- A mai nap folyamán ment tönkre, maximum langyos az a víz.
- Nem ettél, igaz?
- Vettem útközben a pékségből sütit, azt ettem.
- Komolyan?
- Esküszöm! Felőlem a szemetest is csekkolhatod, ott van még a papír, amibe becsomagolták.
- És csak azt etted?
- Kettőt ettem...
- Még az is kevés - sóhajt lemondóan, majd elballag, miután felveszi a vizét. Tehát akkor most csalódást okoztam neki. De mégsem az én hibám, hogy nem kívántam, egyszerűen kellett egy kis édesség, meg jól is laktam, semmi panasza nem lehet. Majd holnap megeszem a kajáját, azért nem fogom kidobni, mert állt egy kicsit érintetlenül, főleg, hogy ő hozta, nem vagyok én ennyire hálátlan. - Hozz egy plédet, fázom.
- Ez nem jó melletted? - emelem fel a földről mosolyogva és rádobom. Leülök mellé kellő távolságot tartva, hiszen eléggé ki van terpeszkedve és meg szeretném neki adni azt, amit akar, de nem, nem akarja ezt és betakar engem is csak azután, miután ő jött közelebb. - Ne mezítlábazz a parkettán, a kövön meg főleg ne, mert megfázol.
- Chanyeol, felnőtt vagyok, nálad is felnőttebb - forgatom meg a szemem hitetlenkedve. Én megfázni? Ugyan már... Végül is csak havonta egyszer van lázam még nyáron is, mit gondol?
- De attól, hogy idősebb vagy, még mindig nem vagy okosabb nálam - csücsörít direkt, hogy felidegesítsen. Elérte, amit akart, ugyanis belekönyöklök a hozzám simuló oldalához. - Ez nem volt szép!
- Engem aztán nem érdekel - rázom meg a fejem. - Megedzőtsz kicsit.
- Nincs mit edzenem, tökéletes vagyok.
- Meg szerény is - grimaszolok neki. - Teljes mértékben - folytatjuk egyszerre.
- Tehát mit szerettél volna? - Hirtelen fagyossá válik a légkör, ő is elkomorul, mikor kérdez. Pénz vagy barátság? Kezdjük a pénzzel, hátha nem utál meg. Ha meg ugyanilyen marad, majd utána talán jöhet a másik dolog, bár ki tudja, lehet, hogy addigra a maradék önbizalmam is elveszik, mint az esetek nagy százalékában.
- Ne haragudj meg rám, kérlek, gyors leszek - lélegzek egy nagyot, majd mikor megbizonyosodom róla, hogy felkészült, eldarálom. -, tehát nem tudnál nekem egy kis pénzt adni kölcsönbe, amit majd később visszafizetek, ha dolgozok?
- Már vártam, mikor kérdezed meg - nevet fel. Én meglepődve pislogok és próbálok összpontosítani rá, hogy mikor adtam bármi jelét is ennek. Egyébként is, honnan vette, hogy majd ilyet kérdezek?
- Vártad?
- Láttam a számláid múltnap, így gondoltam, hogy egyszer úgyis elérkezünk ide - vallja be, mire paradicsommá válik a fejem, sőt, megint lázas leszek. Ebben a hónapban még nem voltam az, úgy látszik most jött el az ideje az e havinak. Ez úgy hangzik, mintha a női betegségekről beszélnék. Már ettől is frászt kapok, hogy ilyenekhez hasonlítgatom a saját dolgaim. - És természetesen kapsz.
- Tényleg?! - emelem fel a hangom, sőt, még ülőhelyzetemből is felugrok, annyira boldog vagyok. Folytathatom azt az életmódot, amibe beleszoktam!
- Úgy reagáltál, mintha nem tudtad volna, hogy ez lesz a válaszom - von magához. Csak féloldalasan húz magához, de így sincs semmi esélyem a a piros arcom elrejtésére. Ajkaim beharapva simulok hozzá, ami ugyan kellemes és magaménak érzem a valóját, nyugtalanít is annak ellenére, hogy most elvileg egy újabb problémám megoldódott. És a mi problémánk? Mire gondolhat, hogy megölelt?
És újra gyáva lettem.
Ennek ellenére viszont megint úgy éreztem, talán ő segíthet, hogy boldogabb legyek. Csak ahogy ránéztem - a mélybarna, lassan fekete szemeire, a porcelános, hamvas, lisztes por látszatot keltő rettentően puha selyembőrére, a letisztult arcéleire és a szögletes állára -, egyszerűen éreztem. Lassan kezdett ez a kanapé többet jelenteni nekem, mint bármelyik más bútor, a törölközője szerettem volna lenni, a létfontosságú dolgai, amelyek nélkül nem élhetne, és ha szomorú lenne miattam, mert túl bonyolult vagyok, akkor is pótolhatatlan lennék, akármennyire próbál lemondani rólam a legnehezebb napjain. Csak azt akartam, hogy örökké tartson minden anélkül, hogy aggódnom és idegeskednem kéne, vele. Túl nagy kérés ez, vagy csupán nem nekem szánták ezt a felhőtlen mesét, amit most elképzeltem?
Végül pedig én mászok az ölébe a film közben, mint egy cica. Hogy mi vitt rá? Fogalmam sincs. Egyszerűen meguntam, elegem lett, hogy soha nem az van, amit én szeretnék, én pedig ezt szeretném, így ez lesz. Tudom, hogy nincs ellenére, így semmi sem vesz rá, hogy meghátráljak az akaratomtól. Eddig sem voltam tőle távol, összeért a kezünk, de ez mégis más, sokkal félreérthetőbb. Lehet, hogy mások előtt "együtt vagyunk", de magunk között én úgy vettem észre, azóta csak távolodtunk, egyre nagyobb és nagyobb méterekkel.
- Szerinted képes vagyok szeretni? - Amilyen gyorsan kimondom ezt, olyan gyorsan bújok a mellkasába; képes vagyok szeretni úgy, mint mások, akik lelki békében élnek? Hisz engem csak másodikként tartottak számon, vagy netalántán az első áldozatként; ilyen elcseszett valóval és néma, semmit mondó szavakkal létezik még valami pozitív dolog is, ami nem lesz bizonytalan idő múlva egy délibábos álom, melynek látványa lassan múlik, de annál határozóbban hagy maga után nyomokat? Tényleg maradt valami nekem ebben az életben?
- Már miért ne tudnál, Baek? Csak el kell következtetned azoktól a dolgoktól, amik miatt úgy érzed, nem tudnál szeretni. - Isteni illata van. Mintha nemrég zuhanyzott volna, aztán pedig telefújta volna magát az egész dezodoros, testpermetes és parfümös készletéből, mindegyikből egy picit mindenfelé, egyikből a hasára, másikból a nyakára, de még sincs katasztrofális összhatása, amitől fulladozni tudnék. Egyszerre minden keveredik, de még egy tolerálható szinten, amit inkább neveznék kellemesnek. Én pedig soha nem szoktam magam befújni. Nincs, ami leizzasztana, a napi egyszeri tusfürdős átsikálás épp elég ahhoz, hogy ne legyen különösebb szagom, mit Chanyeol meg is említett párszor, hogy mindig olyan "Baekes" illatom van és nincs, ami elnyomná. Én miért nem érzem a saját illatom? Más sem tenné?
- Tehát akkor érezhetem, hogy szeretek? De miért nem érzem, hogy szeretnek, ha én szeretek?
- Beléd kavarodok, Baek, túl kevés szót használsz - kuncog a fülembe, mire megszorítom a karjaim a nyaka körül. Mivel érhetném el, hogy még a fülembe suttogjon ilyen módon, ami nem is irritál? Őszintén szólva, meg vagyok lepődve magamon, hiszen pár hónapja még irritált, hogy a közelemben van és mindent megtettem, hogy idegesítsem, mostanra ez is már egyre nagyobb nehézséget jelent, ugyanis azt veszem észre, túlságosan kedves vagyok önmagamhoz képest.
Önző, vak és bolond vagyok... Csak úgy, mint mindig.
- Itt tudsz maradni éjjelre?
- De akkor korán kel lefeküdnünk, holnap még csak péntek.
- Csak aludj mellettem - jelentem ki nem habozva.
- Jól vagy? - kérdezi vicceskedve, de én fejem felemelve meredek rá. Visszalátom a csöpögős dráma képeit a szemében azzal a tipikus kék fénnyel, ami ellepi az arcát és pillanatról pillanatra váltogatódik a fényessége, hol világos, hol sötét - oh, és mennyire gyönyörű az arca, még mindig tökéletes, semmi hiba nincs továbbra sem rajta. - Van még valami, amit mondani szeretnél?
- Elmegyünk venni inni? Be akarok rúgni - hogy ne legyenek következményei, ha esetleg valami olyat csinálnék, hiszen józan emberként ugyanúgy terhelhető vagyok, de részegen? Eljátszom, hogy az vagyok (amit nem kell, mert egy-két tömény után már a világom sem tudom), aztán azt csinálok, amit szeretnék, legalább megtudom, mi is ez az érzés bennem.
- Nagyon fontos ez most?
- Ez patthelyzet, amire csak ez a megoldás. - Ha így beszélek, soha nem fog rájönni, mire gondolok. Elvégre elképzelhető, hogy közben nem is ez jár a fejemben, hanem mondjuk Sehun vagy Hwanghyuk, esetleg a szüleim, a munkám, a pénz... Bármi igazából.
- És ha csak te innál, nem zavarna?
- De hisz abban mi a buli? Fél éve ismerjük egymást, de még nem láttalak hányni.
- Ez akkor sem jó ötlet.
- Miért reagálod túl ennyira a dolgokat? - jajgatok, majd lebiggyesztem az ajkaim és továbbra sem veszem le róla semmi áron a szemem.
- Csak aggódom.
- De miért?
- Nem ihatsz, ha már beszedted az esti gyógyszered, főleg nem így, hogy húsz perce adtam oda.
- Utálom ezt a gyógyszert...
- Tegnap még dicsőítetted, mert jól érzed magad miatta.
- Tényleg? Nem emlékszem rá - gondolkozok el. Lehet, hogy mondtam, hogy van haszna, de ilyenkor nincs. Mi bajom lehetne, ha innék mellé? Maximum ha az egész dobozt bevenném, megérteném az aggódását, de ennyi nem ártott meg senkinek még.
- De ezt mondtad. Ha előbb eszedbe jutott volna, talán elintéztem volna neked ezt a kérést - ignorálva okosságát elrendezem a lábaim, amik időközben már rég elzsibbadtak, így most körülbelül úgy nézek ki, mint aki éppen a vécén ül és erőlködik. Chanyeol meg persze elkezd nevetni a szerencsétlenségemen. - Kényelmetlen?
- Áh, dehogy, csak hülyeségből nyögök. - És megint átölelem, mint egy macit. Ha plüss lenne, nem szakadnék le róla, míg világ a világ, mert nem minden ember annyira tekintetes, hogy még egy ilyen helyzetben is képes legyen átdobni rajtam a plédet és utána ugyanúgy átölelni. Erre persze megint csak nyugtalan leszek; a mellkasom feszül az övének és félő, érezni fogja a heves szívverésem, de ami ennél is rosszabb, hogy egyre nagyobb késztetést érzek minden pillanatban, hogy megbizonyosodjak ennek a miértjéről.
- Tudod, hogy nem vall rád ez a viselkedés? Biztosan Baekhyun vagy? - böki meg az oldalam a nagy eufórikus gondolataim közepette, mire felvisítok, ahogy a bordáim közé talál.
- Erősebben nem lehetett volna?! - háborodok fel, s oldalra dőlök, le vissza a matracozott kanapéra. Ez tényleg nagyon gonosz volt tőle, áu...
- Erősebben? Csak ha szeretnéd - húzza száját egy rettentően felszínes vigyorra, mire nem tudok mást csinálni, csak felnevetni; és mintha ő ezt várta volna, azonnal belekezd a csikizésembe, miután száműzte a plédet - megint - a földre. Nem vagyok igazából érzékeny erre, a hasam és a talpam az egyetlen, ami tényleg nagyon kellemetlen, meg még a nyakam, mert akkor a hideg futkos rajtam a lábujjamtól a fejem búbjáig. Szóval mikor Chanyeol az oldalammal próbálkozott, nem ért el különösképp semmilyen hatást sem, de akaratlanul is fogtam és toltam el a kezeit, mintha legalább napok óta nem mosott volna kezet. Aztán meg várhatóan elért a hasamra, amit már nem tűrtem szótlanul, szidtam szüntelenül, és a lábaim is belevettem, hogy megrugdossam hátulról. Már a könnyeim formálódtak, annyira túlzásba vitte, viszont mikor nyúltam, hogy letöröljem őket, megcsinálta helyettem mindezt.
Az őrületbe kerget...
Rezzenéstelenül bámulok rá, ahogy mindkét kezével megtámaszkodik a fejem mellett, egészen az alkarjával is a könyökén, végül már annyira elveszek a szemeiben, hogy pislogni is elfelejtek. Lázas vagyok? Meglehet.
- Baekhyun, ugye tudod, hogy nem szeretném, ha szomorú lennél? - Szinte csak suttog, úgy beszél. Rám csapódik a meleg lehelete, mi eddig nem érintett meg, most pedig kiráz a hideg; olyan közel van, hogy érzem magamon mindenét és mégsem kívánom, hogy eltávolodjon.
- T-tudom, Chanyeol - dadogok. Tehát azért nem vagyok képes beszélni elfogadható szinten, mert zavarban lennék? Ugyan már, ez hülyeség! Nem szoktam ok nélkül zavarban lenni, most sem kéne így viselkednem, hiszen már adott puszit az arcomra, ennyi távolság ahhoz képest semmi.
- Belefáradtam ebbe - rázza meg a fejét, s a szavai teljes mértékben reménytelenül hangzanak. Ajkait beharapva elfordul a villogó kijelző felé, így végre fellélegezhetek, de a mellkasomban a nyomás továbbra sem enyhül, ugyanúgy szúr, fáj és nyom egyszerre.
- Hogy érted?
- Emlékszel még, mikor megkérdeztem, mik vagyunk mi? - Oh, hogy emlékszem-e? Semmi kétség.
- Igen, de mire akarsz kilyukadni?
- Szeretlek, Baekhyun.
- Mi ez, Chanyeol...? - A végére már magam sem tudom, vajon humoros kijelentő vagy kérdő mondat ez, annyira elhaló és bizonytalan minden szó. Szeretni engem? Park Chanyeol? Igazán felvenném ezt egy kamerával, hogy megnézhessem az arcom később. Lefagytam, de mégis forrónak érzem magam. Minden forró, fűt maga a levegő is, a ruháim, még a hajam is, de mégsem izzadok, nem érzem a cseppeket gyöngyöződni a homlokomon.
- De én... tudod, barátok vagyunk, de én máshogy...
Az én szívem pedig elfelejtkezett a teendőjéről és leállt egy pillanatra, mintha berozsdásodott volna, akárcsak egy antik dolog - végül meghozták rá a megfelelő olajat és újra működésre bírták egy kihagyott ütem után.
A mellkasomra ütök egy hatalmasat, hátha úgy lenyugszik a szívem és visszamegy a rendes helyére, mert jelenleg a torkomból próbál kiugrani, de helyette csak félrenyelek. Mit vártam magamtól? Butaság volt gondolni, hogy tényleg megoldom ennyivel. Elcaflatok a készülékhez, hogy kinyomjam az idegesítő karácsonyi dallamot és kinyissam az ajtót, de inkább csak hallgatnám az örökkévalóságig ezt a roppantóan kellemes zenét, mintsem beengedjem. Pénzt kérjek vagy válaszokat? Vagy netán egyiket se? Igaz is, maximum megfagyok ebben az időben, ha holnapra nem teremtek valahonnan egy százezrest. Pár napot még várnak, talán egy-két hetet, nem vagyok pontosan tisztában ezzel, aztán ja, már tényleg úgy fogok élni, mint egy csóró... Nem való nekem a nélkülözés, nem így kéne ennek lennie!
- Gyere - nyitom ki az ajtót, hogy beengedjem, ő pedig már egy nagy fuvallat keretében áthalad a fél lakáson és ledobja magát a kanapéra, karjait keresztbe teszi, a jobb lábát pedig átdobja a másikra, majd ül, mint a jó gyerek. Mire gondolhat ilyenkor? Egészen nevetséges fapofával és a lelkemen áthatoló szemeivel.
- Jól vagy?
- Már miért ne lennék? Nem nézek ki jól?
- Hát, csak a fél lábadon van zokni - bök a lábfejemre szemöldök ráncolva, aztán én is odavezetem a tekintetem. Alig húsz másodperce van itt és már végignézett rajtam?
- Csak siettem az öltözködéssel - kapcsolom fel a villanyt a konyhában, ami igazából nem is egy zárt rész, hiszen ajtó van. Lényegében olyan, mint egy kis lyuk, attól eltekintve, hogy nem annyira kicsi. De egy lyuk, ha mondhatom így. Nekem legalábbis biztosan, már megszoktam, hogy így nevezem. - Kérsz valamit?
- Vizet csak, de mivel úgy érzem, sztoriidő lesz, popcorn vagy csoki is jó lesz. Most nem hoztam semmit.
- Dehogy kellenek ilyenek, gyors leszek. - Azt hiszem.
- Éhes vagyok... - hallom meg, ahogy felkel és erre veszi az irányát. Bent van még a hűtőben a tegnapi sushi, amit hozott! Azt nem láthatja meg, nem is ettem belőle, még a végén megsértődik és elmegy anélkül, hogy bármit tudnék mondani. Jó, nem ilyen, egyáltalán nem, maximum elszontyolodik picit, de azt nem szeretném.
- Elromlott a hűtő - hagyok mindent magam előtt és a helyiség megfelelő sarkába sétálok, hogy elzárjam az utat. Kiugrik a szívem a helyéről már most, mi lesz ma akkor?
- De hisz akkor honnan van hideg vized?
- Talán a csapból? - préselődök hozzá a hűtőhöz, hátra rakva a karom az oldalára.
- De üvegből öntötted - céloz az asztalon lévő maradékokra. Oh, Istenem...
- A mai nap folyamán ment tönkre, maximum langyos az a víz.
- Nem ettél, igaz?
- Vettem útközben a pékségből sütit, azt ettem.
- Komolyan?
- Esküszöm! Felőlem a szemetest is csekkolhatod, ott van még a papír, amibe becsomagolták.
- És csak azt etted?
- Kettőt ettem...
- Még az is kevés - sóhajt lemondóan, majd elballag, miután felveszi a vizét. Tehát akkor most csalódást okoztam neki. De mégsem az én hibám, hogy nem kívántam, egyszerűen kellett egy kis édesség, meg jól is laktam, semmi panasza nem lehet. Majd holnap megeszem a kajáját, azért nem fogom kidobni, mert állt egy kicsit érintetlenül, főleg, hogy ő hozta, nem vagyok én ennyire hálátlan. - Hozz egy plédet, fázom.
- Ez nem jó melletted? - emelem fel a földről mosolyogva és rádobom. Leülök mellé kellő távolságot tartva, hiszen eléggé ki van terpeszkedve és meg szeretném neki adni azt, amit akar, de nem, nem akarja ezt és betakar engem is csak azután, miután ő jött közelebb. - Ne mezítlábazz a parkettán, a kövön meg főleg ne, mert megfázol.
- Chanyeol, felnőtt vagyok, nálad is felnőttebb - forgatom meg a szemem hitetlenkedve. Én megfázni? Ugyan már... Végül is csak havonta egyszer van lázam még nyáron is, mit gondol?
- De attól, hogy idősebb vagy, még mindig nem vagy okosabb nálam - csücsörít direkt, hogy felidegesítsen. Elérte, amit akart, ugyanis belekönyöklök a hozzám simuló oldalához. - Ez nem volt szép!
- Engem aztán nem érdekel - rázom meg a fejem. - Megedzőtsz kicsit.
- Nincs mit edzenem, tökéletes vagyok.
- Meg szerény is - grimaszolok neki. - Teljes mértékben - folytatjuk egyszerre.
- Tehát mit szerettél volna? - Hirtelen fagyossá válik a légkör, ő is elkomorul, mikor kérdez. Pénz vagy barátság? Kezdjük a pénzzel, hátha nem utál meg. Ha meg ugyanilyen marad, majd utána talán jöhet a másik dolog, bár ki tudja, lehet, hogy addigra a maradék önbizalmam is elveszik, mint az esetek nagy százalékában.
- Ne haragudj meg rám, kérlek, gyors leszek - lélegzek egy nagyot, majd mikor megbizonyosodom róla, hogy felkészült, eldarálom. -, tehát nem tudnál nekem egy kis pénzt adni kölcsönbe, amit majd később visszafizetek, ha dolgozok?
- Már vártam, mikor kérdezed meg - nevet fel. Én meglepődve pislogok és próbálok összpontosítani rá, hogy mikor adtam bármi jelét is ennek. Egyébként is, honnan vette, hogy majd ilyet kérdezek?
- Vártad?
- Láttam a számláid múltnap, így gondoltam, hogy egyszer úgyis elérkezünk ide - vallja be, mire paradicsommá válik a fejem, sőt, megint lázas leszek. Ebben a hónapban még nem voltam az, úgy látszik most jött el az ideje az e havinak. Ez úgy hangzik, mintha a női betegségekről beszélnék. Már ettől is frászt kapok, hogy ilyenekhez hasonlítgatom a saját dolgaim. - És természetesen kapsz.
- Tényleg?! - emelem fel a hangom, sőt, még ülőhelyzetemből is felugrok, annyira boldog vagyok. Folytathatom azt az életmódot, amibe beleszoktam!
- Úgy reagáltál, mintha nem tudtad volna, hogy ez lesz a válaszom - von magához. Csak féloldalasan húz magához, de így sincs semmi esélyem a a piros arcom elrejtésére. Ajkaim beharapva simulok hozzá, ami ugyan kellemes és magaménak érzem a valóját, nyugtalanít is annak ellenére, hogy most elvileg egy újabb problémám megoldódott. És a mi problémánk? Mire gondolhat, hogy megölelt?
***
És újra gyáva lettem.
Ennek ellenére viszont megint úgy éreztem, talán ő segíthet, hogy boldogabb legyek. Csak ahogy ránéztem - a mélybarna, lassan fekete szemeire, a porcelános, hamvas, lisztes por látszatot keltő rettentően puha selyembőrére, a letisztult arcéleire és a szögletes állára -, egyszerűen éreztem. Lassan kezdett ez a kanapé többet jelenteni nekem, mint bármelyik más bútor, a törölközője szerettem volna lenni, a létfontosságú dolgai, amelyek nélkül nem élhetne, és ha szomorú lenne miattam, mert túl bonyolult vagyok, akkor is pótolhatatlan lennék, akármennyire próbál lemondani rólam a legnehezebb napjain. Csak azt akartam, hogy örökké tartson minden anélkül, hogy aggódnom és idegeskednem kéne, vele. Túl nagy kérés ez, vagy csupán nem nekem szánták ezt a felhőtlen mesét, amit most elképzeltem?
Végül pedig én mászok az ölébe a film közben, mint egy cica. Hogy mi vitt rá? Fogalmam sincs. Egyszerűen meguntam, elegem lett, hogy soha nem az van, amit én szeretnék, én pedig ezt szeretném, így ez lesz. Tudom, hogy nincs ellenére, így semmi sem vesz rá, hogy meghátráljak az akaratomtól. Eddig sem voltam tőle távol, összeért a kezünk, de ez mégis más, sokkal félreérthetőbb. Lehet, hogy mások előtt "együtt vagyunk", de magunk között én úgy vettem észre, azóta csak távolodtunk, egyre nagyobb és nagyobb méterekkel.
- Szerinted képes vagyok szeretni? - Amilyen gyorsan kimondom ezt, olyan gyorsan bújok a mellkasába; képes vagyok szeretni úgy, mint mások, akik lelki békében élnek? Hisz engem csak másodikként tartottak számon, vagy netalántán az első áldozatként; ilyen elcseszett valóval és néma, semmit mondó szavakkal létezik még valami pozitív dolog is, ami nem lesz bizonytalan idő múlva egy délibábos álom, melynek látványa lassan múlik, de annál határozóbban hagy maga után nyomokat? Tényleg maradt valami nekem ebben az életben?
- Már miért ne tudnál, Baek? Csak el kell következtetned azoktól a dolgoktól, amik miatt úgy érzed, nem tudnál szeretni. - Isteni illata van. Mintha nemrég zuhanyzott volna, aztán pedig telefújta volna magát az egész dezodoros, testpermetes és parfümös készletéből, mindegyikből egy picit mindenfelé, egyikből a hasára, másikból a nyakára, de még sincs katasztrofális összhatása, amitől fulladozni tudnék. Egyszerre minden keveredik, de még egy tolerálható szinten, amit inkább neveznék kellemesnek. Én pedig soha nem szoktam magam befújni. Nincs, ami leizzasztana, a napi egyszeri tusfürdős átsikálás épp elég ahhoz, hogy ne legyen különösebb szagom, mit Chanyeol meg is említett párszor, hogy mindig olyan "Baekes" illatom van és nincs, ami elnyomná. Én miért nem érzem a saját illatom? Más sem tenné?
- Tehát akkor érezhetem, hogy szeretek? De miért nem érzem, hogy szeretnek, ha én szeretek?
- Beléd kavarodok, Baek, túl kevés szót használsz - kuncog a fülembe, mire megszorítom a karjaim a nyaka körül. Mivel érhetném el, hogy még a fülembe suttogjon ilyen módon, ami nem is irritál? Őszintén szólva, meg vagyok lepődve magamon, hiszen pár hónapja még irritált, hogy a közelemben van és mindent megtettem, hogy idegesítsem, mostanra ez is már egyre nagyobb nehézséget jelent, ugyanis azt veszem észre, túlságosan kedves vagyok önmagamhoz képest.
Önző, vak és bolond vagyok... Csak úgy, mint mindig.
- Itt tudsz maradni éjjelre?
- De akkor korán kel lefeküdnünk, holnap még csak péntek.
- Csak aludj mellettem - jelentem ki nem habozva.
- Jól vagy? - kérdezi vicceskedve, de én fejem felemelve meredek rá. Visszalátom a csöpögős dráma képeit a szemében azzal a tipikus kék fénnyel, ami ellepi az arcát és pillanatról pillanatra váltogatódik a fényessége, hol világos, hol sötét - oh, és mennyire gyönyörű az arca, még mindig tökéletes, semmi hiba nincs továbbra sem rajta. - Van még valami, amit mondani szeretnél?
- Elmegyünk venni inni? Be akarok rúgni - hogy ne legyenek következményei, ha esetleg valami olyat csinálnék, hiszen józan emberként ugyanúgy terhelhető vagyok, de részegen? Eljátszom, hogy az vagyok (amit nem kell, mert egy-két tömény után már a világom sem tudom), aztán azt csinálok, amit szeretnék, legalább megtudom, mi is ez az érzés bennem.
- Nagyon fontos ez most?
- Ez patthelyzet, amire csak ez a megoldás. - Ha így beszélek, soha nem fog rájönni, mire gondolok. Elvégre elképzelhető, hogy közben nem is ez jár a fejemben, hanem mondjuk Sehun vagy Hwanghyuk, esetleg a szüleim, a munkám, a pénz... Bármi igazából.
- És ha csak te innál, nem zavarna?
- De hisz abban mi a buli? Fél éve ismerjük egymást, de még nem láttalak hányni.
- Ez akkor sem jó ötlet.
- Miért reagálod túl ennyira a dolgokat? - jajgatok, majd lebiggyesztem az ajkaim és továbbra sem veszem le róla semmi áron a szemem.
- Csak aggódom.
- De miért?
- Nem ihatsz, ha már beszedted az esti gyógyszered, főleg nem így, hogy húsz perce adtam oda.
- Utálom ezt a gyógyszert...
- Tegnap még dicsőítetted, mert jól érzed magad miatta.
- Tényleg? Nem emlékszem rá - gondolkozok el. Lehet, hogy mondtam, hogy van haszna, de ilyenkor nincs. Mi bajom lehetne, ha innék mellé? Maximum ha az egész dobozt bevenném, megérteném az aggódását, de ennyi nem ártott meg senkinek még.
- De ezt mondtad. Ha előbb eszedbe jutott volna, talán elintéztem volna neked ezt a kérést - ignorálva okosságát elrendezem a lábaim, amik időközben már rég elzsibbadtak, így most körülbelül úgy nézek ki, mint aki éppen a vécén ül és erőlködik. Chanyeol meg persze elkezd nevetni a szerencsétlenségemen. - Kényelmetlen?
- Áh, dehogy, csak hülyeségből nyögök. - És megint átölelem, mint egy macit. Ha plüss lenne, nem szakadnék le róla, míg világ a világ, mert nem minden ember annyira tekintetes, hogy még egy ilyen helyzetben is képes legyen átdobni rajtam a plédet és utána ugyanúgy átölelni. Erre persze megint csak nyugtalan leszek; a mellkasom feszül az övének és félő, érezni fogja a heves szívverésem, de ami ennél is rosszabb, hogy egyre nagyobb késztetést érzek minden pillanatban, hogy megbizonyosodjak ennek a miértjéről.
- Tudod, hogy nem vall rád ez a viselkedés? Biztosan Baekhyun vagy? - böki meg az oldalam a nagy eufórikus gondolataim közepette, mire felvisítok, ahogy a bordáim közé talál.
- Erősebben nem lehetett volna?! - háborodok fel, s oldalra dőlök, le vissza a matracozott kanapéra. Ez tényleg nagyon gonosz volt tőle, áu...
- Erősebben? Csak ha szeretnéd - húzza száját egy rettentően felszínes vigyorra, mire nem tudok mást csinálni, csak felnevetni; és mintha ő ezt várta volna, azonnal belekezd a csikizésembe, miután száműzte a plédet - megint - a földre. Nem vagyok igazából érzékeny erre, a hasam és a talpam az egyetlen, ami tényleg nagyon kellemetlen, meg még a nyakam, mert akkor a hideg futkos rajtam a lábujjamtól a fejem búbjáig. Szóval mikor Chanyeol az oldalammal próbálkozott, nem ért el különösképp semmilyen hatást sem, de akaratlanul is fogtam és toltam el a kezeit, mintha legalább napok óta nem mosott volna kezet. Aztán meg várhatóan elért a hasamra, amit már nem tűrtem szótlanul, szidtam szüntelenül, és a lábaim is belevettem, hogy megrugdossam hátulról. Már a könnyeim formálódtak, annyira túlzásba vitte, viszont mikor nyúltam, hogy letöröljem őket, megcsinálta helyettem mindezt.
Az őrületbe kerget...
Rezzenéstelenül bámulok rá, ahogy mindkét kezével megtámaszkodik a fejem mellett, egészen az alkarjával is a könyökén, végül már annyira elveszek a szemeiben, hogy pislogni is elfelejtek. Lázas vagyok? Meglehet.
- Baekhyun, ugye tudod, hogy nem szeretném, ha szomorú lennél? - Szinte csak suttog, úgy beszél. Rám csapódik a meleg lehelete, mi eddig nem érintett meg, most pedig kiráz a hideg; olyan közel van, hogy érzem magamon mindenét és mégsem kívánom, hogy eltávolodjon.
- T-tudom, Chanyeol - dadogok. Tehát azért nem vagyok képes beszélni elfogadható szinten, mert zavarban lennék? Ugyan már, ez hülyeség! Nem szoktam ok nélkül zavarban lenni, most sem kéne így viselkednem, hiszen már adott puszit az arcomra, ennyi távolság ahhoz képest semmi.
- Belefáradtam ebbe - rázza meg a fejét, s a szavai teljes mértékben reménytelenül hangzanak. Ajkait beharapva elfordul a villogó kijelző felé, így végre fellélegezhetek, de a mellkasomban a nyomás továbbra sem enyhül, ugyanúgy szúr, fáj és nyom egyszerre.
- Hogy érted?
- Emlékszel még, mikor megkérdeztem, mik vagyunk mi? - Oh, hogy emlékszem-e? Semmi kétség.
- Igen, de mire akarsz kilyukadni?
- Szeretlek, Baekhyun.
- Mi ez, Chanyeol...? - A végére már magam sem tudom, vajon humoros kijelentő vagy kérdő mondat ez, annyira elhaló és bizonytalan minden szó. Szeretni engem? Park Chanyeol? Igazán felvenném ezt egy kamerával, hogy megnézhessem az arcom később. Lefagytam, de mégis forrónak érzem magam. Minden forró, fűt maga a levegő is, a ruháim, még a hajam is, de mégsem izzadok, nem érzem a cseppeket gyöngyöződni a homlokomon.
- De én... tudod, barátok vagyunk, de én máshogy...
Az én szívem pedig elfelejtkezett a teendőjéről és leállt egy pillanatra, mintha berozsdásodott volna, akárcsak egy antik dolog - végül meghozták rá a megfelelő olajat és újra működésre bírták egy kihagyott ütem után.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése