Baekhyun pov
Szabályosan fázok. Olyan tíz körül lehet, nincs is annyira sötét, mint mondjuk majd szeptemberben lesz ilyenkor (milyen előrelátó vagyok... és pozitív?), ennek ellenére már olyan idegesítően hangosan és sokat beszélek, hogy magam is meglepődtök rajta, maximum megbámul a fél világ, hogy mit csinál egy törpe egy óriás mellett cigivel a kezében, ami ha minden igaz, füves. Jó, mondjuk inkább csak bámuljanak meg, minthogy rendőrt hívjanak, hogy vizsgáltassanak ki, mi a szarral nyomtam be magam, főleg, mert kiskorúnak látszom. Chanyeol láthatóan vidáman mosolyog, ahogy hallgat, ő pedig tényleg csak akkor szól, ha kérdezem. Annyi mindent el akarok neki mondani, ami eszembe jut vagy ami éppen bennem van, mert ki szeretném beszélni, hogy az a sok kis nyomorúságos dolog ne nyomjon még egy pöppet se. Bevallom, fura, hogy változtak a szerepek, nekem is az, hogy körülbelül fél évre összegyűlt mondatokkal árasztom el, na, nem mintha néhánynak túl sok értelme lenne, mert össze-összeakad a nyelvem és képtelen vagyok valami felfoghatót mondani. Tényleg el kéne mennem valami logopédus féléhez, mert nem állapot, hogy egyszerűen nem tudom kimondani a szavakat és helyette valami teljesen más jön ki a számból, például puszi helyett puci, láb helyett nyál... Elég morbid példák, de igen, mostanában megsokszorozódott minden szótévesztésem. Kezdem visszafejlődöttnek érezni magam. És gyerekesnek.
- Na szóval, úgy gondoltam, holnap nem kéne anyáékhoz menni - kezdek bele reményekkel telve, hátha megsajnál. Semmi kedvem nincs odamenni, egyébként is, hogy mutassam be? "Helló, anya, itt van a pszichológusom, aki a barátom és a klinikáján a pasim", majd mosolyogjak neki, mintha minden rendben lenne? Világvége lesz, főleg mivel anya amúgy is utálja az ilyen dolgokat, apa még rendben van, ő normális annyira, hogy elfogadjon, de hát a feleségecskéje? Eddig sem vágott hozzám szépeket, nem akarok még több hisztit, hogy mennyire őrült vagyok.
- De egyszer át kell esned rajta.
- Igen, tudom, de kérlek, most jó kedvem van, nem akarom, hogy megint "világfájdalom" legyek - idézem apám szavait idézőjelet mutatva a szabad kezemmel.
- Csak ha megígéred, hogy tényleg egyszer elmegyünk.
- Ígérem - húzom el a szavaim kislányosan aranyosan, fülig érő mosollyal. Most már semmi miatt nem kell aggódnom. Ilyenkor tényleg elgondolkozom, hogy nézhetek ki. Ijesztően, az biztos.
- Nincs mit tenni, akkor holnap is rám maradsz.
- Oh, akkor garantálom, az önbecsülésed el fog veszni.
- Szerintem azt semmi sem tudja leszívni.
- Szerintem azt semmi sem tudja leszívni.
- Ebben lehet igazad van. Na, majd meglátjuk - vigyorgok rá gonoszan, mire egy pillanatig látok valami kisebb félelmet a szemeiben; elértem a célom, a lelki terror kezdődhet is! - Egyébként minden rendben van a klinikán? Rég meséltél bármit is.
- Mostanában nem történt túl sok dolog, velem aztán főleg nem.
- De valami biztos volt...
- Ami említésre méltó, hogy van egy ötéves kisfiú, aki még a születésekor egy másik családhoz került a sajátjától, nem rég találtak rá az igazi szülei, akik évekig keresték, mert egyáltalán nem törvényes módon vitték el a gyereket. A kisfiú meg úgy érezte magát a vér szerinti családjával, mintha elrabolták volna és terrorizálnák. A fiú nagyon normális volt, tényleg aranyos és kedves, egészen addig, amíg el nem kezdtem kérdezni az apukájáról, hogy miből gondolja, bántani akarja... Teljesen ki volt borulva, hisztizett, sírt, én meg nem igazán értettem hozzá, mit kéne csinálni vagy hogy egyáltalán miért lett ilyen. Kiderült, hogy verték szegényt a régi családnál, és ahogy meghallotta az "apa" szót, megijedt és félni kezdett. Meg még azt is hozzátette, olyan magas vagyok, mint a volt apja, meg csúnya... - Kicsit azért sajnálom. Ez egy olyan munka, ahol minden ember máshogy reagál a kérdéseire, beszélgetéseire, gondolom sokan megutálják, ha nem is az első, de második vagy harmadik alkalom után. Valahogy én is így kezdtem, nem akartam hallani róla, hogy én más orvost kapjak. A régi Dr. Jung sem volt a kedvencem, elképzelni nem tudtam, milyen lesz majd egy velem egykorú emberrel megosztani az érzéseim, aki ennyire próbált hozzám közeledni. Most pedig? Boldogabb vagyok, mint amennyire lehetnék.
- Jár még hozzád a fiú?
- Persze, hetente egyszer, mert nehezen tud meglenni a szüleivel. Hiperaktív is.
- Ja, értem. És Jongdae? Hogy van?
- Ennyire jól kijöttök? - néz le rám fehér arccal a válla felett, eléggé haragos tekintettel. Szóval féltékenykedünk, Chanyeol?
- Zavar?
- Már miért zavarna? - kezd bele az égre feltekintve, erőltetett mosollyal, mintha nem lenne képes rendesen beszélgetni velem. Még meg is rántotta a vállát, hogy hitelesebb legyen a válasza. Lövésem sincs mit mondhatnék, amivel nem bántanám meg, nem sértődékeny, tény, de most komolyan semmi szándék nem vezérel, hogy besértődjön és visszavegyen a hatására az egójából pár napra. Felzárkóznék mellé, hátha sikerülne valamit ténylegesen kiolvasnom a szépen árnyékolt arcából, mely csak a lámpafénynek köszönhető ilyen időtájt, de ő máshogy gondolja, felgyorsítja a lépteit. - Amíg el nem dobod, menj innen - bök a kezével hátra rám, nekem pedig végre leesik, mi a gondja: éppen tartogatom a cigicsikket, aminek a fele már rég felégett a beszélgetés közben.
Eleget téve "szép" kérésének, hátul maradok, összpontosítva, hogy ne gondoljak az utcán járó emberekre, akik feltehetőleg engem néznek, mégis mi a jó életet sandítok folyamatosan előre Szexikémre, mintha ki akarnám rabolni, de előtte még elnyomni a csikket a nyakán, csakhogy valami durva és akciódús esemény történjen éjjel. Egészen biztos vagyok már benne, mindenki engem néz és felfalnak a tekintetükkel, ahogy egy meg két fiatalabb lány megy el mellettem, ahogy egy idős pár és ahogy egy csapat fiú, mind rám néz egy pillanatra, én elfordítva a fejem a másik irányba próbálom elűzni a gondolatot, hogy Jézus Isten, igen, engem kritizálnak nemcsak magukban, de még szóban is, amit ugyan nem hallok, de a hülye képzelőerőm túl kreatív ehhez, erre is képes. Kicseszettül utálom magam ezért...
Sietve elszívom az utolsó slukkot is, és mintha nem érdekelne csak elhajítom a füstölgő, elaludt csikket, hogy minél előbb odamenjek hozzá, bár nem tudom, hogy gondoltam, olyan büdös a kezem, mint a szar, meg úgy az egész ruhám, amennyire fúj a szél. Az ujjaim a tenyerébe szivárogtatom, az égő arcom pedig próbálom takarni, mintha a sapkám igazgatnám, pedig amúgy be is állítottuk a méretemre, mert eléggé kicsi fejem van az övéhez képest. Jól szórakozva rajtam, felkuncog, megint csak az ég felé, mintha próbálná takargatni a mosolyát, de minek? Szép... nem értem, mi a baja, előttem csak ne takargassa az arcát.
Inkább csendben maradva, szavak nélkül maradok, amit inkább neveznék megszeppentségnek, mintsem zavarnak - végül is már ezerszer voltunk így, semmi baj nem történhet. Továbbra is fel-fel nézek lopva rá, merre is néz, mit néz, ami egyébként furcsa, mert nem igazán szokott érdekelni, hogy mit csinál, amíg a kezét fogom, érzem a bőrét, a gondoskodó ujjait, ahogy minden lépésnél máshol súrol. Nyugodt vagyok, nem arról van szó, csak nem eléggé - nem, nem vagyok nyugodt! Leszarom, ki mit gondol rólunk, az mindegy, de én akkor is érezni akarom a lelkét az ujjaimon át, a gondolatait tudni akarom, mindent, ami vele kapcsolatos. Elszomorít a tudat, hogy n-
- Szeretnél menni valahová? - Chanyeolban, azaz a megmentőben a gondolataimtól ezúttal sem csalódom, kitesz magáért, ha a lelkivilágom legmélyebb bugyraiban kotródok, és már mindent összevissza képzelek, ő mindig itt van, hogy tereljen.
- Nem, csak maradjunk így. Beszélgessünk - mondom, mire bólint egyet.
- Most boldog vagy? Nem, nem is, jobban vagy?
- Igen.
- Örülök... - sóhajt egyet, mintha megszabadult volna minden gondjától. - Az emberekkel mi van? Nem vagy rosszul?
- Nem, csak úgy érzem, figyelnek. De nem tudnak bántani.
- Helyes, nem tudnak - bólint megint egyet. Nem szokása, vagyis én még soha életben nem láttam ilyet, ma meg már ez a második... Mintha nem lenne témája, vagy nem tudom, velem van a gond? - Kedveled őt?
Kibaszottul nem erre számítottam. Abszurd volt az egész, hogy én meg Jongdae; alacsonyabb nálam, meg amúgy is, fúj...
Igazából soha nem tudtam, mi vagyok én - nem tartottam magam melegnek, biszexnek meg főleg nem, változik a hozzáállásom mindkét nemhez. A biszexség egyébként is egy olyan szexuális "állapot", mikor nem tudod eldönteni, melyik nemhez vonzódsz igazából, de az egyikhez mindenképp jobban, még ha észre sem veszed. Világ életemben barátnőim voltak, nőkkel csókolóztam, nőkkel szexeltem, nőknek vallottam szerelmet (kivéve Sehun. Meg tudjuk ki...), Chanyeol pedig azt látja, jelenleg mi van - az utóbbi egy évben tényleg csak férfiakkal keveredtem össze, de ez még nem tesz teljesen meleggé. Egyszerűen csak mostanában férfiakkal vagyok körülvéve, én tehetek róla?
Magamat sem értem igazából ezzel kapcsolatban. Amik történtek... megrendítettek. Lelkileg, testileg, spirituálisan mind, mintha minden egyes porcikám tönkrement volna, nem tudtam folyamatosan mozogni, hamar elfáradtam és elfelejtettem pozitívan gondolkodni (ami eddig sem ment fényesen), csak a múlt járt bennem, semmi más, meg még a megoldása; a halál. Nem tudom, mi volt velem - hogy volt képes engem valami ennyire földhöz baszni? Igen, teljesen összetörtem, a darabjaim pedig valahol még mindig megtalálásra várnak a bútorok alatt, amiket igyekezni kéne összeszednem. Hogy vagyok képes ezek után is a férfiakon gondolkodni? Alapjáraton egy pesszimista személy vagyok, bármennyire mosolyogtam, mosolygok és mosolyogni fogok, az leszek, ezen nem tudok változtatni. De azon tudok, hogy mit helyezek előtérbe - vagy azt, hogy milyen undorító féreg az összes ember a világon, vagy hogy majd sikerül megtalálnom a kivételeket.
- Ő lenne az utolsó, akivel leállnék. Egyébként sem vagyunk barátok.
- Értem. Gyere, üljünk le - terel el a kicsivel arrébb lévő padra a közeli parkban, ahol jelenleg nincs senki. Nem a fiataloké a környék, úgy látszik. - Voltál már itt?
- Nem, még nem, csak kívülről nézegettem. Félsz, hogy elcsábítanak tőled? - sandítok rá mosolyogva elégedetten, őt azonban meg sem hajtja jelenleg, mintha ennek az embernek itt mellettem kőidegei lennének, komolyan pislog rám.
- Nem is tudom, ki van zavarban a közelemben... - Jól hallottam? Zavarban? Én, mármint én, Byun Baekhyun? Csak provokálni akar, nem vagyok egy könnyen zavarba jövős típus, miatta meg a lányok sem olvadnak el, nemhogy én. Nagyképű. Nem attól pirulok el, mert zavarba hoz, egyszerűen hideg van és csípi az arcom a levegő.
- Ki van? Nem én töröm szét a bordáid ölelésekkel!
- Baek, folyamatosan dadogsz.
Mit mondjak? Nem hiszi el, hogy nem tőle van. Csak ideges vagyok, ennyi az egész, ha miatta lennék, bevallanám magamnak, de nem fogom... mert tőle vagyok. Nem, ami azt illeti az emberek miatt vagyok, igen, nem miatta, haha... Hülye vagyok, hogy ilyen eszembe jutott, majd miatta fogok ilyeneket érezni, nem?
- Éjjel van, ilyenkor randalíroznak a csövesek meg az alkoholisták, persze, hogy dadogok. Bármelyik pillanatban kirabolhatnak, leüthetnek - jövök fel a legegyszerűbb és legésszerűbb indokkal. Már csak be kéne vennie, bár ő sincs annyira hülye, hogy el is higgye.
- Nem egyszer köszöntél el úgy, hogy viszlát - hoz fel megint egy olyan dolgot, amiről el is felejtkeztem már. Miért kell most ilyeneket boncolgatnunk? - Még fürdéskor is. Ott meg aztán nincsenek hajléktalanok.
- Ha továbbra is ilyenekről beszélünk, elindulhatunk - közlöm vele most már tényleg a forrósággal küszködve kicsit halkabban, mint eddig, ugyanis semmi kedvem nincs ehhez. Hirtelen elfogy a levegőm egy pillanatra, ahogy meglátok elsétálni előttem egy nem szép állapotban lévő idős bácsit, aki árgus szemekkel néz ránk, mintha legalább éppen egymás szájában turkálnánk, de semmi ilyen nem történik, csak síri csend van. Mire kifújnám az elhasznált, bent tartott levegőt, még utoljára visszafordul egyenesen a szemeimbe nézve és elmosolyodik. Mi van az emberekkel? Na, nesze neked, Baekhyun, próbálod jól érezni magad és felborul a világ rendje. Következőnek idejön egy kiscsaj és összenyomja a fejünk, hogy hajrá, úgyis tetszetek egymásnak, mire vártok?
- Befejezem, de látod, mindenki shipel minket. Meg egyébként is, nem hivatalosan együtt vagyunk, már túlságosan rád hangolódtam és önkéntelenül idegesítelek. Ahj, milyen dolog ez az együttélés - mondja már nagyon nevetés szélén állva, de tőlem aztán ne várjon ilyen reakciót, nem akarok tőle semmit. Inkább Jongdae már akkor.
- Shipel?
- Nem ismered ezt a szót? Azt jelenti, amikor valakivel nagyon összenéznek.
- Idióta! Legalább használj koreai szavakat - boxolok bele a vállába, bár így belegondolva óriási hülyeség volt, mert hát ő pszichológus (még ha nem is látszik annak nagyjából sehogy) - bármit csinálok megfigyeli, mint valami őrült kukkoló. Mindent megjegyez, mint a gépek, még pislogni sem lehet a közelében rá, mert rögtön olyan kifejezést vesz fel az arca, ami szerinte a megfelelő emóció válaszként. Lássuk be, mellettem nem lehet sokáig boldog, így mindig sírásra áll a szája.
Valamiért mindenkit elüldözök magamtól. Soha nem értettem, hogyan is sikerül nekem, elvégre semmi vizet nem kavarok, ha valaki érti a humorom, azzal tényleg összecsapódok az én oldalamról akár örökké. De hát itt vagyok egyedül Chanyeollal, mások felől ez úgy látszik, nem egy életre szóló kapcsolatnak ígérkezett. Nyilván még most sem tudom, mi történhetett a "barátaimmal", nem kíváncsiak rám vagy nem vagyok elég jó, talán túl idegesítő vagyok, soha nem tudom meg már, de az biztos, hogy zavar. Nem voltam soha sem népszerű, de a közvetlen közelemben lévők úgy éreztem, felnéztek rám, ha valamit elkezdtem, folytatták, legyen az egy bandaőrület vagy egy új haj, mindig utánozták, pedig én végképp nem vagyok olyan ember, aki annyira nagy példakép lehetne. Még ők is meguntak, milyen irónikus...
- Éhes vagyok - szólal meg mellettem Chanyeol.
- Én meg nem.
- Te sosem vagy.
- Nem az, hogy nem vagyok, egyszerűen nem kívánom. Menjünk kajáért, ha annyira kell.
- Elmondanád, miért nem eszel rendesen? Erről még sosem beszéltünk. - Míg ő feláll, én csak pislogok rá, próbálva szabályozni magam, elgondolkozva a kérdésén.
- Miért nem eszek igazából? Nem látod rajtam, hogy mennyire dagadt vagyok? Nézd meg az arcom, olyan vastag a bőröm, mint a félkilós párizsi - mutatok az említett részemre, de nem volt szándékomban, hogy megfogja, így a kezére azonnal ráütök, mikor már lényegesen közel van hozzám. - A hasamon is lóg a zsír, a combom olyan a gatyában, mint egy kötözött sonka, a kezeimről nem is beszélek. Hiába gyúrok rá, csak lóg rajta a háj. Undorító vagyok.
- Néztél tükörbe mostanában egyáltalán? Csak azért, mert rohadt jól nézel ki, ha meg ennél, többen néznének utánad, mint utánam. - A szavaira egy picit sikerült elmosolyodnom; annyira öntelt, hogy azt már nem lehet mérni, de már megszoktam szerencsére. Vicces, hogy mennyire utálom az ilyen embereket, vele meg egész jól kijövök. Ő még talán a legnormálisabb a 2017-es "gazdag vagyok kezdőszett"-tel rendelkezők között.
- Jaj, csak nehogy elolvadjak neked itt a bókjaid között. Aki zavarba hoz bárkit is, az maximum én vagyok, ugye, Szexikém? - kacsintok rá egy féloldalas mosollyal, mit ő is ugyanolyan meleg mosolygással viszonoz. Nehezebb lesz levenni az egójából, mint gondoltam eddig...
Chanyeol pov
Először is, csak annyit, hogy ilyenkor keresztet vetek magam előtt gondolatban, mert annyira tudom szabályozni magam, hogy még elpirulni se piruljak - Byun Baekhyun, azt hiszem, én inkább szeretném, ha nem lenne kedved semmihez és gondoskodhatnék rólad, minthogy te engem ilyen helyzetekbe hozz. Bár talán még rosszabb lenne, ha szenvedni látnám (most egyáltalán megjátssza magát vagy tényleg jól van?), főleg pont őt az összes ember közül. Szerintem én ennyire zavarban nem voltam még ilyen hosszan tartó ideig. Annyira várom már, hogy valami kis szaftos dolgot beindítva "aludjak"... Túl nehéz életben maradni mellette.
Tegnap felhívtam Jongint. Először is azért, mert ő ért az én helyzetemhez, másodszor pedig egyszerűen meg akartam róla győződni, hogy nem vagyok-e túlságosan "ragaszkodó". Végül csak annyit sikerült megtudnom az ő szavaival élve: "jobban szerelmes vagy, mint egy tinipicsa". Ha ezt nem mondod, nem jövök rá...
Mindegy is, lényeg a lényeg, új célom először helyretenni, utána pedig magamba bolondítani. Jongin még mondta, nem szeretheti Baekhyun, ha mindig sokkal drágább ruhákban vagyok, mert kényelmetlenül érezheti magát, most megoldottam, ugyanolyan értékűekben leszünk, én nem adok le a színvonalas márkáimból. Olyan... alacsonyrendűnek érzem magam a párezres darabokban. Persze, ettől ő meg végképp zavarban érzi magát, de már így is elégszer észrevettem, hogy a semmitől izgul, legalább most tisztában leszek vele én is, miért.
- Biztos nem kérsz? - simítottam a vállára gyengéden, ahogy már a meki csillogó köves padlóján álltunk, amit jelenleg is felmostak pár méterrel arrébb. Bólintott egyet, mikor meghallotta, ahogy a pénztáros szólít, hogy mit szeretnék; csak a szokásosat, egy McChicken menüt közepes krumplival és kólával, meg mellé két csokis fagyit. Nem, nem nézett hülyének a lány, hogy a kólámba jeget is kértem, meg még fagyit is kértem ki.
Mire kiadták a tálcám, Baekhyun elvonult leülni nem tudom merre, ha jól láttam, valahova hátra a kettes asztalokhoz, amerre szinte senki nem volt. Egyébként sem tolongtak túlságosan az emberek, megközelítőleg már éjfél volt, sötétben nem igazán szeretnek mászkálni sokan - a sötétség mindenkiből félelmet ébreszt, mert nem tudjuk, mi vár ránk. Vannak, akik azt mondják, baromság, de van bent valami; mindenhol híresztelik, mik történhetnek veled éjszaka, te pedig automatikusan nem mész ki ilyenkor. Logikus, de befolyásolható az emberiség.
A kiszolgáló lány volt olyan kedves, hogy két szívószálat adott egy óriási, de mégis visszafogott mosoly keretében, ami egy ideig nem is esett le, minek kell, de villámcsapásként ért vagy a negyedik lépésemnél, hogy azért, mert Baekhyunnal látott. Esküszöm, jó dolog ez a folyamatos együttlét, csak örülni tudok, ha vannak olyanok, akik nem ítélik el az ilyen dolgokat.
Lepakolva a kis négyzet alakú asztalra, kényelmesen próbálok elhelyezkedni az igen csak alacsony kanapén, de egyszerűen nem megy - a gerincem belefájdul még az ülésbe is. Mivel jobb lenne, ha nem nyávognék, elvégre nem vagyok elkényeztetve, csendben maradok. A blokkot leellenőrizve teljes nyugalomban kezdhetek bele a késő éjjeli étkezésbe, mert semmit nem ütöttek félre, ami miatt esetleg többet kellett volna fizetnem. Átnyújtom Baeknek az átlátszó műanyagban lévő fagyiját, de ő a fejét megrázva utasítja vissza, mit nem tűrök sokáig, saját magam véve egy kanállal a szájához nyomom, de ezt már képtelen visszautasítani. Jót kuncogva kibontogatom a szendvicsem és elégedetten méregetve harapok egy jókorát, direkt párszor rápillantva rá, hátha nem kívánta meg, de nem - teljesen érzéstelenül szórakozik az édességgel és csak percenként eszik belőle.
- Nem ízlik?
- De, jó. Csak... aish - túrja hátra a frufruja tincseit szofisztikáltan, mire muszáj végignyalnom az ajkaimon, mivel végignéztem mindezt. Azt hiszem, menten elsüllyedek szégyenemben, ha bármi más reakcióm lesz még. Két napja volt utoljára afférom a kezemmel; egészséges kétnaponta magamhoz nyúlnom? Csak azért, mert egyre inkább nyugtalanabb vagyok a közelében... - Már nem szabadna ilyenkor ennem, tudod, hat után nem szabad.
- Ami azt illeti, ez nem igaz. Alvás előtt három órával még lehet bármit, addig lenyugszik a gyomrod.
- Így is, úgy is meghízok - rakja át nekem a tálcára a fagyi háromnegyedét, melyről leginkább csak a csokiöntetes felületet tüntette el.
- Ma még csak reggel ettél, kérlek, nem sok ez - nézek rá komolyan, hátha sikerül hatni rá, de egy éles sóhajtás után rá kell jönnöm, nincs haszna. - Boldog vagy te egyáltalán? Ha nem, ne mondd, hogy igen, semmi szükség nincs ámításra - vágom hozzá nyersen a szavakat, amik alap esetben nem lennének sértőek, de jelenleg amennyire fel tudott idegesíteni, hogy képes itt hagyni ennyi pénznek megfelelő ételt, tényleg szégyellem magam a hangnememért. Nem igazán vagyok forrófejű, muszáj nyugodtnak maradnom, de már nagyon elegem van az egész életből - miért kell nekem érzéseket táplálnom iránta?
- Próbálok! Azt hiszed, majd minden megoldódik egy csettintésre? Mondd, vannak neked érzése-
- Csak edd meg, ennyit kértem. Nehogy már tényleg ezen kelljen vitáznunk, sokkal egyszerűbben is el lehet rendezni a dolgokat.
- Fogyatékos... - szűri ki a fogai közül (amelyek a gyönyörű, világos rózsaszín ajkai sötét árnyéka miatt nem látszanak), majd visszatér az evéshez. Rohadt ideges vagyok, nem tagadom, de talán pár perc és lenyugszom. Meg ő is...
- Megmondtam, hogy ez egy jó éjszaka lesz, nem akarom elcseszni ilyen hülyeségek miatt. - intézem hozzá a szavakat vagy öt perc teljes csend után. - Bocsi.
- Nem haragszom, igazad van, ennem kell.
- Jó alakod van, ne aggódj emiatt, de ha még száz kilós lennél, akkor is halálra etetnélek.
- Ne beszélj már ilyenekről, most elképzeltem, ahogy én a kanapén vagyok szétterülve folyós combokkal, te meg lapátolod belém a levest. Ja, és én a hercegnős ruhámban díváskodom.
- Ezt meg kell valósítanunk, mielőtt meghalok. - felnevetek, ahogy már elém is eljutott a kép, mit az ő hangos, élettel teli visongása felejtet el. Olyan gyönyörű hangszíne van, azt hiszem ez fog egy ideig a hallójárataimban futkosni.
- Halálos beteg vagy vagy mi? Még legalább ötven évig élni fogsz, addigra már ráncosak leszünk... halál közelben.
- De! Legalább tartjuk a kapcsolatot, miután meggyógyultál.
- Ha rajtad múlik, szerintem kezdhetjük is szervezni a házasságot Amerikában - Ugyan mosolygott, de kihallottam a szavaiból az undort; zavart, persze, hogy zavart, ki nem érezné magát rosszul? Már csak azért is, mert igen, terveim közt volt pár ilyen és ehhez hasonló titkos házasságféle. - Holnap veheted is a jegyeket a repülőre.
- Hidd el nekem, bármennyire is elegem van az itteni életből, nem tudnék máshova menni huzamosabb időre.
- Eleged van? Miből? - kérdezi meglepetten, én pedig magamban még párszor átfutom a kérdést, miért is, de mégsem mondhatom, hogy mennyire szeretlek, de elegem van belőled. Ott van Jiyeon meg Jongdae kapcsolata, na, az elég is, hogy felbasszam magam, ha dolgozom.
- Mit gondolsz a hármas vitáról?
- Ja, róluk? Szerintem Jongdae meg a csaj összeillenek, de miért, Min...
- Minseok.
- Igen, ő, nem zavarja? Nem eshet neki valami jól.
- Megbékélt a tudattal, de szerintem nincs itt semmilyen szerelem. Elég Jiyeonra nézni, kibújik az ölelésekből, próbálja terelni a témát kettejükről, mintha engem próbálna féltékennyé tenni. Velünk sincs igazán kibékülve, bár lehet én képzelek túl sokat az igazság mögé.
- Aranyos lánynak tűnik, nem értem, hogy nézel ki ilyeneket belőle. Oké, rám tényleg megvetően néz, de hát Istenem, nekem is kedvem lenne szembeköpnöm magam, megértem.
- Majd mindjárt rád köpök én akkorát, hogy a nyáltól rosszul leszel eléggé, hogy meggondold, mit beszélsz. Viccet félretéve, velünk van baja, mintsem veled.
- Persze, hogy baja van, neked muszáj volt mondani, hogy járunk. Meggondolatlanság volt.
- Igen, az volt, de nem vesztettünk semmit.
- Te nem, jobban nyomulsz, mint eddig, persze, hogy vigyorog a pofád. Átlátok rajtad.
És most csak blöffölsz vagy tényleg ennyire átlátszó vagyok?
- Mostanában nem történt túl sok dolog, velem aztán főleg nem.
- De valami biztos volt...
- Ami említésre méltó, hogy van egy ötéves kisfiú, aki még a születésekor egy másik családhoz került a sajátjától, nem rég találtak rá az igazi szülei, akik évekig keresték, mert egyáltalán nem törvényes módon vitték el a gyereket. A kisfiú meg úgy érezte magát a vér szerinti családjával, mintha elrabolták volna és terrorizálnák. A fiú nagyon normális volt, tényleg aranyos és kedves, egészen addig, amíg el nem kezdtem kérdezni az apukájáról, hogy miből gondolja, bántani akarja... Teljesen ki volt borulva, hisztizett, sírt, én meg nem igazán értettem hozzá, mit kéne csinálni vagy hogy egyáltalán miért lett ilyen. Kiderült, hogy verték szegényt a régi családnál, és ahogy meghallotta az "apa" szót, megijedt és félni kezdett. Meg még azt is hozzátette, olyan magas vagyok, mint a volt apja, meg csúnya... - Kicsit azért sajnálom. Ez egy olyan munka, ahol minden ember máshogy reagál a kérdéseire, beszélgetéseire, gondolom sokan megutálják, ha nem is az első, de második vagy harmadik alkalom után. Valahogy én is így kezdtem, nem akartam hallani róla, hogy én más orvost kapjak. A régi Dr. Jung sem volt a kedvencem, elképzelni nem tudtam, milyen lesz majd egy velem egykorú emberrel megosztani az érzéseim, aki ennyire próbált hozzám közeledni. Most pedig? Boldogabb vagyok, mint amennyire lehetnék.
- Jár még hozzád a fiú?
- Persze, hetente egyszer, mert nehezen tud meglenni a szüleivel. Hiperaktív is.
- Ja, értem. És Jongdae? Hogy van?
- Ennyire jól kijöttök? - néz le rám fehér arccal a válla felett, eléggé haragos tekintettel. Szóval féltékenykedünk, Chanyeol?
- Zavar?
- Már miért zavarna? - kezd bele az égre feltekintve, erőltetett mosollyal, mintha nem lenne képes rendesen beszélgetni velem. Még meg is rántotta a vállát, hogy hitelesebb legyen a válasza. Lövésem sincs mit mondhatnék, amivel nem bántanám meg, nem sértődékeny, tény, de most komolyan semmi szándék nem vezérel, hogy besértődjön és visszavegyen a hatására az egójából pár napra. Felzárkóznék mellé, hátha sikerülne valamit ténylegesen kiolvasnom a szépen árnyékolt arcából, mely csak a lámpafénynek köszönhető ilyen időtájt, de ő máshogy gondolja, felgyorsítja a lépteit. - Amíg el nem dobod, menj innen - bök a kezével hátra rám, nekem pedig végre leesik, mi a gondja: éppen tartogatom a cigicsikket, aminek a fele már rég felégett a beszélgetés közben.
Eleget téve "szép" kérésének, hátul maradok, összpontosítva, hogy ne gondoljak az utcán járó emberekre, akik feltehetőleg engem néznek, mégis mi a jó életet sandítok folyamatosan előre Szexikémre, mintha ki akarnám rabolni, de előtte még elnyomni a csikket a nyakán, csakhogy valami durva és akciódús esemény történjen éjjel. Egészen biztos vagyok már benne, mindenki engem néz és felfalnak a tekintetükkel, ahogy egy meg két fiatalabb lány megy el mellettem, ahogy egy idős pár és ahogy egy csapat fiú, mind rám néz egy pillanatra, én elfordítva a fejem a másik irányba próbálom elűzni a gondolatot, hogy Jézus Isten, igen, engem kritizálnak nemcsak magukban, de még szóban is, amit ugyan nem hallok, de a hülye képzelőerőm túl kreatív ehhez, erre is képes. Kicseszettül utálom magam ezért...
Sietve elszívom az utolsó slukkot is, és mintha nem érdekelne csak elhajítom a füstölgő, elaludt csikket, hogy minél előbb odamenjek hozzá, bár nem tudom, hogy gondoltam, olyan büdös a kezem, mint a szar, meg úgy az egész ruhám, amennyire fúj a szél. Az ujjaim a tenyerébe szivárogtatom, az égő arcom pedig próbálom takarni, mintha a sapkám igazgatnám, pedig amúgy be is állítottuk a méretemre, mert eléggé kicsi fejem van az övéhez képest. Jól szórakozva rajtam, felkuncog, megint csak az ég felé, mintha próbálná takargatni a mosolyát, de minek? Szép... nem értem, mi a baja, előttem csak ne takargassa az arcát.
Inkább csendben maradva, szavak nélkül maradok, amit inkább neveznék megszeppentségnek, mintsem zavarnak - végül is már ezerszer voltunk így, semmi baj nem történhet. Továbbra is fel-fel nézek lopva rá, merre is néz, mit néz, ami egyébként furcsa, mert nem igazán szokott érdekelni, hogy mit csinál, amíg a kezét fogom, érzem a bőrét, a gondoskodó ujjait, ahogy minden lépésnél máshol súrol. Nyugodt vagyok, nem arról van szó, csak nem eléggé - nem, nem vagyok nyugodt! Leszarom, ki mit gondol rólunk, az mindegy, de én akkor is érezni akarom a lelkét az ujjaimon át, a gondolatait tudni akarom, mindent, ami vele kapcsolatos. Elszomorít a tudat, hogy n-
- Szeretnél menni valahová? - Chanyeolban, azaz a megmentőben a gondolataimtól ezúttal sem csalódom, kitesz magáért, ha a lelkivilágom legmélyebb bugyraiban kotródok, és már mindent összevissza képzelek, ő mindig itt van, hogy tereljen.
- Nem, csak maradjunk így. Beszélgessünk - mondom, mire bólint egyet.
- Most boldog vagy? Nem, nem is, jobban vagy?
- Igen.
- Örülök... - sóhajt egyet, mintha megszabadult volna minden gondjától. - Az emberekkel mi van? Nem vagy rosszul?
- Nem, csak úgy érzem, figyelnek. De nem tudnak bántani.
- Helyes, nem tudnak - bólint megint egyet. Nem szokása, vagyis én még soha életben nem láttam ilyet, ma meg már ez a második... Mintha nem lenne témája, vagy nem tudom, velem van a gond? - Kedveled őt?
Kibaszottul nem erre számítottam. Abszurd volt az egész, hogy én meg Jongdae; alacsonyabb nálam, meg amúgy is, fúj...
Igazából soha nem tudtam, mi vagyok én - nem tartottam magam melegnek, biszexnek meg főleg nem, változik a hozzáállásom mindkét nemhez. A biszexség egyébként is egy olyan szexuális "állapot", mikor nem tudod eldönteni, melyik nemhez vonzódsz igazából, de az egyikhez mindenképp jobban, még ha észre sem veszed. Világ életemben barátnőim voltak, nőkkel csókolóztam, nőkkel szexeltem, nőknek vallottam szerelmet (kivéve Sehun. Meg tudjuk ki...), Chanyeol pedig azt látja, jelenleg mi van - az utóbbi egy évben tényleg csak férfiakkal keveredtem össze, de ez még nem tesz teljesen meleggé. Egyszerűen csak mostanában férfiakkal vagyok körülvéve, én tehetek róla?
Magamat sem értem igazából ezzel kapcsolatban. Amik történtek... megrendítettek. Lelkileg, testileg, spirituálisan mind, mintha minden egyes porcikám tönkrement volna, nem tudtam folyamatosan mozogni, hamar elfáradtam és elfelejtettem pozitívan gondolkodni (ami eddig sem ment fényesen), csak a múlt járt bennem, semmi más, meg még a megoldása; a halál. Nem tudom, mi volt velem - hogy volt képes engem valami ennyire földhöz baszni? Igen, teljesen összetörtem, a darabjaim pedig valahol még mindig megtalálásra várnak a bútorok alatt, amiket igyekezni kéne összeszednem. Hogy vagyok képes ezek után is a férfiakon gondolkodni? Alapjáraton egy pesszimista személy vagyok, bármennyire mosolyogtam, mosolygok és mosolyogni fogok, az leszek, ezen nem tudok változtatni. De azon tudok, hogy mit helyezek előtérbe - vagy azt, hogy milyen undorító féreg az összes ember a világon, vagy hogy majd sikerül megtalálnom a kivételeket.
- Ő lenne az utolsó, akivel leállnék. Egyébként sem vagyunk barátok.
- Értem. Gyere, üljünk le - terel el a kicsivel arrébb lévő padra a közeli parkban, ahol jelenleg nincs senki. Nem a fiataloké a környék, úgy látszik. - Voltál már itt?
- Nem, még nem, csak kívülről nézegettem. Félsz, hogy elcsábítanak tőled? - sandítok rá mosolyogva elégedetten, őt azonban meg sem hajtja jelenleg, mintha ennek az embernek itt mellettem kőidegei lennének, komolyan pislog rám.
- Nem is tudom, ki van zavarban a közelemben... - Jól hallottam? Zavarban? Én, mármint én, Byun Baekhyun? Csak provokálni akar, nem vagyok egy könnyen zavarba jövős típus, miatta meg a lányok sem olvadnak el, nemhogy én. Nagyképű. Nem attól pirulok el, mert zavarba hoz, egyszerűen hideg van és csípi az arcom a levegő.
- Ki van? Nem én töröm szét a bordáid ölelésekkel!
- Baek, folyamatosan dadogsz.
Mit mondjak? Nem hiszi el, hogy nem tőle van. Csak ideges vagyok, ennyi az egész, ha miatta lennék, bevallanám magamnak, de nem fogom... mert tőle vagyok. Nem, ami azt illeti az emberek miatt vagyok, igen, nem miatta, haha... Hülye vagyok, hogy ilyen eszembe jutott, majd miatta fogok ilyeneket érezni, nem?
- Éjjel van, ilyenkor randalíroznak a csövesek meg az alkoholisták, persze, hogy dadogok. Bármelyik pillanatban kirabolhatnak, leüthetnek - jövök fel a legegyszerűbb és legésszerűbb indokkal. Már csak be kéne vennie, bár ő sincs annyira hülye, hogy el is higgye.
- Nem egyszer köszöntél el úgy, hogy viszlát - hoz fel megint egy olyan dolgot, amiről el is felejtkeztem már. Miért kell most ilyeneket boncolgatnunk? - Még fürdéskor is. Ott meg aztán nincsenek hajléktalanok.
- Ha továbbra is ilyenekről beszélünk, elindulhatunk - közlöm vele most már tényleg a forrósággal küszködve kicsit halkabban, mint eddig, ugyanis semmi kedvem nincs ehhez. Hirtelen elfogy a levegőm egy pillanatra, ahogy meglátok elsétálni előttem egy nem szép állapotban lévő idős bácsit, aki árgus szemekkel néz ránk, mintha legalább éppen egymás szájában turkálnánk, de semmi ilyen nem történik, csak síri csend van. Mire kifújnám az elhasznált, bent tartott levegőt, még utoljára visszafordul egyenesen a szemeimbe nézve és elmosolyodik. Mi van az emberekkel? Na, nesze neked, Baekhyun, próbálod jól érezni magad és felborul a világ rendje. Következőnek idejön egy kiscsaj és összenyomja a fejünk, hogy hajrá, úgyis tetszetek egymásnak, mire vártok?
- Befejezem, de látod, mindenki shipel minket. Meg egyébként is, nem hivatalosan együtt vagyunk, már túlságosan rád hangolódtam és önkéntelenül idegesítelek. Ahj, milyen dolog ez az együttélés - mondja már nagyon nevetés szélén állva, de tőlem aztán ne várjon ilyen reakciót, nem akarok tőle semmit. Inkább Jongdae már akkor.
- Shipel?
- Nem ismered ezt a szót? Azt jelenti, amikor valakivel nagyon összenéznek.
- Idióta! Legalább használj koreai szavakat - boxolok bele a vállába, bár így belegondolva óriási hülyeség volt, mert hát ő pszichológus (még ha nem is látszik annak nagyjából sehogy) - bármit csinálok megfigyeli, mint valami őrült kukkoló. Mindent megjegyez, mint a gépek, még pislogni sem lehet a közelében rá, mert rögtön olyan kifejezést vesz fel az arca, ami szerinte a megfelelő emóció válaszként. Lássuk be, mellettem nem lehet sokáig boldog, így mindig sírásra áll a szája.
Valamiért mindenkit elüldözök magamtól. Soha nem értettem, hogyan is sikerül nekem, elvégre semmi vizet nem kavarok, ha valaki érti a humorom, azzal tényleg összecsapódok az én oldalamról akár örökké. De hát itt vagyok egyedül Chanyeollal, mások felől ez úgy látszik, nem egy életre szóló kapcsolatnak ígérkezett. Nyilván még most sem tudom, mi történhetett a "barátaimmal", nem kíváncsiak rám vagy nem vagyok elég jó, talán túl idegesítő vagyok, soha nem tudom meg már, de az biztos, hogy zavar. Nem voltam soha sem népszerű, de a közvetlen közelemben lévők úgy éreztem, felnéztek rám, ha valamit elkezdtem, folytatták, legyen az egy bandaőrület vagy egy új haj, mindig utánozták, pedig én végképp nem vagyok olyan ember, aki annyira nagy példakép lehetne. Még ők is meguntak, milyen irónikus...
- Éhes vagyok - szólal meg mellettem Chanyeol.
- Én meg nem.
- Te sosem vagy.
- Nem az, hogy nem vagyok, egyszerűen nem kívánom. Menjünk kajáért, ha annyira kell.
- Elmondanád, miért nem eszel rendesen? Erről még sosem beszéltünk. - Míg ő feláll, én csak pislogok rá, próbálva szabályozni magam, elgondolkozva a kérdésén.
- Miért nem eszek igazából? Nem látod rajtam, hogy mennyire dagadt vagyok? Nézd meg az arcom, olyan vastag a bőröm, mint a félkilós párizsi - mutatok az említett részemre, de nem volt szándékomban, hogy megfogja, így a kezére azonnal ráütök, mikor már lényegesen közel van hozzám. - A hasamon is lóg a zsír, a combom olyan a gatyában, mint egy kötözött sonka, a kezeimről nem is beszélek. Hiába gyúrok rá, csak lóg rajta a háj. Undorító vagyok.
- Néztél tükörbe mostanában egyáltalán? Csak azért, mert rohadt jól nézel ki, ha meg ennél, többen néznének utánad, mint utánam. - A szavaira egy picit sikerült elmosolyodnom; annyira öntelt, hogy azt már nem lehet mérni, de már megszoktam szerencsére. Vicces, hogy mennyire utálom az ilyen embereket, vele meg egész jól kijövök. Ő még talán a legnormálisabb a 2017-es "gazdag vagyok kezdőszett"-tel rendelkezők között.
- Jaj, csak nehogy elolvadjak neked itt a bókjaid között. Aki zavarba hoz bárkit is, az maximum én vagyok, ugye, Szexikém? - kacsintok rá egy féloldalas mosollyal, mit ő is ugyanolyan meleg mosolygással viszonoz. Nehezebb lesz levenni az egójából, mint gondoltam eddig...
Chanyeol pov
Először is, csak annyit, hogy ilyenkor keresztet vetek magam előtt gondolatban, mert annyira tudom szabályozni magam, hogy még elpirulni se piruljak - Byun Baekhyun, azt hiszem, én inkább szeretném, ha nem lenne kedved semmihez és gondoskodhatnék rólad, minthogy te engem ilyen helyzetekbe hozz. Bár talán még rosszabb lenne, ha szenvedni látnám (most egyáltalán megjátssza magát vagy tényleg jól van?), főleg pont őt az összes ember közül. Szerintem én ennyire zavarban nem voltam még ilyen hosszan tartó ideig. Annyira várom már, hogy valami kis szaftos dolgot beindítva "aludjak"... Túl nehéz életben maradni mellette.
Tegnap felhívtam Jongint. Először is azért, mert ő ért az én helyzetemhez, másodszor pedig egyszerűen meg akartam róla győződni, hogy nem vagyok-e túlságosan "ragaszkodó". Végül csak annyit sikerült megtudnom az ő szavaival élve: "jobban szerelmes vagy, mint egy tinipicsa". Ha ezt nem mondod, nem jövök rá...
Mindegy is, lényeg a lényeg, új célom először helyretenni, utána pedig magamba bolondítani. Jongin még mondta, nem szeretheti Baekhyun, ha mindig sokkal drágább ruhákban vagyok, mert kényelmetlenül érezheti magát, most megoldottam, ugyanolyan értékűekben leszünk, én nem adok le a színvonalas márkáimból. Olyan... alacsonyrendűnek érzem magam a párezres darabokban. Persze, ettől ő meg végképp zavarban érzi magát, de már így is elégszer észrevettem, hogy a semmitől izgul, legalább most tisztában leszek vele én is, miért.
- Biztos nem kérsz? - simítottam a vállára gyengéden, ahogy már a meki csillogó köves padlóján álltunk, amit jelenleg is felmostak pár méterrel arrébb. Bólintott egyet, mikor meghallotta, ahogy a pénztáros szólít, hogy mit szeretnék; csak a szokásosat, egy McChicken menüt közepes krumplival és kólával, meg mellé két csokis fagyit. Nem, nem nézett hülyének a lány, hogy a kólámba jeget is kértem, meg még fagyit is kértem ki.
Mire kiadták a tálcám, Baekhyun elvonult leülni nem tudom merre, ha jól láttam, valahova hátra a kettes asztalokhoz, amerre szinte senki nem volt. Egyébként sem tolongtak túlságosan az emberek, megközelítőleg már éjfél volt, sötétben nem igazán szeretnek mászkálni sokan - a sötétség mindenkiből félelmet ébreszt, mert nem tudjuk, mi vár ránk. Vannak, akik azt mondják, baromság, de van bent valami; mindenhol híresztelik, mik történhetnek veled éjszaka, te pedig automatikusan nem mész ki ilyenkor. Logikus, de befolyásolható az emberiség.
A kiszolgáló lány volt olyan kedves, hogy két szívószálat adott egy óriási, de mégis visszafogott mosoly keretében, ami egy ideig nem is esett le, minek kell, de villámcsapásként ért vagy a negyedik lépésemnél, hogy azért, mert Baekhyunnal látott. Esküszöm, jó dolog ez a folyamatos együttlét, csak örülni tudok, ha vannak olyanok, akik nem ítélik el az ilyen dolgokat.
Lepakolva a kis négyzet alakú asztalra, kényelmesen próbálok elhelyezkedni az igen csak alacsony kanapén, de egyszerűen nem megy - a gerincem belefájdul még az ülésbe is. Mivel jobb lenne, ha nem nyávognék, elvégre nem vagyok elkényeztetve, csendben maradok. A blokkot leellenőrizve teljes nyugalomban kezdhetek bele a késő éjjeli étkezésbe, mert semmit nem ütöttek félre, ami miatt esetleg többet kellett volna fizetnem. Átnyújtom Baeknek az átlátszó műanyagban lévő fagyiját, de ő a fejét megrázva utasítja vissza, mit nem tűrök sokáig, saját magam véve egy kanállal a szájához nyomom, de ezt már képtelen visszautasítani. Jót kuncogva kibontogatom a szendvicsem és elégedetten méregetve harapok egy jókorát, direkt párszor rápillantva rá, hátha nem kívánta meg, de nem - teljesen érzéstelenül szórakozik az édességgel és csak percenként eszik belőle.
- Nem ízlik?
- De, jó. Csak... aish - túrja hátra a frufruja tincseit szofisztikáltan, mire muszáj végignyalnom az ajkaimon, mivel végignéztem mindezt. Azt hiszem, menten elsüllyedek szégyenemben, ha bármi más reakcióm lesz még. Két napja volt utoljára afférom a kezemmel; egészséges kétnaponta magamhoz nyúlnom? Csak azért, mert egyre inkább nyugtalanabb vagyok a közelében... - Már nem szabadna ilyenkor ennem, tudod, hat után nem szabad.
- Ami azt illeti, ez nem igaz. Alvás előtt három órával még lehet bármit, addig lenyugszik a gyomrod.
- Így is, úgy is meghízok - rakja át nekem a tálcára a fagyi háromnegyedét, melyről leginkább csak a csokiöntetes felületet tüntette el.
- Ma még csak reggel ettél, kérlek, nem sok ez - nézek rá komolyan, hátha sikerül hatni rá, de egy éles sóhajtás után rá kell jönnöm, nincs haszna. - Boldog vagy te egyáltalán? Ha nem, ne mondd, hogy igen, semmi szükség nincs ámításra - vágom hozzá nyersen a szavakat, amik alap esetben nem lennének sértőek, de jelenleg amennyire fel tudott idegesíteni, hogy képes itt hagyni ennyi pénznek megfelelő ételt, tényleg szégyellem magam a hangnememért. Nem igazán vagyok forrófejű, muszáj nyugodtnak maradnom, de már nagyon elegem van az egész életből - miért kell nekem érzéseket táplálnom iránta?
- Próbálok! Azt hiszed, majd minden megoldódik egy csettintésre? Mondd, vannak neked érzése-
- Csak edd meg, ennyit kértem. Nehogy már tényleg ezen kelljen vitáznunk, sokkal egyszerűbben is el lehet rendezni a dolgokat.
- Fogyatékos... - szűri ki a fogai közül (amelyek a gyönyörű, világos rózsaszín ajkai sötét árnyéka miatt nem látszanak), majd visszatér az evéshez. Rohadt ideges vagyok, nem tagadom, de talán pár perc és lenyugszom. Meg ő is...
- Megmondtam, hogy ez egy jó éjszaka lesz, nem akarom elcseszni ilyen hülyeségek miatt. - intézem hozzá a szavakat vagy öt perc teljes csend után. - Bocsi.
- Nem haragszom, igazad van, ennem kell.
- Jó alakod van, ne aggódj emiatt, de ha még száz kilós lennél, akkor is halálra etetnélek.
- Ne beszélj már ilyenekről, most elképzeltem, ahogy én a kanapén vagyok szétterülve folyós combokkal, te meg lapátolod belém a levest. Ja, és én a hercegnős ruhámban díváskodom.
- Ezt meg kell valósítanunk, mielőtt meghalok. - felnevetek, ahogy már elém is eljutott a kép, mit az ő hangos, élettel teli visongása felejtet el. Olyan gyönyörű hangszíne van, azt hiszem ez fog egy ideig a hallójárataimban futkosni.
- Halálos beteg vagy vagy mi? Még legalább ötven évig élni fogsz, addigra már ráncosak leszünk... halál közelben.
- De! Legalább tartjuk a kapcsolatot, miután meggyógyultál.
- Ha rajtad múlik, szerintem kezdhetjük is szervezni a házasságot Amerikában - Ugyan mosolygott, de kihallottam a szavaiból az undort; zavart, persze, hogy zavart, ki nem érezné magát rosszul? Már csak azért is, mert igen, terveim közt volt pár ilyen és ehhez hasonló titkos házasságféle. - Holnap veheted is a jegyeket a repülőre.
- Hidd el nekem, bármennyire is elegem van az itteni életből, nem tudnék máshova menni huzamosabb időre.
- Eleged van? Miből? - kérdezi meglepetten, én pedig magamban még párszor átfutom a kérdést, miért is, de mégsem mondhatom, hogy mennyire szeretlek, de elegem van belőled. Ott van Jiyeon meg Jongdae kapcsolata, na, az elég is, hogy felbasszam magam, ha dolgozom.
- Mit gondolsz a hármas vitáról?
- Ja, róluk? Szerintem Jongdae meg a csaj összeillenek, de miért, Min...
- Minseok.
- Igen, ő, nem zavarja? Nem eshet neki valami jól.
- Megbékélt a tudattal, de szerintem nincs itt semmilyen szerelem. Elég Jiyeonra nézni, kibújik az ölelésekből, próbálja terelni a témát kettejükről, mintha engem próbálna féltékennyé tenni. Velünk sincs igazán kibékülve, bár lehet én képzelek túl sokat az igazság mögé.
- Aranyos lánynak tűnik, nem értem, hogy nézel ki ilyeneket belőle. Oké, rám tényleg megvetően néz, de hát Istenem, nekem is kedvem lenne szembeköpnöm magam, megértem.
- Majd mindjárt rád köpök én akkorát, hogy a nyáltól rosszul leszel eléggé, hogy meggondold, mit beszélsz. Viccet félretéve, velünk van baja, mintsem veled.
- Persze, hogy baja van, neked muszáj volt mondani, hogy járunk. Meggondolatlanság volt.
- Igen, az volt, de nem vesztettünk semmit.
- Te nem, jobban nyomulsz, mint eddig, persze, hogy vigyorog a pofád. Átlátok rajtad.
És most csak blöffölsz vagy tényleg ennyire átlátszó vagyok?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése