A párna a legjobb tanácsadó - 14. óra

Baekhyun pov

- Most se nézel ki jól, Baekhyun. - Hangja tompán, suttogásra hasonlítva ér el hozzám, ahogy fejemben újra meg újra felzeng Oliver erős basszusa, mikor a House of the Wolfes dalukban megteszi azt, ami nekem még nem sikerült; teli torokból üvölt minden gát nélkül, ahogy a legtöbb dalukban. Chanyeol komoly pillantásokkal illet, én csak ujjaimmal babrálva nézek magam elé, miközben elgondolkozom, továbbra sincs értelme élnem, akármennyire próbálkozom.
- Ha nem tetszik, ne nézz rám. Miért kellett megint berángatnod ide? Felesleges foglalkoznod velem. - Míg én próbálom megmutatni, hogy valamennyi férfiasság azért szorult belém az újabb pessz-korszak (most találtam ki ezt a szót, szerintem jól hangzik) közepette, ő szokásához híven elém tolja a zsepis dobozt, amit igazából egész sokszor használok, így már értékelni se tudom azt, bármennyire kedves gesztus. Esküszöm valami gond van velem, lehet el kéne mennem kivizsgáltatni magam, nincs-e valami komolyabb gondom a kényszeres bőgéstől és az önsajnáltatástól, bár max akkor bezárnának egy gumiszobába, nehogy ártsak magamnak. Inkább mégse - majd Szexikém meggyógyítgat, mire kifogynék a pénzből. Helyrejövök, aztán megyek dolgozni és lesz egy kis cukika kisfiam, aki örökli apuci génjeit. Hah, jó is lenne...
- Még csak két hete szeded a gyógyszereid, ígérem, pár nap és jobb lesz, Baekhyun. 
- És ha nem akarok jobban lenni? - tárom szét a karjaim keserű vigyorra húzva ajkaim végső fájdalmamban. 
- Nem mersz jobban lenni, nem nem akarsz. Csak erről van szó, nem a nemakarásról. 
- Már elmondtad párszor...
- Válaszolj nekem őszintén most - könyököl le az asztalra, fekete, kör alakú keretes szemüvegjét feltolva orrnyergére. - Miért lenne jobb, ha örökké lehangolt lennél? 
- Konkrét válaszom nincs. Talán nem lennék terhére másoknak, ha nem léteznék. Miért, neked kellene egy kihasznált hímringyó? - Magam meghazudtolva elveszek egy zsebkendőt, hogy legalább letöröljem a könnyeim, mert arra nincs szükség, hogy megint így lásson. Én itt vagyok a gödörben, ő meg felér a Jézus Krisztussal (nem vagyok hívő, most leszegezem), csak hát mivel nem hiszek benne, felőlem segíthet másokon, rajtam úgyse fog már. Meg egyébként is, az öngyilkosság a Biblia szerint bűn, már szóba se kéne velem állnia, ha itt tartunk. 
- Nekem számítasz, Baekhyun. A szüleid is szeretnek, a családod-
- Na ne nevettess. A családom? Nem is ismered őket igazán. Család neked az, akik egész életedben visszafogtak és tervezgették, mikor, hogyan üssenek meg? Apám egy kibaszott idegbeteg, tudod, mit jelent ez?! Ja persze, hogy is tudhatnád. Mintacsalád, jó jegyek, sok pénz, szép lányok... Nincs is semmi gondod - mosolygok az asztal sötét barázdáinak, ahogy fejem lehajtva, szemeim becsukva próbálok nem lebaszni valamit a földre, tök mindegy mit, Chanyeolt is jó lenne. 
- Ismerem a szüleid - nem személyesen, de telefonáltam velük, emlékszel? Aggódnak érted, hiszen semmit nem tudnak rólad és már az elérésed is feladták, mert az ajtót is képtelen voltál kinyitni nekik. Azt hiszed, hogy az örökös önsajnáltatás vezet valamire? Én nem hiszem. 
Elképzelni se tudom, hogy tud ennyire nyugodt lenni: egyszer ordibált velem, egyszer, pedig aztán én vagyok a világ legidegesítőbb embere. 
- Te nem érted ezt. 
- Te tanultál egyetemen és végeztél el képzéseket helyettem? 
- Akkor sem érzed azt, amit én, bármennyire értesz hozzá. 
- Ezért vagyok itt, hogy elmondd. 

***

Ahogy más napot sem, a csütörtököt se szeretem jobban a többinél, főleg mert megint ki kéne menni a lakásból, maximum egy odautat megspórolok, ha Szexikém elvisz kocsival, de akkor se várhatok este hatig ott, mint a befőtt, valahogy haza is kéne jutnom. Igen, szóval jelenleg ennyi a bajom, hogy semmi kedvem nincs elmenni.
Jó is lenne, Baekhyun, jó is lenne.
Igazából csak azért is van bajom rettenetesen ezzel a nappal, mert rohadtul arról "álmodoztam" egész éjjel, hogy egyre jobban elkezdtem dokikámra rámászni. Az álmodozás szó csak azért, mert mind tudjuk, milyen a fantáziám, ha valami nem valósat kell alkotnom. Hogy álljak így elé? Egész végig komolyan nem csináltam mást, csak megszállottan képzelődtem róla, de nem fordult fel a gyomrom, nem fájdult meg a fejem vagy undorodtam, nem, kiszáradt a szám és elkezdett minden rá emlékeztetni ebben a rohadt nagy szobában. Igaz, éjjel már sokkot kaptam, ahogy elkezdtem lépteket hallani az erkélyről, sőt, mintha valaki lélegzett is volna mellé, de hát mire gondoltam ekkor is? Rá. Ahogy kurvára megölel. Itt lenne az ideje már, hogy elgondolkozzak az életemen. 
Idegesen, fújtatva és legfőképp égő valóval ültem fel és távolítottam el a közelemből a takarót, hogy átöleljem a lábaim, de még előtte egy párnát magam közé szorítottam, hátha az úgy kényelmetlen lesz és nem azon kell rágódnom, ami történt, hanem elvonja a figyelmem erről az egész cuccról. Nagyon nem bírom az ilyen kis játékokat, amit az agyam művel velem... De legalább írna vagy hívna fel, hogy tudjam idegesíteni! 
Mire reggel hét lett túljutottam minden kis apróságon, de reggel hétkor. Nem tízkor vagy tizenegykor, nem, még maradt legalább négy és fél hosszú órám, hogy halálra unjam magam. 
Park Chanyeol hibája.
- Gyere át! - szólok bele a telefonba eléggé határozottan és parancsolóan ahhoz, hogy érezzem, pincsi kutyára emlékeztető pózba vágja magát és átloholjon. - Unatkozom.
- Lassíts, még alig élek... - válaszol rekedtesen, mire újra előugrik, hogy így "mondogatta" nekem, mennyire helyes vagyok, helyesebb mindenkinél. 
- De azt mondtad, fontos vagyok neked. Na, most helyezd előtérbe a fontosságom és hozz kaját, éhes vagyok. 
- Kaját? - szökik feljebb a hangszíne pár hangközzel és egy pillanatra megrecseg a vonal, valószínűleg felkelt. - Meg foglak tömni. 
- És mivel? Csak mert semmi sincs ingyen. 
- Jézusom, állítsd már le magad! Húsz perc, sietek. Helló.
Semmi köszönés nélkül kinyomom és végső mérgemben (nem olyan erősen) ledobom a tetves mobilt a szőnyegre, baja úgyse lesz, legfeljebb az aksi mozdul el és újraindul. Ennél többet is túlélt már jó párszor, ha meg bedöglik, sírdogálok kicsit és ennyi. Húsz percig várjak? Komolyan? Annyi idő alatt magamba állíthatnék egy kést, ha akarnék, ő meg itt szépen összekészül, elreggelizget én meg rohadjak ketté itt helyben, amennyire gyorsan elunom magam. Éhes is vagyok, nyűgös is, mi kell még? Csodálkozom, hogy a mensim még nem jött meg... 

- Sikerült összekapni magad? - intézem hozzá a szavakat haragosan, ugyanis majdnem másfél óra alatt ért ide, ami mégsem húsz perc, de ahogy megpillantom, hogy teljesen ápolatlanul, összevissza álló tincsekkel, kipirosodott szemekkel és felduzzadt, elnyíló ajkakkal pillant le rám az ajtóból, egyből megszeppenek. Park Chanyeol szomorú? Ilyen is létezik?
- Melegítsd meg - nyújtja át nekem a dobozokkal teli zacskót monoton hangon, mit egy kis ideig felfogni se sikerül, ahogy elgondolkozok, vajon miattam-e ilyen. Rosszat mondtam? Ennyire goromba lennék? De nem akartam... 
Mivel az akaratom nem hagyja, hogy bocsánatot kérjek a bizonytalanért, úgy teszek, mintha figyelmen kívül hagynám az állapotát. Ha akarja, elmondja, van elég gondom az övé nélkül is. Csak nem történt valami olyan rossz dolog. 
- Minden tegnapi maradék, remélem megfelel - nyitja ki a világosbarna, erezett konyhaszekrényt, amiben tányérok halmai vannak. Ha csirkét hozott, akkor felesleges egyáltalán bármilyen evőeszköz is, így azzal én se szórakozom, egyszerűen helyet foglalok, miután eresztek magamnak egy pohár vizet és követem, ahogy megcsinál helyettem mindent. Mire elhelyezkedik velem szemben, már tényleg kényelmetlenül érzem magam, de semmi erő nem visz rá, hogy ránézzek, hisz' elképzelni nem akarom többet, hogy a vastag ajkai az enyémekre simulnak és az ujjai végigszántanak a hajamon, majd hangosan szuszogva válunk el, egymás elől kapkodva a levegőt, még mindig fel nem fogva a történteket.
Állj már le, de tényleg. 
- Intézd el magad a fürdőben, rossz rád nézni - darálom el két falat között, mire egy kis ideig érzem magamon az áthatoló tekintetét, de szó nélkül kitolja maga alól a széket és elviharozik. Talán komolyan nem kellett volna felébresztenem. 

- Jó, nekem ebből elegem van. Mit csináltam? - állok mögé, hogy legalább a tükörben farkasszemet nézzek vele, ha öt percnyi ittlétem során még egy pillanatra sem óhajtotta valamire venni a váró - de kevésbé türelmes - valóm. Ugyanolyan érzelmileg semmisen néz rám és lassan megfordul, tenyerét megtámasztva a mosdókagylón, majd egy fájdalmasat sóhajt szemlesütve. 
- Szerinted ennyire rossz pszichológus lennék? 
Egy szekundumra észreveszem, hogy a karján az izmai befeszülnek, mit már sehova se tudok tenni, pedig alapjáraton egy logikus embernek vallom magam. Kell is az életben, de jelenleg nem veszem hasznát...
- Mi történt? 
- Egy tizenöt éves betegem megölte magát - hipót ivott, aztán rá fagyállót. Tizenöt évesen, érted? Még élni sem élt, legalább négyszer ennyi ideig lélegeznie kellett volna! Semmit nem látott igazán a világból, és akkor odaröffentik a telefonban, hogy a kórházban érte a halál egy órája... Talán másnak kellett volna állnom; most gondolj bele, minden harmadik betegem pszichiáterhez kell küldenem, mert ilyen ez a nyomorult világ, nekem is annak kellett volna lennem. Senki sem él igazán, mindenki szenved, mindenki belebetegszik, de senkinek sincs támasza. Csak azt akartam egész eddig, hogy az emberek boldogok legyenek, hogy érezzék, én itt vagyok, mellettük, velük, de hát ez sem volt elég. Nincs értelme ennek az egésznek, ha nem változtatunk az egész élettel kapcsolatos hozzáállásunkon. Én meg pont neked papolok itt - nevet fel hisztérikusan. 
- Tehát egy élni nem akaró senki vagyok? - kérdezek vissza nyomó mellkassal, félve attól, hogy bármelyik pillanatban egy kurva nagy sírógörcsöt kapok. Miért kellett ezt mondania? Vagyis inkább utalnia rá. De még ha más mondta volna... Csak tudja, hogy a szavainak súlya van! 
- Tudod, hogy nem úgy értettem, Baekhyun - kezd el mentegetőzni, de őszintén? Ha már kimondta, nekem miért kéne megbocsájtanom? Kimondta, eljutott hozzám, hallottam, felfogtam, nem kezelhetem úgy, mintha nem történt volna semmi. 
- Nem úgy értetted, rendben, akkor hogy vagyok egy senki? Az vagyok, én is tisztában vagyok vele, bár most, hogy így belegondolok, neked se lehetek több. Igazam van? - mosolyodom el féloldalasan, mintha nem bántana a dolog, pedig már tényleg a tűrési szintem küszöbén vagyok. Hajam hátratúrva hunyom le szemeim, hátha megnyugszom és nem indulok meg az ablak irányába, hogy valami véletlen folytán kiessek, de jelenleg Chanyeol erős szorítása még jobban lefoglal a vállamon, mint az öngyilkossági kísérletek tervezgetése. 
- Szerinted azért vagyok itt, mert nem érdekelsz? Komolyan, már én szenvedek a hülyeségedtől! 
- Már hülye is vagyok? - emelem fel a hangom, és vele együtt a fejem, mire a nem éppen valami messze lévő arcán a hibákat is látom, amikről fogalmam se volt, hogy léteztek.
- Ugyan már, esetleg nem akarod, hogy beleordítsam a füledbe a dolgokat? Csak mert már tényleg nem tudok mit csinálni. - Ajkai lassan mozognak, ahogy kiejti a szavakat taglalva a legvégén, és a lámpa fehér színe átsurran alsó párnáin, mikor épp elérik a fénnyalábok, míg egész arcát kivilágítja a fejem felett lévő lámpa, ugyanígy mindent, és én egyszerre érzem, talán tényleg iszonyat hülye lehetek, bár az még kérdéses, miért. Esküszöm, valami nincs rendben. Mármint oké, hogy kiakadt meg dühös, de szerintem nem ennyi áll a háttérben, ugyanis gyomorforgató a bűze, amit leginkább alkoholnak tudnék le, ha tippelnem kéne. 
- Nem tudom, tényleg nem tudom mire gondolsz. Miben vagyok én más? Mármint rengeteg beteged van, pont én velem vagy, ezt miért? - Hátralépek egyet, mikor már semmi esélyem sincs rejteni a zavarom. Tessék, nem tudok beszélni! Végső megszeppenésemben még magam mögé nyúlok, hátha van még hely mögöttem, de mit gondoltam? Egyből nekiütközök a csempének, melytől rettenetesen kiráz a hideg, aztán elfordulok a balomra, hogy kimenjek innen, mert hirtelen fülledt lett a levegő, de ez se jön össze, a szememmel egy szinten megpillantom Chanyeol karját, ami elzárja az utam. Oh, Istenem, ne, csak dorama jeleneteket ne... Még csak az kell, hogy majd békítésképp lekapjon. De utálom az életem...
- Baekhyun, mi vagyok én neked? 
Hogy mi vagy? Most szívesen mondanám, hogy én az első óránktól megmondtam, te meleg vagy, de ahogy rád nézek rögtön rávágnám, hogy egy barát, akitől a megváltást várom, de ehelyett inkább csak lapulok, mint szar a fűben, sőt, rád se nézek, mert rohadtul helyes vagy, pedig ezt nem kéne látnom rajtad, elvégre még mindig az egyetlen ember vagy az életemben. És mert fogadni mernék rá, hogy valamennyire be vagy állva. Ja, ez vagy te nekem. Egy félisten, akit inkább megtartok biztos barátnak.
Most olyan visszanyal a fagyi érzésem van az összes beszólásom miatt. Nem tetszik ez az érzés. 
- Hát... Legjobb barát? - vigyorgok a meztelen lábfejemre, ami nem mintha vicces lenne, csak na. Szerintem lázam van. 
- És mit gondolsz, nekem te mi vagy? 
- Én? - mutatok magamra meglepődve, miután hevesen felkapom a fejem. - Egy hisztis és kibírhatatlan beteg ember?
- Esküszöm, hülye vagy - közeledik megint csak két lépéssel, mire komolyan elgondolkozok, hogy akkor most mi az élet folyik itt. - Mindent megettél? - kérdezi eltávolodva. Nagyokat pislogok teljesen érzelmi analfabétán, mert igen, nem érzek szerencsére már semmit, hogy arrébb ment és más lett a beszélgetőtémánk. 
- I-igen, elpakoltam mindent magam után. 
- Rendben, én lefekszem picit. Bocsi az előbbiért, vigyázz magadra. Elmehetek a szobádba? 
- Te ittál? 
- Nem sokat, tényleg. 
- Ah, hordd a segged az ágyba - lököm meg a hátát ösztönzésképp, mire egyből el is indul, de elkezd dumálni, hogy ez meg az a bácsi várni fog rá. - Ha odaadod a telefonod, felhívom a klinikát, hogy ne várjanak rád. 

Ilyen se történt velem még. Nekem gondoskodni Park Chanyeolról? Képtelenségnek látszott az egész, hogy majd egyszer én játszom az anyucit, nekem kell betakargatnom, nekem kell majd háromszor-négyszer vizet bevinni hozzá - hogy utána ötpercenként kifutkosson vécére, így ebből csak azt tudom lekövetkeztetni, valamennyi sör is volt benne, mert az folyóügyileg meghajt - és átnézni a papírjait, amikhez nekem nyúlni se kéne, de mivel valamennyire tisztában vagyok ezekkel a dolgokkal, elég könnyen ment. Jó, én nem szeretem mások gondjait hallgatni, most is zavart, hogy annyi név volt előttem mind különböző történettel, de azért elviselhető így, hogy nem ismerem őket.
A telefonálást csak azért hagytam utoljára, mert jól tudjuk mind, ki a recepciós, nekem meg semmi kedvem hallgatni az irritáló hangját, bár szerintem ez kölcsönös felőle is, ugyanannyira rühelljük egymást. Meg hogy is fogadná, hogy a dokika "pasija" két órával a műszakja előtt odacsörög, hogy valami történt és nem képes dolgozni? Hát... Majd most kiderül. 
- Igen, Chanyeol-ah? - szól bele Jiyeon nagy vidáman, nyál csöpögős hangon, és azt is le merném fogadni, hogy elkezdett játszani a hajával, sőt, még valami nagyon szexi módon beállt. 
- Byun Baekhyun vagyok. Chanyeol megbetegedett és nem képes ma dolgozni, de holnapra minden bizonnyal jobban lesz. 
- Oh, Baekhyun - közli lehangoltan. - Előbb nem tudtál volna telefonálni? Tudod itt vannak emberek, akik már várták ezt a napot, hogy találkozzanak vele, nekem pedig mindet értesítenem kell, hogy ma még se jöhetnek. 
- Megtennéd, hogy nem beszélsz velem ilyen lenézően? - emelem fel a hangom jogos felháborodásomon, de a vonal másik feléről csak egy mély sóhajt kapok válaszul. - Nem hiszem, hogy Chanyeol repesne az örömtől, ha megtudná ezt - váltok taktitát. Alapból se vagyok valami gonosz ember, vagyis nem a közeli emberekkel, de úgy gondolom, épp itt az ideje, hogy helyretegyem tőlünk. Elfér Jongdaenél is a formás kis popójával. 
- Nem fogok veled leállni veszekedni, Baekhyun - halkul el, mit egy kis mosollyal díjazok. Megijedt? Ijedjen csak! Lábaim keresztbe téve dőlök hátra a kanapén büszkén, mert az is biztos, hogy most visszaszólni nem fog. -, nem süllyedek le a szintedre. 
- Saját szintem van? Ez de menő! A harmadikon lakom, te a tizediken vagy mi? Tudod, ott sokkal melegebb van nyáron, vigyázz, nehogy leizzadj, undorító, ha egy nő izzad. 
- Letettem. Jobbulást Chanyeolnak - szakítja meg a vonalat, mire muszáj felnevetnem.