Baekhyun pov
Másnap reggelre még mindig olyan voltam, mint egy labda; pattogtam, de olyan gyerek játszott velem, aki most kapott meg és letenni sem tud. Szóval igen, boldognak érzem magam, hogy visszakaptam egy olyan személyt, aki nekem fontos volt és hiányzott, most pedig úgy érzem, lehetetlen lenne lelőni, annyira éber vagyok még ilyenkor, reggel hétkor is.
Jobb oldalamra tekintve csalódottan konstatálom, hogy Chanyeol megint nem aludt itt, sőt, a házban sem, mert délben megint kezd - kivételesen nem velem. Elfoglalva helyét átölelem az eddigi párnám, majd a takarót ledobva magamról kezdek el dúdolgatni újra sötétebb zenéket, nem azokat a tipikus nyálas, szerelemről szólókat, hanem az ellenkezőjét, ordítások és hörgések sorozata megy bennem. Régebben nem értettem, hogy lehet ezeket szeretni, most meg tessék, leakadni nem tudok róluk. Szerintem ez olyan, mint egy külön művészeti ágazat, egyedi és az emberekből olyanokat hoz ki, amit maguk nem mernek kimutatni a világnak.
Egy hosszas nyújtózás után kitapogatom a telefonom, hogy írjak Channak, felkeltem és átjöhet, semmiféle erőszakoskodás nélkül. Ma már normálisnak kell lennie, csak nem ivott megint...
Mimot megetettem, beszélgettem is vele picit a boldogságomról. Gondoskodhatnékom van, de nincs miről. Van egy kaktusz a szobámban az ablakpárkány alatt, de azt épp eleget öntözi az eső, ugyanis már javában szeptember van, ilyenkor reggel meg nagyon hideg is szokott lenni, na meg még éjjel! Esik is, fázom is, így kénytelen vagyok magamra húzni még egy plédet a vastag takarómra, hogy az éjszaka során ne ébredjek fel a vérfagyasztó hidegre. Szeretem átaludni ezt a napszakot, hadd érezzem már jó sokszor, milyen is nem felébredni arra, hogy esetleg rémálmom van, vagy csak annyira ideges vagyok, hogy felriadok. Esküszöm, szeretek aludni így, ami azért haladás. Kezdem azt hinni, hogy ezek az antibogyók hasznosak valamennyire. Nem nagyon, de egy parányit.
- Mit csinálsz, Baek? - kérdezi a reggeli mély hangján, én pedig megilletődve nyitom fel a pilláim, de szembe találom magam a válaszokra váró valójával. Kíváncsian rebegteti fakó szempilláit, amit ugyan alulról (és fordítva) látok, leszűröm, komolyan nem érti, mit csinálok egy ilyen pózban. Hangosan nyögve leveszem az egyik, majd a másik lábam is a szürke karfáról, aztán már csak seggre ülve fordulok vele szembe. Egy kicsit megfájdult a fejem a szokatlan testtartástól, minden vér az agyamba ment, és most nyomja a buksim.
- Halálosan unatkozom, Chanyeol, csak vagyok - vázolom fel az eddigi tevékenységem. Nincs rajta mit magyarázni, mélyebb jelentése nincs.
- Min gondolkozol? - ül le mellém.
- Komplikált.
- De én mégis csak Dr. Park Szexi Chanyeol vagyok.
- Nem sok mindenről... Te is tudod, milyen az, mikor tudod, nem kéne érezned azt, amit, és mégis gyötör. Nem is az, hogy nem kéne éreznem, csak pont én érezzem? Hülyeség ez az egész - sóhajtok fel, és a kezem az arcomra tapasztom, mert forrónak érzem egyre jobban, ahogy megnyílok.
- Még mindig szereted Sehunt?
- Hidd el, örülnék, ha még mindig szeretném. Csak boldog vagyok, hogy megkeresett a történtek után. Azt gondoltam, undorodik tőlem, de itt volt és mellé még közvetlen is volt. Tudod, nagyon örülök ennek.
- Tehát segít, hogy tudod, ki van békülve a tudattal?
- Azt hiszem.
- Akkor mit nem kéne érezned?
- Semmit? Nem szeretném elrontani a kedved, de ez az egész boldogság téma furcsa ne-
- Akkor a legszebbek az emberek, ha mosolyognak. És ezt te is tudod, Baek, csak kell egy kis akaraterő, hogy hosszútávon is menjen, ehhez pedig még az is kell, hogy ne gondolj a rossz dolgokra. Itt vagyok mindig és leszek is, oké? - Miután megforgattam a szemem (alig láthatóan), bólogatásba kezdenék, azonban ő már jól bevált módszerével megszakítja ezt a folyamatot, ugyanis sokkal közelebb húzódik, összeér a combunk, a térdünk, nekem pedig nyelnem kell minderre, bár nem kéne - nem kéne, egyáltalán nem, de elkezdek akaratlanul is arra gondolni, ahogy egyre többször játszik velem az agyam, miszerint egymásé vagyunk. Őszintén? Nem bánnám. Chanyeol az az ember, akitől szívesen elfogadom a törődést, de még erre gondolnom is unnaturális.
- Oké - próbálom gyorsra fogni az eléggé elirányult beszélgetést, s már ott sem vagyok a kanapén, elsietek a szobámba, hogy nekiálljak valamit magamra venni - ez lett volna tervemben, de nem volt alkalmam véghezvinni.
Alapjáraton tudom, hogy Chanyeol nem valami született vigasztaló típusú személy és nem is szereti ezt csinálni úgy igazából. Nem is az, hogy nem szereti, de nincs hozzá gyomra. Persze nem mondhatom azt, hogy ismerem ezeket a gondolatait, de én így érzem. Valahogy elkeseredik, mikor mások is azok. És én? Utálom, ha valaki nekem panaszkodik. Soha nem mondtam, hogy empatikus vagyok, de nem is fogom vagy - inkább - akarom egy életig. Bunkónak lehet nevezni, önzőnek és magának valónak, de ha így van? Ha valakinek nagyobb gondjai vannak, mint nekem, majd akkor elkezdheti sajnáltatni magát, mert akkor tényleg meglágyulok, de jelenleg nem hiszem, hogy bárkinek lennének ilyen összetett és komplikált problémái. Aztán lehet, megint csak ez az istenverte dolog beszél belőlem.
Visszatérve: Chanyeol nem a legjobb a vigasztalásban. Tudja jól ő is, de próbálkozik, és erről mi sem tanúskodik jobban, mint a kétszázzal repesztő szívem és az izzadó tenyereim, ahogy átveti rajtam a karját és a vállamra helyezi, mintha ez annyira normális lenne, de egyre többször szembesülök vele, mégis csak azért jómagam más vagyok, mint valami negyvenkilós agyonsminkelt modellalkatú plázacica - utalok Jiyeonra ezalatt.
Valóban így kellene viselkednie velem?
Néha - na jó, elég gyakran az utóbbi időben - tényleg elgondolkozom, hogy így kell-e ennek mennie. Én nem várom el, hogy ilyen legyen, jól tudja ő is, hát akkor? Mások életében sem tapasztaltam ekkora "testiséges kapcsolatot", hát akkor az enyémben miért kell ekkora? Komolyan kezd hasonlítani ez az egész dolog egy rossz szappanoperára, annyi különbséggel, hogy még mindig nem vagyok Júlia, csak Rómeó 2 maximum. Szóval különböző, de hasonlítható egymáshoz a két példa. Engem pedig ez aggaszt, hogy minden második percben zavarba jövök a közelében. Mármint nem olyan szinten, hogy szívinfarktust kapjak, de már közelítek felé minden porcikámmal; azt sem tudom, holnap mi lesz, ha ez így folytatódik, mert hogy én ebből nem fogok jól kijönni, az is lefixált. Végre össze kéne magam szedni ilyen téren és elgondolkodni ezen...
Chanyeol pov
- Hát én ezt nem hiszem el, ez sem működik már?! - rúgok bele még egy utolsót az automatába, aminek már ki kellett volna adnia a kávém, de sehol semmi sincs, ugyanolyan rozogán áll előttem és nevet jópárat, hogy - megint - elnyelte a pénzem. - Ki kéne már cserélni ezt is - korholom el a megfordulás és elballagásom előtt. Kifújva a levegőm még lehajolok, hogy megnézzem tényleg semmi esély sincs a poharam töltöttségére, majd még benyúlok az érmém után is, amit minden bizonnyal még mindig nem fogadott be a gép. - Hülye - teszek egy száznyolcvan fokos fordulatot balra, zsebre vágva a pénztárcám, hogy elinduljak szólni a recepcióra, kimenőre megyek Baekkel, úgy sincs itt egy kliens sem még egészig, arra nincs gondom.
Végigmegyek a megvilágítás nélküli folyosón, feltűröm az ingem ujját, mivel elég fülledt idő van. Minden második nap zápor van, az idő pedig arra enged következtetni, ma is lesz egy égi áldás. Elegem van ezekből a záporokból, kinek kellenek?
A folyosó végén megjelenik egy fehér ruhás alak. Hunyorítva próbálom kivenni, ki az, kisebb-nagyobb sikerrel járva. Ahogy közeledik, már felismerem a cipője kopogásáról, hogy kinek a talpa találkozik a kővel, de képtelen vagyok elhinni, hogy ez tényleg ő, ilyen angyalruhában és légies léptekkel. Álmodom talán? És még egy mosolyt is felvesz az arca...
- Világítasz - vigyorgok rá, gyorsan közelítve hozzá.
- Elvesznék itt feketében - rántja meg a vállát hanyagul. - Áramszünet van ilyenkor?
- Úgy látszik.
- Ez fura...
- Az, már rég meg lehetett volna oldani. Mi ilyen nehéz benne?
- Nem tudom, Chanyeol - rázza meg a fejét. -, így nem is lehet dolgozni.
- Velem sem tudom mi lesz, ha jönnek, Minseok. Sehogy sem tudok így időpontokat egyeztetni meg gyógyszereket is keresni...
- Jobb lenne, ha le tudnánk mondani a következő pár embert, de hát azt sem lehet - sóhajt egy nagyot, fejét elfordítva balra a villanykapcsolóra; fel van nyomva, de még sincs semmi jele ennek. Hogy lehetne így dolgozni? Mit kezdjek ebben a homályban? Bevallom, van kis napsugár, de nem annyi, hogy én meg is lássam, amit írok. Lehetetlen így végezni a munkát... - Nem csak mi, de az emberek sem éreznék magukat ebben a borongós időben kényelmetlenül ekkora sötétségben.
- Ebédelni indultál? - vált témát.
- Igen, Baekhyun elvileg már a recepción várakozik. Két óra múlva úgy is be kellett volna jönnie.
- Oh, akkor ne zavarjak? - szeppen meg, bár érzem a hangjában, hogy valamiféle "rossz" gondolata lenne. Minseok egyébként is ki van virulva, rég láttam már ilyen kiegyensúlyozottnak, így semmi szándékomban nincs elküldeni őt. Megdobban egyet a szívem, hogy végre sikerült rendeznie ezt a dolgot így ennyi idő után végül. Persze, apránként "gyógyulgatott", de már nyomát sem látom a szomorú Minseoknak.
- Gyere nyugodtan, nem zavarsz.
- De tényleg nem gond? - aggodalmaskodik.
- Már miért lenne? Tedd le a cuccaid, aztán menjünk - bökök a kezében lévő irataira.
- Rendben, de akkor várj meg - hagy itt.
Így történt, hogy egy újabb roppant érdekes délutáni ebédet kellett átélnem.
- Minseok, egyél, ne a beszédre használd a szád! - parancsolok rá, miután elmondta - ha jól számoltam - hatodik viccét a szájon át történő kielégítésről. Nincs mit tenni, ő a legidősebb, mégis a legpihentebb agyú ember, akit ismerek. Még Jongin sem ér fel vele semmilyen szempontból.
- Jól van, de te fizeted - tömi tele a száját tésztával, mit lassan meg is rágcsál. Baekhyun mindezt nevetve követi, ahogy a gyógytornász teli szájjal makog valami újabb butaságot.
- Enni szeretnék, urak, hölgyek, asszonyok - szólal meg Baekhyun az üdítőjével a kezében.
- Nem rajtam múlik - emelem fel a kezeim védekezőn, hitetlenül elfordulva a bajkeverő irányába.
- Meg ha nem a beszédre, mire használnám a szám? Chanyeol, gyere már el velem egy buliba.
- Dehogy, állítsd le magad - forgatom meg a szemem, majd én is a kajámba bújok, mielőtt még mélyebben belemennénk újra ebbe a témába. Nem hiszem, hogy túlságosan érdekel valakit is ez, főleg az ebédnél. Meg ahogy elnézem, a mellettünk lévő asztalnál sem valami túl nagy étvággyal esznek az egyébként fiatalabbak.
- Viccet félretéve: megnyalattátok már a nyúllal a szőrt?
- Hogy mi? - ráncolom a szemöldököm. Kérdőn átpillantok Baekre, de ő is ugyanolyan értelmetlenül ül a helyén, várva a magyarázatot.
- Nem hallottátok még ezt a kifejezést? Kínában használják ezt arra, amikor két ember nagyon - nyújtja el tényleg hosszúra, teljes vigyorral az arcán - szereti egymást és...
- Fúj, ne, fejezd be - fintorgok rá vörös arccal, amit ugyan próbálok elrejteni, most nem sikerül. Tényleg nem vagyok pirulós fajta, de hát ez most váratlanul ért... Baekhyun káromkodik egy sort, de nekem ez csak akkor szokásom, ha ideges vagyok, most erről szó sincs. Egyszerűen olyan zavarban vagyok, hogy azt kívánom, bárcsak cseppfolyós lennék és eltűnnék a parketta barázdái közt, mint a kifolyt víz.
- Úgy néztek, mintha még szüzek lennétek, Jézus Úristenem, tartsak nektek külön órát vagy rájöttök végre, mire való az ötödik végtagotok?
- Minseok, enni próbálunk... Még egy falatot sem sikerült lenyelnem, de már csak tíz percem van visszaérni.
- Baekhyun, úgy vettem észre, ma nagyon jól érezted magad velünk - tolom fel a szemüvegem az orrnyergemre, miután megköszörültem a torkom, hiszen nemrégiben még így ketten is az ebédes történésekről fecsegtünk. Nyúl meg szőr? Normálisak ezek a kínaiak?
- Jó volt - mosolyodik el, aztán újra hangos nevetésben tör ki. Soha nem értettem, hogy képes valaki ilyen nagy hangulatingadozásokra, hiszen tegnap nekem még a halálról beszélt, ma pedig már már ténylegesen - és képletesen - fenyegeti ennek a veszélye, amennyire sokszor félrenyelt Minseok hülyeségein. Rajta is érzem, hogy megnyugodott, most legalább nem egy fancsali képű férfit kellett néznie, hogy eszébe jussanak a negatív dolgok.
- Aish, már tényleg el kéne kezdenünk ezt az egészet, nem lesz időnk semmire sem. - Egy apró görbületet látok az arcán, mikor kizökkentem, de ez már muszáj volt. Nem szeretném, ha kárba veszne a pénze, ha már nem engedi, hogy én álljam az összeget. Én ugyan sokat kapálózok, hogy legalább valamennyit fizessek, hiszen jóformán nem is azt csináljuk, mint amire fel vagyok hatalmazva, de ő azt vallja, azzal is segítek neki, hogy időt töltök vele, felesleges lenne ebbe "beleavatkoznom" - azonban pár napja szemtanúja voltam egy olyan dolognak, ami nagyban erősítette bennem a pénzem kelletét, ugyanis láttam a számláit, amikre szépen fogalmazva nincs kerete. Esélye sincs két nap alatt befizetnie. Amennyire eltelt az idő, úgy fogyott mindene, de most mégis egyre jobban érzem, hogy ha így folytatja és ennyire makacs marad, előbb-utóbb nem lesz villanya, sem fűtése, ha képtelen a rezsit fizetni. Nekem pedig ez lenne a dolgom, hogy rávilágosítsam, elég kevés lehetősége van; ott vannak a szülei, a munka, én, meg talán még Sehun (igen, megjegyeztem a nevét).
- Akkor... mit csinálunk ma? Nem hoztál kosztümöket. Ú, nem is, odaadod a köpenyed egy picit? - csillanik fel a szeme, s már nyúl a rajtam lévő könnyű anyagért, ami a következő lendülettel már le is kerül rólam. Én követem, ahogy leveszi a dzsekijét (és megbámulom a nyaki ereit, amik olyan tökéletesen árnyékoltak, hogy nem eviláginak hatnak), magára veszi a köpenyem és felhúzza a karjára a maradék anyagot, majd felkapja a telefonját, hogy beállítsa - az amúgy tökéletes - frissen mosott, gyümölcsös illatú frufruját. - Csinálnál rólam egy képet? - nyomja a kezembe a tükörnek használt tárgyat, amit fel sem kell oldanom, ő már gondoskodott róla a szépítkezésnél.
- A végén még lecserélnek miattad, annyira jól áll neked - intek neki, hogy lépjen kettőt hátra, mit meg is ért, aztán csak bepózol. Vagy tíz képet lőttem róla, ő pedig úgy fordult, mintha tényleg egy fotózáson lenne; egyszer lehajtotta a fejét, majd elnyílt ajkakkal szegte fel az állát, máskor meg nyelvét kinyújtva kacsintott a kamerába, miközben felmutatott egy szívecskét.
- Ne aggódj, ha le is cserélnének, nem tartana sokáig, mert elküldenék mindenkit tőled, mondván túl sok lében úszkálsz, inkább menjenek valami lepukkant helyre, ahol szükség is van rájuk.
- De én még így sem haragudnék rád, mert igazat mondasz.
- De aranyos a kis dokikától... - mosolyodik el féloldalasan, miközben fél fejjel felém fordul, hiszen éppen leimádkozni készül magáról a ruhát.
- Ugye?
- Ugye, ugye, tessék - nyújtja az anyagot, de én a fogasra mutatok, mert egyébként sincs olyan hideg, hogy még az is melegítsen. Elég az a kötött pulcsi, ami rajtam van, fűtést meg kapcsoltak be, így nem panaszkodhatok a hőmérsékletre, sőt, még az áram is visszajött jó egy órája. - Igazából nincs semmi konkrét tervem, mit csinálhatnánk, így arra gondoltam, kérdezgetek... De kérlek, vedd komolyan.
- Én mindig komoly vagyok - feleli határozottan, ahogy leül újra elém.
- Ezt már elég rég kérdeztem, de remélem, a válaszod már más lesz - kezdek bele, majd lehajolok a dolgozóasztal legalsó fiókjába, hogy megkeressem Baekhyunról a dokumentumaim. Felcsapva a vastag dosszié lapjait, valamerre az ötödik-hatodik oldalnál megállok, ahol azok az érzései vannak felírva, melyek a legutolsó traumájához vezethetők. -, mint két nap híján fél éve a harmadik találkozásunkkor. Emlékszel, mikor a félelmeidről és az ezzel szembeni érzéseidről beszéltünk? Azt mondtad, félsz, hogy újra találkoztok. Hozzátetted, hogy mikor félsz valamitől vagy nagyon rossz kedved, nehéz a mellkasod és kevésbé tudsz levegőt venni, így ha újra látnád, minden bizonnyal ezt éreznéd. Az a kérdésem, hogy most, hogy tudod, ennek nagyjából egy százalék esélye van, mit gondolsz róla? Még most is félsz tőle azok után is, amiket elmondott neked Sehun?
- Őszintén... Nem tudom. Attól, hogy megbánta és elment, még mindig nem érzem magam nyugodtabbnak, talán csak egy kicsikét.
- Mit gondolsz, hogyan múlhatna el?
- Nem hiszem, hogyha szeretetet kapnék elmúlna, bármennyi idézet is szól erről; én nem tudom értékelni a szeretetet, éreztetni a sajátom meg még úgy sem. Önző vagyok, Chanyeol, és vak... Mellé pedig bolond is.
***
- Mit csinálsz, Baek? - kérdezi a reggeli mély hangján, én pedig megilletődve nyitom fel a pilláim, de szembe találom magam a válaszokra váró valójával. Kíváncsian rebegteti fakó szempilláit, amit ugyan alulról (és fordítva) látok, leszűröm, komolyan nem érti, mit csinálok egy ilyen pózban. Hangosan nyögve leveszem az egyik, majd a másik lábam is a szürke karfáról, aztán már csak seggre ülve fordulok vele szembe. Egy kicsit megfájdult a fejem a szokatlan testtartástól, minden vér az agyamba ment, és most nyomja a buksim.
- Halálosan unatkozom, Chanyeol, csak vagyok - vázolom fel az eddigi tevékenységem. Nincs rajta mit magyarázni, mélyebb jelentése nincs.
- Min gondolkozol? - ül le mellém.
- Komplikált.
- De én mégis csak Dr. Park Szexi Chanyeol vagyok.
- Nem sok mindenről... Te is tudod, milyen az, mikor tudod, nem kéne érezned azt, amit, és mégis gyötör. Nem is az, hogy nem kéne éreznem, csak pont én érezzem? Hülyeség ez az egész - sóhajtok fel, és a kezem az arcomra tapasztom, mert forrónak érzem egyre jobban, ahogy megnyílok.
- Még mindig szereted Sehunt?
- Hidd el, örülnék, ha még mindig szeretném. Csak boldog vagyok, hogy megkeresett a történtek után. Azt gondoltam, undorodik tőlem, de itt volt és mellé még közvetlen is volt. Tudod, nagyon örülök ennek.
- Tehát segít, hogy tudod, ki van békülve a tudattal?
- Azt hiszem.
- Akkor mit nem kéne érezned?
- Semmit? Nem szeretném elrontani a kedved, de ez az egész boldogság téma furcsa ne-
- Akkor a legszebbek az emberek, ha mosolyognak. És ezt te is tudod, Baek, csak kell egy kis akaraterő, hogy hosszútávon is menjen, ehhez pedig még az is kell, hogy ne gondolj a rossz dolgokra. Itt vagyok mindig és leszek is, oké? - Miután megforgattam a szemem (alig láthatóan), bólogatásba kezdenék, azonban ő már jól bevált módszerével megszakítja ezt a folyamatot, ugyanis sokkal közelebb húzódik, összeér a combunk, a térdünk, nekem pedig nyelnem kell minderre, bár nem kéne - nem kéne, egyáltalán nem, de elkezdek akaratlanul is arra gondolni, ahogy egyre többször játszik velem az agyam, miszerint egymásé vagyunk. Őszintén? Nem bánnám. Chanyeol az az ember, akitől szívesen elfogadom a törődést, de még erre gondolnom is unnaturális.
- Oké - próbálom gyorsra fogni az eléggé elirányult beszélgetést, s már ott sem vagyok a kanapén, elsietek a szobámba, hogy nekiálljak valamit magamra venni - ez lett volna tervemben, de nem volt alkalmam véghezvinni.
Alapjáraton tudom, hogy Chanyeol nem valami született vigasztaló típusú személy és nem is szereti ezt csinálni úgy igazából. Nem is az, hogy nem szereti, de nincs hozzá gyomra. Persze nem mondhatom azt, hogy ismerem ezeket a gondolatait, de én így érzem. Valahogy elkeseredik, mikor mások is azok. És én? Utálom, ha valaki nekem panaszkodik. Soha nem mondtam, hogy empatikus vagyok, de nem is fogom vagy - inkább - akarom egy életig. Bunkónak lehet nevezni, önzőnek és magának valónak, de ha így van? Ha valakinek nagyobb gondjai vannak, mint nekem, majd akkor elkezdheti sajnáltatni magát, mert akkor tényleg meglágyulok, de jelenleg nem hiszem, hogy bárkinek lennének ilyen összetett és komplikált problémái. Aztán lehet, megint csak ez az istenverte dolog beszél belőlem.
Visszatérve: Chanyeol nem a legjobb a vigasztalásban. Tudja jól ő is, de próbálkozik, és erről mi sem tanúskodik jobban, mint a kétszázzal repesztő szívem és az izzadó tenyereim, ahogy átveti rajtam a karját és a vállamra helyezi, mintha ez annyira normális lenne, de egyre többször szembesülök vele, mégis csak azért jómagam más vagyok, mint valami negyvenkilós agyonsminkelt modellalkatú plázacica - utalok Jiyeonra ezalatt.
Valóban így kellene viselkednie velem?
Néha - na jó, elég gyakran az utóbbi időben - tényleg elgondolkozom, hogy így kell-e ennek mennie. Én nem várom el, hogy ilyen legyen, jól tudja ő is, hát akkor? Mások életében sem tapasztaltam ekkora "testiséges kapcsolatot", hát akkor az enyémben miért kell ekkora? Komolyan kezd hasonlítani ez az egész dolog egy rossz szappanoperára, annyi különbséggel, hogy még mindig nem vagyok Júlia, csak Rómeó 2 maximum. Szóval különböző, de hasonlítható egymáshoz a két példa. Engem pedig ez aggaszt, hogy minden második percben zavarba jövök a közelében. Mármint nem olyan szinten, hogy szívinfarktust kapjak, de már közelítek felé minden porcikámmal; azt sem tudom, holnap mi lesz, ha ez így folytatódik, mert hogy én ebből nem fogok jól kijönni, az is lefixált. Végre össze kéne magam szedni ilyen téren és elgondolkodni ezen...
Chanyeol pov
- Hát én ezt nem hiszem el, ez sem működik már?! - rúgok bele még egy utolsót az automatába, aminek már ki kellett volna adnia a kávém, de sehol semmi sincs, ugyanolyan rozogán áll előttem és nevet jópárat, hogy - megint - elnyelte a pénzem. - Ki kéne már cserélni ezt is - korholom el a megfordulás és elballagásom előtt. Kifújva a levegőm még lehajolok, hogy megnézzem tényleg semmi esély sincs a poharam töltöttségére, majd még benyúlok az érmém után is, amit minden bizonnyal még mindig nem fogadott be a gép. - Hülye - teszek egy száznyolcvan fokos fordulatot balra, zsebre vágva a pénztárcám, hogy elinduljak szólni a recepcióra, kimenőre megyek Baekkel, úgy sincs itt egy kliens sem még egészig, arra nincs gondom.
Végigmegyek a megvilágítás nélküli folyosón, feltűröm az ingem ujját, mivel elég fülledt idő van. Minden második nap zápor van, az idő pedig arra enged következtetni, ma is lesz egy égi áldás. Elegem van ezekből a záporokból, kinek kellenek?
A folyosó végén megjelenik egy fehér ruhás alak. Hunyorítva próbálom kivenni, ki az, kisebb-nagyobb sikerrel járva. Ahogy közeledik, már felismerem a cipője kopogásáról, hogy kinek a talpa találkozik a kővel, de képtelen vagyok elhinni, hogy ez tényleg ő, ilyen angyalruhában és légies léptekkel. Álmodom talán? És még egy mosolyt is felvesz az arca...
- Világítasz - vigyorgok rá, gyorsan közelítve hozzá.
- Elvesznék itt feketében - rántja meg a vállát hanyagul. - Áramszünet van ilyenkor?
- Úgy látszik.
- Ez fura...
- Az, már rég meg lehetett volna oldani. Mi ilyen nehéz benne?
- Nem tudom, Chanyeol - rázza meg a fejét. -, így nem is lehet dolgozni.
- Velem sem tudom mi lesz, ha jönnek, Minseok. Sehogy sem tudok így időpontokat egyeztetni meg gyógyszereket is keresni...
- Jobb lenne, ha le tudnánk mondani a következő pár embert, de hát azt sem lehet - sóhajt egy nagyot, fejét elfordítva balra a villanykapcsolóra; fel van nyomva, de még sincs semmi jele ennek. Hogy lehetne így dolgozni? Mit kezdjek ebben a homályban? Bevallom, van kis napsugár, de nem annyi, hogy én meg is lássam, amit írok. Lehetetlen így végezni a munkát... - Nem csak mi, de az emberek sem éreznék magukat ebben a borongós időben kényelmetlenül ekkora sötétségben.
- Ebédelni indultál? - vált témát.
- Igen, Baekhyun elvileg már a recepción várakozik. Két óra múlva úgy is be kellett volna jönnie.
- Oh, akkor ne zavarjak? - szeppen meg, bár érzem a hangjában, hogy valamiféle "rossz" gondolata lenne. Minseok egyébként is ki van virulva, rég láttam már ilyen kiegyensúlyozottnak, így semmi szándékomban nincs elküldeni őt. Megdobban egyet a szívem, hogy végre sikerült rendeznie ezt a dolgot így ennyi idő után végül. Persze, apránként "gyógyulgatott", de már nyomát sem látom a szomorú Minseoknak.
- Gyere nyugodtan, nem zavarsz.
- De tényleg nem gond? - aggodalmaskodik.
- Már miért lenne? Tedd le a cuccaid, aztán menjünk - bökök a kezében lévő irataira.
- Rendben, de akkor várj meg - hagy itt.
Így történt, hogy egy újabb roppant érdekes délutáni ebédet kellett átélnem.
- Minseok, egyél, ne a beszédre használd a szád! - parancsolok rá, miután elmondta - ha jól számoltam - hatodik viccét a szájon át történő kielégítésről. Nincs mit tenni, ő a legidősebb, mégis a legpihentebb agyú ember, akit ismerek. Még Jongin sem ér fel vele semmilyen szempontból.
- Jól van, de te fizeted - tömi tele a száját tésztával, mit lassan meg is rágcsál. Baekhyun mindezt nevetve követi, ahogy a gyógytornász teli szájjal makog valami újabb butaságot.
- Enni szeretnék, urak, hölgyek, asszonyok - szólal meg Baekhyun az üdítőjével a kezében.
- Nem rajtam múlik - emelem fel a kezeim védekezőn, hitetlenül elfordulva a bajkeverő irányába.
- Meg ha nem a beszédre, mire használnám a szám? Chanyeol, gyere már el velem egy buliba.
- Dehogy, állítsd le magad - forgatom meg a szemem, majd én is a kajámba bújok, mielőtt még mélyebben belemennénk újra ebbe a témába. Nem hiszem, hogy túlságosan érdekel valakit is ez, főleg az ebédnél. Meg ahogy elnézem, a mellettünk lévő asztalnál sem valami túl nagy étvággyal esznek az egyébként fiatalabbak.
- Viccet félretéve: megnyalattátok már a nyúllal a szőrt?
- Hogy mi? - ráncolom a szemöldököm. Kérdőn átpillantok Baekre, de ő is ugyanolyan értelmetlenül ül a helyén, várva a magyarázatot.
- Nem hallottátok még ezt a kifejezést? Kínában használják ezt arra, amikor két ember nagyon - nyújtja el tényleg hosszúra, teljes vigyorral az arcán - szereti egymást és...
- Fúj, ne, fejezd be - fintorgok rá vörös arccal, amit ugyan próbálok elrejteni, most nem sikerül. Tényleg nem vagyok pirulós fajta, de hát ez most váratlanul ért... Baekhyun káromkodik egy sort, de nekem ez csak akkor szokásom, ha ideges vagyok, most erről szó sincs. Egyszerűen olyan zavarban vagyok, hogy azt kívánom, bárcsak cseppfolyós lennék és eltűnnék a parketta barázdái közt, mint a kifolyt víz.
- Úgy néztek, mintha még szüzek lennétek, Jézus Úristenem, tartsak nektek külön órát vagy rájöttök végre, mire való az ötödik végtagotok?
- Minseok, enni próbálunk... Még egy falatot sem sikerült lenyelnem, de már csak tíz percem van visszaérni.
***
- Baekhyun, úgy vettem észre, ma nagyon jól érezted magad velünk - tolom fel a szemüvegem az orrnyergemre, miután megköszörültem a torkom, hiszen nemrégiben még így ketten is az ebédes történésekről fecsegtünk. Nyúl meg szőr? Normálisak ezek a kínaiak?
- Jó volt - mosolyodik el, aztán újra hangos nevetésben tör ki. Soha nem értettem, hogy képes valaki ilyen nagy hangulatingadozásokra, hiszen tegnap nekem még a halálról beszélt, ma pedig már már ténylegesen - és képletesen - fenyegeti ennek a veszélye, amennyire sokszor félrenyelt Minseok hülyeségein. Rajta is érzem, hogy megnyugodott, most legalább nem egy fancsali képű férfit kellett néznie, hogy eszébe jussanak a negatív dolgok.
- Aish, már tényleg el kéne kezdenünk ezt az egészet, nem lesz időnk semmire sem. - Egy apró görbületet látok az arcán, mikor kizökkentem, de ez már muszáj volt. Nem szeretném, ha kárba veszne a pénze, ha már nem engedi, hogy én álljam az összeget. Én ugyan sokat kapálózok, hogy legalább valamennyit fizessek, hiszen jóformán nem is azt csináljuk, mint amire fel vagyok hatalmazva, de ő azt vallja, azzal is segítek neki, hogy időt töltök vele, felesleges lenne ebbe "beleavatkoznom" - azonban pár napja szemtanúja voltam egy olyan dolognak, ami nagyban erősítette bennem a pénzem kelletét, ugyanis láttam a számláit, amikre szépen fogalmazva nincs kerete. Esélye sincs két nap alatt befizetnie. Amennyire eltelt az idő, úgy fogyott mindene, de most mégis egyre jobban érzem, hogy ha így folytatja és ennyire makacs marad, előbb-utóbb nem lesz villanya, sem fűtése, ha képtelen a rezsit fizetni. Nekem pedig ez lenne a dolgom, hogy rávilágosítsam, elég kevés lehetősége van; ott vannak a szülei, a munka, én, meg talán még Sehun (igen, megjegyeztem a nevét).
- Akkor... mit csinálunk ma? Nem hoztál kosztümöket. Ú, nem is, odaadod a köpenyed egy picit? - csillanik fel a szeme, s már nyúl a rajtam lévő könnyű anyagért, ami a következő lendülettel már le is kerül rólam. Én követem, ahogy leveszi a dzsekijét (és megbámulom a nyaki ereit, amik olyan tökéletesen árnyékoltak, hogy nem eviláginak hatnak), magára veszi a köpenyem és felhúzza a karjára a maradék anyagot, majd felkapja a telefonját, hogy beállítsa - az amúgy tökéletes - frissen mosott, gyümölcsös illatú frufruját. - Csinálnál rólam egy képet? - nyomja a kezembe a tükörnek használt tárgyat, amit fel sem kell oldanom, ő már gondoskodott róla a szépítkezésnél.
- A végén még lecserélnek miattad, annyira jól áll neked - intek neki, hogy lépjen kettőt hátra, mit meg is ért, aztán csak bepózol. Vagy tíz képet lőttem róla, ő pedig úgy fordult, mintha tényleg egy fotózáson lenne; egyszer lehajtotta a fejét, majd elnyílt ajkakkal szegte fel az állát, máskor meg nyelvét kinyújtva kacsintott a kamerába, miközben felmutatott egy szívecskét.
- Ne aggódj, ha le is cserélnének, nem tartana sokáig, mert elküldenék mindenkit tőled, mondván túl sok lében úszkálsz, inkább menjenek valami lepukkant helyre, ahol szükség is van rájuk.
- De én még így sem haragudnék rád, mert igazat mondasz.
- De aranyos a kis dokikától... - mosolyodik el féloldalasan, miközben fél fejjel felém fordul, hiszen éppen leimádkozni készül magáról a ruhát.
- Ugye?
- Ugye, ugye, tessék - nyújtja az anyagot, de én a fogasra mutatok, mert egyébként sincs olyan hideg, hogy még az is melegítsen. Elég az a kötött pulcsi, ami rajtam van, fűtést meg kapcsoltak be, így nem panaszkodhatok a hőmérsékletre, sőt, még az áram is visszajött jó egy órája. - Igazából nincs semmi konkrét tervem, mit csinálhatnánk, így arra gondoltam, kérdezgetek... De kérlek, vedd komolyan.
- Én mindig komoly vagyok - feleli határozottan, ahogy leül újra elém.
- Ezt már elég rég kérdeztem, de remélem, a válaszod már más lesz - kezdek bele, majd lehajolok a dolgozóasztal legalsó fiókjába, hogy megkeressem Baekhyunról a dokumentumaim. Felcsapva a vastag dosszié lapjait, valamerre az ötödik-hatodik oldalnál megállok, ahol azok az érzései vannak felírva, melyek a legutolsó traumájához vezethetők. -, mint két nap híján fél éve a harmadik találkozásunkkor. Emlékszel, mikor a félelmeidről és az ezzel szembeni érzéseidről beszéltünk? Azt mondtad, félsz, hogy újra találkoztok. Hozzátetted, hogy mikor félsz valamitől vagy nagyon rossz kedved, nehéz a mellkasod és kevésbé tudsz levegőt venni, így ha újra látnád, minden bizonnyal ezt éreznéd. Az a kérdésem, hogy most, hogy tudod, ennek nagyjából egy százalék esélye van, mit gondolsz róla? Még most is félsz tőle azok után is, amiket elmondott neked Sehun?
- Őszintén... Nem tudom. Attól, hogy megbánta és elment, még mindig nem érzem magam nyugodtabbnak, talán csak egy kicsikét.
- Mit gondolsz, hogyan múlhatna el?
- Nem hiszem, hogyha szeretetet kapnék elmúlna, bármennyi idézet is szól erről; én nem tudom értékelni a szeretetet, éreztetni a sajátom meg még úgy sem. Önző vagyok, Chanyeol, és vak... Mellé pedig bolond is.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése