Vasárnapra már úgy elment az idő, mintha gyorsított felvételben éltem volna - az óra mutatói váltogatták a perceket, órákat, napokat, mintha nem is lettek volna. Lehetetlennek éreztem, hogy ilyen gyorsan elmúljon a hét, de most mégis már otthon voltam, anélkül, hogy foglalkoztatna valaki, vagy valami legnagyobb lustaságomban. Idegesítően fújt a szél, morajlott az utca, kattogtak bennem a fogaskerekek, egyszerre minden olyan lett, mint az agyrák, semmi sem adott nyugtot, mert fogalmam sem volt, mi történik a szemben lévő tízemeletesben. Azt azért bevallom, én is kitettem magamért; egyszer voltam az angyal, máskor az ördög Jonginék "tanácsa" után. Igazuk volt, hogy túlságosan is nyálas lettem, de Istenem, Baekhyunnak erre van szüksége, nem is ismerik! Azonban akárhányszor játszom a hideget, ő is visszavonul, nem hogy még utánam koslasson... Szóval tegnap felhagytam vele, nem bírtam ennyi távolságot köztünk. Kevés akaraterőm van, ha róla van szó. Mondanám, hogy leszarom, mi a véleménye, de nem tudom, hazudnék az egész világnak, magamnak is.
- Meg tudsz nekem tenni valamit? - Baekhyun ma a szokásának ellentmondva csendben volt leginkább. Nem unatkoztam körülötte, élveztem, hogy követhetem - vagy fordítva, ő engem - úgy igazán, mintha függnénk egymástól; talán így is volt. Megszoktam a társaságát, hogy munkán kívül is sikerül "fejlesztenem" magam, egyszerre több dolgot csinálhatok, de legfőképp vele lehetek - és én észre sem vettem eddig, mennyire befolyásol. Azzal, ahogy néz, azzal, ahogy alszik, azzal, ahogy zokog, ahogy eszik, ahogy beszél, mindennel. Baekhyun az, aki képes volna megölni, ha szidna; a véleménye szent és sérthetetlen, mint a törvény, jobban, mint bárki másé.
- Mit? - Egy pillanatig azt hiszem, még hozzá teszi: "nem fogom kiverni neked". Nem tudom, honnan szedte, hogy én folyamatosan ezt csinálom, jobb dolgom is van ennél, felnőtt férfi vagyok, nem a szexen jár az agyam. Ha eddig sem volt szükségem rá, miért most lenne? (Minden bizonnyal egyedül fogok meghalni).
- Tudsz nekem csinálni egy listát?
- Listát?
- Amiben megírod, mitől van rossz kedved pillanatnyilag. Ezt odaadod nekem majd egy pár hét múlva, én pedig megmondom, mik a megoldások.
- Hát jó.
- Baj lenne, ha ma itt aludnál? Holnap egykor kezdek, lemondtak egy beszélgetést, viszont papírokat kell átnéznem. Meg te is jössz ugye négyre... Ha szeretnél, bejöhetsz velem délután kocsival, elugrom érted.
- Nekem nem, így is a te pénzedből élek.
Ez lenne a gondja? Mindent én csinálok helyette, mint egy bejárónő, annyi különbséggel, én nem kérek fizetést. Nem szeretném, ha gondjai lennének, igyekszem megoldani őket - persze közben egy újat generálva.
- Ugyan már, nekem aztán mindegy, mire verem el, van mit. Épp elég, hogy van társaságom.
- Attól, hogy "etetsz", még nem fogunk lefeküdni.
Néha jobban fájnak a szavai, mintha két Istenes pofont kapnék mindkét oldalról.
- Hagyj már a hülyeségeiddel!
- Tegnapelőtt hallottam, ahogy a zuhanyzómban nyögtél.
Most már tudom, nem hangszigeteltek a falak. De kérem szépen, előttem van egy alsónadrágban huszonnégy órában, még csoda az is, nem kapom le helyben. Mit tudok tenni, ha húz?
- Nekem is vannak szükségleteim, ahogy neked is.
- Több, mint neked, sokkal több, mint amiről tudnál.
- Na, hát akkor? Boldogabb leszel tőle.
- Nem segít semmi sem már.
Fekete maradt. Az aurája, mintha késő esti köd szállta volna meg, úgy szólt, olyan sötéten és élettelenül, amitől már én remegtem. Van rá esély, hogy több személyisége van?
- Én segítek.
- Akkor próbálkozz erősebben.
- Mire vágysz még? Ha kell valami, megteszem, amit tudok.
- Kérem vissza a szüzességem. - Őszintén? Másra gondoltam. - És akkor minden rendben lenne talán.
- Olyan buta vagy... Ha egyszer valami rossz, jobb lesz. Nem tudod, mikor, de az lesz. Láttál örökké tartó sötétséget? A Nap és a Hold, ha úgy vesszük, a boldogság és a szomorúság. Váltogatják egymást, változik a hangulatuk, mégis ahol éjjel van, nappal lesz.
***
- Hogy vagy?
- Jól.
- Ma sem festesz jól. Van ennek valami oka?
- Minden változik.
Baekhyun mellettem ül. Mivel megígértem neki, elhozom, alig maradt időnk, huszonöt-húsz perc körül csak, ezért az épület előtt vagyunk - nem, nem azért, mert közben befoglaltak minden termet -, bár jobb is így, szükségem volt a friss levegőre már. Minden nap egyre melegebb lesz, eltart egy óráig egy futózápor és megint füllesztő idő lesz, miután kis ideig hűvösebb volt.
- Például?
- Én. Jobban érzem magam, de pofára fogok esni.
- Ma sem festesz jól. Van ennek valami oka?
- Minden változik.
Baekhyun mellettem ül. Mivel megígértem neki, elhozom, alig maradt időnk, huszonöt-húsz perc körül csak, ezért az épület előtt vagyunk - nem, nem azért, mert közben befoglaltak minden termet -, bár jobb is így, szükségem volt a friss levegőre már. Minden nap egyre melegebb lesz, eltart egy óráig egy futózápor és megint füllesztő idő lesz, miután kis ideig hűvösebb volt.
- Például?
- Én. Jobban érzem magam, de pofára fogok esni.
***
- És ma hogy vagy?
- Túl jól.
- Hogyhogy?
- Amíg itt vagy, nem lehetek rosszul. Nem bóknak szántam, ne vigyorogj.
Baekhyun pov
Egy rohadt nagy idióta vagyok. Ezt ugyan eddig is tudtam, de most elkezdtem gondolkodni, és semmi sem ad reményt, hogy nem vagyok az - a végén az vagyok mindig.
Mindig voltak "barátaim". Idézőjelben ugyan, de ha ők egyszer azoknak nevezték magukat... Nem nehéz elképzelni, mit értek ezalatt: mindenki hajtogatja, itt van velem, de soha sincs. Na, ez egész életemben elkísért. Akárhányszor magamról próbáltam mondani pár szót, miszerint ma rosszul érzem magam, csak csúnyán néztek rám és a szemeikkel csendre intettek, máskor rám zúdították a saját gondjaikat, én pedig segíteni akartam, segítettem, de én sosem lettem kisegítve - mindvégig egyedül voltam mindenben. Nem volt saját személyes terem, utáltam otthon lenni, mert csak azt hallottam, mit, hogyan, miképp kell jól csinálni, aminek én az ellenkezőjét tettem. Nem volt hová mennem a "támadások" elől, minden "barátomnak" hirtelen akkor lett elhalaszthatatlan dolga, és én ezt tudtam, jól tudtam, miért volt; kerülni akartak, de csendben maradtam. Aztán emiatt kezdtek antiszociálisnak nevezni, mert senkivel nem mentem sehova, csakhogy az igazságot megint senki nem tudta. Sokat szenvedtem emiatt - a tükörbe néztem, de soha nem tudtam, mi volt bennem az, ami eltaszít másokat. Nem láttam magam csúnyának, kövérnek, talán kis karikák voltak a szemeim alatt, de ha nem ezen gondolkodtam volna, nem tűntek volna fel. Belém rögzült, miszerint én soha nem lehetek majd az, aki eljár bulizni, nevethet, sírhat együtt társaságban. Kirekesztettnek éreztem magam, de mindig is naiv maradtam; mindenkinek hittem, hogy meg akarnak ismerni, velem akarnak lenni és meghalni. Ez lett a vesztem. Bíztam mindenkiben és bármit elmondtam nekik, de végül egy-két évnél tovább sosem voltak ismeretségeim. Persze mikor főiskolába kerültem élni nem volt időm, nemhogy másokkal foglalkozni. Magammal sem foglalkoztam igazán, ahogy kellett volna.
Sehunt véltem a nagy "Ő"-nek - vele akartam lenni nulla/huszonnégyben. Éreztem a pillangókat a gyomromban, a kis tűzijátékokat a testemben és a forróságot, ahogy elöntött, mikor hosszan nézett rám. Két évig dolgoztunk együtt, de az iskolában is láttam párszor, csak nem mertem soha odamenni, pedig biztattak; huszonegy voltam már, nem voltam serdülő korban, nem lázadtam, ő férfi volt, én is. Ő volt az első mégis, aki körül ilyet éreztem. Kétség kívül különleges kapcsolatunk lett, legalábbis én annak éreztem valahogy. Fogtuk egymás kezét, ha kértem, arcon puszilt, ha kértem, de soha nem kértem tőle ajándékot, mégis kaptam. Az a tipikus "megöl a depresszió, ahogy téged is, segítsünk egymásnak" "barátság" volt. Neki is gondjai voltak a beilleszkedéssel, csendes volt, nehezen oldódott, ezért is gondoltam, összeillünk - butaság volt. Ha azt mondtam, szeretem, ő is azt mondta. Tudta egyáltalán addig a csókig, hogy én őt nem tekintettem barátnak?
Valószínűleg ezért vannak gondjaim az emberekben bízásban. Chanyeol pedig?
- Menj már innen hát, hogy lehetnek ennyire hülye ötleteid? - rántom meg a kezem, ahogy azt szorongatva vonul végig a klinikán már második alkalommal a héten. Múlt héten semmi alkalmunk nem volt, mert mindig eljött értem és befoglalták az irodáját szerencsétlennek, most meg mintha direkt nem is akarna ott lenni. Az a pár ember is minket néz, akik éppen a folyosókon van.
- A Kimék nagyjából mindenkit beavattak, eddig nem kaptam intőt, most sem fogok.
- Akik még normálisak voltak, ezek láttán mehetnek pszichiáterhez. Hozzád nem menne senki.
- Ha te kifizeted az órákat, már abból megvan egy napi kajám.
- Hurrá, van valaki, aki értékeli a létezésem.
- Jut eszembe, vasárnap ráérnek a szüleid.
- Akkor szombatra vásárolj be. Cigi, pia, drog... - sorolom fel az összes káros anyagot, amit utál. Mint vártam, majdnem félrenyelve int megállásra, hogy megpöckölje az orrom, amit kivédeni sincs időm, ugyanis megint tovább tartunk a tetőre - ahol pingpongozni akar.
- Egyiket sem bírom, cigid neked is van tudtommal, ha nagyon akarsz, szívsz, inni nem iszom veled egyedül, mert rohadt gyorsan berúgok, a drogot meg ne is említsd, mindjárt hallani fogjuk a szirénákat. Főleg ne itt.
- Jól van, na, hát ha jó kedvem van...
- És mitől van? Nem is kellett a segítségem szerezni anyagot?
- Csak egyszerűen az van, kész - miattad. Nem tudom, mikor változott meg valami bennem, de kétségtelenül ki merem mondani, jobb a kedvem, ha idegesíthetem. Egyébként is, miért fiatalabb? Sokkalta érettebb nálam legtöbbször. Még mindig fogja a kezem? Elpirultam...
- Ennek örülök. Na, hálónk nincs, az otthon maradt, de ütő, tessék, itt van - nyomja a kezembe az egyiket teljesen természetesen. Remélem lerepül innen a labda és valaki fejére esik. Gonosz vagyok? Oh, igen.
- Kezdj te - állok be az asztal egyik oldalára, ő pedig a másikra. Jó régen játszottam már, valahogy nem maradtam meg annyira gyerekesnek, hogy ilyeneken szórakozzak.
- A legjobbal állsz szemben.
- Hiszem, ha látom.
Dr. Park Szexi Chanyeol úgy elvert, mint a szart.
- Persze, hogy nyersz, hisz' jó a kézügyességed!
- A kettő nem függ össze.
- De, elkezdenél nekem itt horgolni meg hímezni, és nemzeti kinccsé nyilvánítanák!
- Úgy gondolod? Lehet, neki kéne állnom...
- Ne, inkább ne. Ne kezdd el, hogy lesz időd rám?
- Ez igaz, minden időm a tiéd - jön elém nagy vidáman, közben kissé lazán ledobja az ütőjét az asztalra, valószínűleg azért, hogy meg tudjon ölelni. És most mi lesz? Nem esek össze már így előtte? Inkább valami idegen, mint ő... Csak hülyéskedem, nincs szükség tetűre, leprára vagy ebolára. Hiába várom a karjait körülöttem, nem érzem őket, pedig a szemem is lehunytam, hátha mégis. - Vicces vagy ilyenkor.
- Jobban is, mint te - ciccegek neki félvállról ugyan, de eléggé mérgesen ahhoz, hogy megszeppenjen. Nesze neked, ha már nem akarsz ölelgetni...
Ugyan lezártnak tekintettem a beszélgetést két okból kifolyólag is: először is azért, a nagyobb logikai rész miatt, mert erre már nagyon nem lehetne mivel visszavágni, másodszor azért, mert rohadt közel van egy száznyolcvanöt centis Chanyeol, ami miatt gondolkodni is elfelejtek, nemhogy beszélni. Azt hiszem, el kéne kezdenem félni magamtól az ilyen kis megnyilvánulásaim miatt. Nem elég, hogy igazából semmit sem tett, csak nézett és mosolygott, mint a tejbetök, nem, úgy éreztem, menten elhalálozok. Végigvezettem rajta a tekintetem - mi az Istennek van rajta egy fehér köpeny? Hosszú, könnyed anyag, de olyan jól áll neki, hogy én irigykedem érte, pedig nem más, mint valami idióta orvosi ruha, amit csak néha napján vesz fel. Jó lenne már végre eltávolodnod, nem gondolod?!
- Azért jól érezted magad?
Nem igazán erre a kérdésre számítottam, na mindegy...
- Persze.
Nem igazán erre a kérdésre számítottam, na mindegy...
- Persze.
Mindig is az volt bennem, a véleményem soha sem számít. Akárhányszor más szemébe mondtam az igazat, ellenem fordultak és kinevettek a hátam mögött - szóval eldöntöttem, csendben maradok, mert nem vagyok képes több kritikát elfogadni. Akárhányszor "panaszkodtam", azt hallottam vissza, megvan mindenem, családom, barátaim, jólétemben már nem tudok mit csinálni, azért játszom az eszem.
- És ez? Tetszik? - lebegtet meg előttem egy farmerdzsekit.
- Tetszeni tetszik, de nekem is van pár - utasítok vissza egy újabb ruhadarabot. Igen, eldöntötte, amit kinőtt, odaadja, neki nincs szüksége rá, és mint mind tudjuk, a mániája miatt helye sincs a lakásában, felesleges tartogatnia őket.
- Akkor ez a tiéd. Ez meg biztos tetszik, ezt is odaadom. Ezt nézd! - fordul felém százegy wattos mosollyal, kezével egy baseball sapkát szorongatva. Rányomja a fejemre, reagálásra időt sem hagyva, és már az ő fején is rajta van egy ugyanolyan. - Szerintem még Soonak akartam odaadni. Páros sapka, a tiéden űrhajó van, az enyémen asztronauta.
Jó lenne tudni, ki is neki pontosan ez a "Soo". Említette párszor, hogy a barátja, de milyen? Nem erre lakik, messze, gondolom nem lehetnek valami rossz viszonyban, ha le szokott utazni hozzá. Nevetséges vagyok, már csak azért is, mert féltékenykedem, hogy neki vannak barátai.
Mostanában egyébként egyre többször felmerül bennem egy bizonyos szószerkezet, leszűkítve a "mi lenne, ha"; mi lenne, ha másképp csináltam volna valamit? Csak élném a kis életem, aminek igazából fél évvel ezelőtt sem volt értelme, bele sem kellett volna szeretnem Sehunba még akkor ott a főiskolán, nem kellett volna ránéznem, és meglehetett volna állítani az egész dominófolyamatot. Ha nem nézek rá, nem akarok vele lenni, ha nem akarok vele lenni, nem smárolom le, ha nem smárolom le, nem csalódom, és ha nem csalódom... igen, nem lett volna az, ami most. Nem lett volna Chanyeol, ki tudja, lett volna más, akivel megleszek, az irodában a legtöbb emberrel jóban voltam, nem is kellett volna sokáig keresgélni, minden századik emberből öt meleg, csak találok valakit... Vagy talán csak gyerekként kellett volna megerősödnöm, hogy kibírjam a szenvedést, és most nem ezen filozofálnék, mit hol csesztem el. Valahogy csak képes leszek helyretenni magam! Igen, ez a beszéd, Byun Baekhyun, minden esélyed megvan, hogy legyűrd a nyomorult kis Pánikroham úrfit, meg a nyamvadt Depresszió hölgyecskét.
- Menjünk el sétálni! Késő esti sétára! - szólalok fel izgatottan a fejem erőteljesen felemelve, túlságosan is már, ugyanis az utóbbi két órámban az ágy szélén támasztottam álmos pislogásokkal, amíg Chanyeol mindent megtett, hogy rám sózza az amúgy rohadt tetszetős ruháit.
- Te, figyelj, én nem adtam neked egy korty alkoholt sem, honnan hoztál?
- Jaj már, csak egy szál cigit szívtam, esküszöm, kedvem van hozzá - állok fel, hogy átcseréljem a ruháim az övéire. Kit érdekel, ha nagyok, az övé, nem kellett érte fizetnem, teljesen ingyen és bérmentve van új ruhatáram... az ő illatával. - Úgy beszélsz, mintha világcsodát hallanál.
- Mert azt hallok - hitetlenkedik mögöttem, amit már csak fél füllel hallok, ahogy kirobogok a szobából, hogy felvegyem a cipőm is. - Egészen biztos vagy?
- Ha mindez igaz, semmi rossz nem fog történni. Vagyis nem fognak kirabolni, megerőszakolni, megölni. Akkor meg?
- Nagyon furcsa vagy.
- Jó, oké, cigi kell, de ha már te is készülsz, tényleg elmehetünk máshova is. Már ha nem fontosabb a beosztásod.
- Te, figyelj, én nem adtam neked egy korty alkoholt sem, honnan hoztál?
- Jaj már, csak egy szál cigit szívtam, esküszöm, kedvem van hozzá - állok fel, hogy átcseréljem a ruháim az övéire. Kit érdekel, ha nagyok, az övé, nem kellett érte fizetnem, teljesen ingyen és bérmentve van új ruhatáram... az ő illatával. - Úgy beszélsz, mintha világcsodát hallanál.
- Mert azt hallok - hitetlenkedik mögöttem, amit már csak fél füllel hallok, ahogy kirobogok a szobából, hogy felvegyem a cipőm is. - Egészen biztos vagy?
- Ha mindez igaz, semmi rossz nem fog történni. Vagyis nem fognak kirabolni, megerőszakolni, megölni. Akkor meg?
- Nagyon furcsa vagy.
- Jó, oké, cigi kell, de ha már te is készülsz, tényleg elmehetünk máshova is. Már ha nem fontosabb a beosztásod.
- Nem ez, hanem hogy saját akaratodból akarsz kimenni. Nem estél fejre napközben?
- Nem...?
- Ez esetben - markol rá a kezemre hosszan rám pillantva. - Ma leszel a legboldogabb egész életedben emberek közt.
- Nem...?
- Ez esetben - markol rá a kezemre hosszan rám pillantva. - Ma leszel a legboldogabb egész életedben emberek közt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése