A párna a legjobb tanácsadó - 11. óra

Baekhyun pov

- Köszönöm - érzem, elpirulok. Az összes vér az arcomba szökik, pedig az előbb vesztettem egy igen nagy adagot. Nem szédülök, kicsit álmos, kómás vagyok, a karom ég, de így szokott lenni, pár óra és elmúlik.

Emlékszem, mikor először ezt csináltam, tizennégy lehettem. Mindig is instabilis voltam az ilyesféle negatív ingerekre, a legjobb megoldásnak ez tűnt, így tudtam valamennyire levezetni az energiát, amit a sírás visszatartására használtam. Az első nagyobb problémám az volt, mikor apám felpofozott egy hozzászólásom miatt, másnap pedig emiatt csúfoltak, hogy nekem rendes családom sincs, és én is biztos örököltem ezt - így visszagondolva, hogy lehet ilyen sok gonosz kisgyerek? Tíz éve, mikor még egy fokkal rendesebb volt a világ, ugyanilyen undorító bánásmódja volt a tizenakárhány éveseknek.

- Nem tudjuk lealapozózni, belemehet a sebbe és elgennyesedik, meg minden ilyen szép látványt szerezhetsz. 

- Így jó lesz. Megmaradok. 

- Akkor Baek lefekszik aludni, még kora van.

- Nem tudok már - legalábbis nem előtted, mert mostantól úgyis engem fogsz figyelni.

- Ebben van valami - gondolkozik el egy kis időre. - Nem tudunk nagyon mit csinálni.

- Én lefekszem, te addig csinálj finom kávét. 

- Oké, akkor mindjárt jövök - áll fel mellőlem, kezeit nyújtogatva, ropogtatva, majd egy utolsó mosoly keretében kisétál a szobából. Bekötötte a kezem, pedig undorodik a vértől... Jézusom, mindjárt elolvadok. 

Meleg van, én meg újra kipirulok. Majd talán bekapcsolom a légkondit, ha megtalálom a távirányítóját. Valamerre itt kell lennie, emlékszem, valami fiókban vagy polcon van, ha lesz kedvem és erőm felkelni, kiderül, hol van.

A melegtől van melegem, igaz? 

Kibontakozok a halvány kék takaróm lágy rengetegéből, körülnézek, de tényleg nem ugrik be a tartózkodási helye a távirányítónak... Ilyen rövid memóriám lenne? Letolom az ágyról a paplant, mondván, nincs több feladata már, és anélkül visszafekszem, de mivel így sem jobb, lekapom magamról a gatyát is, amit azért vettem fel, hátha Chanyeol rám hajtana (aminek egyébként körülbelül fél százalék esélye van). Lázas lennék, vagy csak szimplán füllesztő meleg van? Így belegondolva tegnap ritka hideg volt, többször áztam szarrá, lehet, sőt biztos, lázas vagyok. 

És itt kezdődik Park Chanyeol kényszeres gondoskodás-rohama. 

- Huh... Hát, itt a kávé - torpan meg említett az ajtóban, ahogy mindenem kint van, de alsógatya természetesen van azért rajtam, nem kockáztatok. Picit megnéz magának (amitől tudat alatt elönt a büszkeség) és hezitálva belép, a kezembe nyomja a bögrém, majd leül az ágyra. Legnagyobb meglepetésemre el nem megy, rám dobja a takarót és félvállról eldarálja, tudja, miért csinálom, és nem, nem szereti a férfiakat, és nem is fogja, hagyjam ilyenekkel békén szemlesütve, tarkóját vakargatva. 

- Esküszöm, mondom megsülök! Hol van a légkondi távirányítója? 

- Tudtommal múltkor az íróasztal fiókjába raktuk, megkeressem?

- Nem, azért kérdeztem, mert elfelejtettem, hogy kell használni - forgatom meg a szemeim butaságán. 

- Nem vagy lázas? Csak azért, mert én nem érzem, hogy meleg lenne...

- Persze, téged melegen tart a melegséged.

- Megfojtalak... - fenyeget sértődötten, de azért feláll, hogy végre idehozza azt a szart.

- Annak örülnék.

- Jó, akkor örökké boldoggá teszlek. 

- Most meghatódtam - teszem a kezem a szívemre, ami olyan gyorsan megy, hogy nem is értem, miért nem észleltem eddig. Szívrohamom lesz? 

- A te hibád lesz, ha megfázok. Na, de komolyan, nem vagy lázas? 

- A szívem is megy... 

- Ezzel nem vagy egyedül - mosolyog visszafogottan, majd leül az ágyra mellém, néz egy ideig, Isten sem tudja miért, de hogy a saját véleményem idetömörítsem, imádom az illatát, meg úgy összességében az arcát, ahogy rám koncentrál.

- Akkor mindkettőnknek szívrohama lesz! - kiáltok fel kétségbeesve. - Valami lehet a levegőben, rákkeltő anyagok vagy túl sok szénmonoxid. 

Chanyeol elkomorodva mered rám, ahogy szembesült a ténnyel, mindketten meghalunk ezúttal. Ugyanolyan morcosan a homlokomra teszi a kezét, ott tartja, és kijelenti, nem lehet magas lázam, maximum hőemelkedés, több nem. Kicsit elszomorít, hogy egyedül hagy, amíg megkeresi a hőmérőt, több esélye van meghalni nélkülem. 

- Kezet fel - utasít, hogy berakja a helyére az eszközt, én pedig ott tartom, és próbálom inkább őt nézni, mint magam. Olyan helyes, nincs ellene mit tenni, miért nem lett modell? Miért lett pszichológus egyáltalán ilyen arccal? Több pénzt kereshetne vele, mint én a könyveléssel, vagy mondjuk ő az agydokiskodással. Biztos vagyok benne, hogy énekelni is tud valamennyire, a táncolás tehetsége lehet, nem adatott meg neki, mondjuk ilyen hosszú lábakkal csodálom, hogy még egyszer sem láttam orra bukni. Főzésben is elég jó, mihez nem ért?

- 37.9. Mondtam, még épp hőemelkedés. Ma nem megyünk sehova. 

- Hála Isten - tátogom.

- Öltözz át jó melegbe, a hűtést meg kikapcsolom.

- De ne már! Olyan meleg van.

Nagyon tudom sokszor sajnálni. Egyrészt azért, mert ha épp nuku-agy időszakban vagyok, nyávogok, idegesítőbbnél idegesítőbb hozzászólásokat teszek, vagy éppen hisztizek és nem szólalok meg. Valamennyivel azért jobb a nyávogás, legalábbis én jobban elviselem az idegesítést, mint a magányt. 

- Meg akarsz gyógyulni vagy sem? - teszi csípőre a kezeit várakozóan.

- Mindjárt meghalu-
- Nem fogunk!

***

- Mondd, te tényleg megfürödtél, vagy csak ilyen gyorsan leizzadsz? - emelem fel a kezét magamról, amit átlökök a testére, mivel nagyjából az összes helyem elveszi, én pedig fél lábbal lelógok, felé fordulni meg nem fogok, büdös. Viccet félretéve, nem az, csak már túl régóta van itt mellettem, elhalványodott a tusfürdője illata róla, meg valamennyire zavarban vagyok tőle, ahogy hátulról ölelget.

- Te vagy beteg, nem én próbáltam pár órával ezelőtt nudistát játszani, mert megsültem.

- Akkor húzd összébb magad, hogy elférjek.

- Fordulj ide mondjuk.

- El fogod kapni, ha szembefordulok, áramolnak a bacik, köhöghetek is egyet...

- Nem fogom, nem olyan vagyok... Na, fordulj ide, különben lelöklek.

- Ahj... - nyögöm panaszosan, megadva magam, mert már a csípőm elkezdett húzódni olyannyira, hogy tovább nem bírom, összeroppanok, ha tovább így marad. Még mindig nincs rendben velem minden, sokszor fájnak az izületeim. 

Lehunyva a szemeim húzódok a mellkasába menedéket keresve, amiben szerencsém is van, olyan széles neki, és próbálom nem feltűnően megmarkolni a pólója anyagát, hogy közelebb húzzam magamhoz, és érezhessem, hogy végre ne legyen távol és mindenünk összeérjen. Minek tekinthet engem?

- Chan... Te mit gondolsz rólam? 

Remegve kérdezem. Mi van, ha csúnyákat mond rám? Ha alig tud elviselni, és csak púp vagyok a hátán? Ha most is fintorog, csak nem látom?

- Nagyon tisztellek... hogy ilyen erős vagy és önmagad maradtál. Van erőd nekem visszaszólni, tudsz mosolyogni és tudod mit? Boldog vagyok, hogy veled lehetek és "tanulhatok" tőled új dolgokat. Azt hiszem, te vagy a példaképem - fejezi be élesen nevetve és ujjait hajamba vezeti, néhányszor ide-oda rendezgetve a csokoládébarna tincseket. Automatikusan bújok hozzá annak ellenére, hogy nem szeretem, ha a hajamat piszkálják, de mit tudnék tenni, rohadt jó érzés, ha ő csinálja és ő nyúl hozzám. Sírni akarok, olyan szépeket mondott rólam, pont az ellenkezőjét, mint amit vártam. - Van egy dolog, amit el szeretnék mondani... De nem tudom, mikor leszel rá felkészülve... Szóval addig, tudnod kell, én itt leszek és segítek mindenben, amiben tudok, de ha csak te is szeretnéd persze. Nem kell szomorúnak lenned, én majd mosolygásra bírlak, és ha sírsz, nem szólok, csak átölellek. Boldognak akarlak tudni és mindenben támogatni foglak. 

- Esküszöl? 

- Az életemre is. 

- Úgy érzem magam, mint egy nyálas filmben... Köpnöm kell - kezdek el fészkelődni, hogy nagyjából egy szintben legyen az arcunk és nézhessem közben. Nagyon gonosz lennék, ha elkezdenék a nyálamból buborékokat fújni, hogy idegesítsem? 

- Ha lehet, ne ide. 

- Mit ne oda? - húzom el szavaim egyenesen rá meredve, hátha kiakaszthatom (sokadszorra ma) annak ellenére is, hogy beteg vagyok. Nem érzem magam hű de rosszul, lázasnak sem már, viszont fáj a torkom, de kibírom. Miért kell feküdnöm? Helyesbítek: miért mellette? 
- Na jó, tartogasd a mocskos dolgaid magadnak meg, engem hagyj ki ebből - feleli hisztérikusan (aranyosan), olyannyira, hogy a heves gesztikulálása közben szembe köp. 

- Mi vagy te, láma? Az arcomba köptél! - csapom fejbe, hogy érezzen valamennyi megbánást, de mivel ő Chanyeol, ehelyett az arcomra nyom egy halom puszit, mit hiába próbálok hárítani, néhány így is célba talál. Megint felment a lázam... 

- Sokkal aranyosabb vagy, mikor mosolyogsz.

- Te mindenhogy csúnya vagy - helyes.

- Ez igazán kedves... 

- Igen, tudom - mosolyodok el kárörvendőn. 

- Valaki mennyire jól van már... Megvan még a lázad?

- Vidd a kezed innen! - ütöm el útközben a közeledő végtagját felemelkedve, mire értetlenül kezd el méregetni. Ki tudja, mit csinált azzal a kézzel, túlságosan szeret utalgatni rá... 

- Akkor mimet rakjam oda, a talpam?

- Az büdös!

- Az arcom jó lesz? 

- Tökéletes. Ha csak nem az arcodra ment-

- Dugó van! Perverz...

- Nem is tudom ki néz úgy, mint aki lefogna és... - fordítom el egy picit a fejem, hogy ne férjen hozzá a sajátjával, meg hogy húzzam az idegeit. Hiába, mindig megmarad bennem az ördög, nem lehet kiűzni. 

- Nem gondoltam komolyan - könyököl fel méregetve engem olyan csúnya nézéssel, ahogy csak lehetséges. Nem szólva semmit, hagyom magam, mert nem sok kedvem van ilyeneken veszekedni, főleg, hogy kényes téma és esélyem sincs győztesként kijönni a "vitánkból". Hadd higgye csak, hogy visszavonultam. - Már semmi bajod nincs - nyomja az arcát a homlokomhoz egyre erősebben. 

- Akkor ideje elengedned - húzom be a nyakam és a hátamra fordulok (megint félig lelógva), míg ő is visszatér a kezdetleges pozíciójába. 
- Jobban vagy? 

- Mármint?

- Nem érzel késztetést, hogy... 

- Mindig bennem van valamennyire, nincs olyan, hogy nem érzem.  
- De azért jobb? - kérdezi egy kicsit élénkebben; ha nem is látom, hogy mosolyog, akkor is tudom, éppen izgatott. Ugyan nem értem, miért annyira fontos neki ez, de mégis csak azon kapom magam, hogy felé fordulva vetem át a lábam rajta, hogy szorongathassam, ami legfőképp azért nem tudom, hogyan jött, mert jó rég voltam ennyire ragaszkodó, talán még Sehunnal annak idején, de most mégis folytatom.

- Nem tudom... Nem vagyok egyedül, képtelenség gondolkodni rajta. 

- De ugye megígéred, ha nem is leszek itt, nem lesz az eszedben? Én lennék a legszomorúbb ember a világon, ha csinálnál valamit.

- Ez pont egy olyan dolog, amit nem tudok megígérni, de mivel nem szeretném, hogy Szexikém sírjon, türtőztetem magam majd. 

- Baek okos lett - gügyögi nekem egy igen csak nyálas puszit nyomva az arcomra. Mivel ez is zavar (mint körülbelül minden), feladva a látszatát, hogy nekem még van egy kis ép eszem, elengedem és legurulok az ágyról, magammal rántva a takarót is, hogy neki azért ne maradjon jó világ, ha én lepacsizok a linóleummal, neki is fáznia kell. - Hülye vagy - figyeli meg a fájdalmas felkelésem, ahogy simogatom a hátsóm, mert nem kellemes módon érte ütés. 

- Csak a te simidre vágyik.

- Akkor kielégítlenül marad ma. Be kell venned a gyógyszered - rontja el a pillanatot a lehető legrosszabb témát felhozva. Konkrétan félek attól a szartól, miért nem lehet valami olyat kifejleszteni, amitől nem leszek dagadt? Minden ilyen cucc már hízlal... 

- Nem akarom.

- Istenem... Azt akarod, hogy szomorú legyek miattad? - teszi csípőre a kezeit még a szoba ajtóban, utánam ordítva. 

- Nem. Fogom. Bevenni.

- Akkor én megyek is - veszi az irányt a cipője felé. 

- Ne, ne, add oda - csoszogok utána kétségbeesetten. Szükségem van rá, nem mehet el. Csak egy pillanat alatt elhatalmasodik rajtam az érzés, hogy tényleg képes lenne ennyi után itt hagyni - egyedül. Félek magamtól, attól, mi lesz a fejemben, ha elmegy. 

- Amúgy sem mentem volna el - neveti el magát gyerekességemen. Megszoktam, hogy itt van és körbeugrál, lesi minden mozdulatom. Eleresztek egy halk sóhajt, és fellélegezhetek is, amit próbálok minden más emócióval leplezni, nincs szükség arra, hogy diadalittasan elmosolyodjon, majd újra rám vesse magát a puszijaival, amik igazából jól esnek, de erről nem muszáj tudnia, őrültnek hisz már eléggé, kiröhögne, amilyen hülye érzéseim vannak mostanában. - Beülünk valahova enni, ha tényleg nincs semmi bajod már? 

- Ha megvárod, ameddig felöltözöm. 

- Nekem is kéne más ruha, nézz rám - húzza végig mellkasán ujjait a fekete melegítő cipzárja mentén, én pedig nyelve figyelem, hol száguldoznak, hol marnak mélyebbre körmei. Mentálisan megrázva a fejem, megfordulok, hogy valamit magamra kapjak, de a harmadik lépés után eszembe jut, Chanyeol majdhogynem beköltözött a szobámba, ott vannak kipakolva a ruhái, a tiszta cipői és az alsógatyái... Édes Istenem. 

Leizzadva nyitom ki a szekrényem ajtaját és sietősen kidobálom a lehető legegyszerűbb pólót és nadrágot, még mielőtt követne, de nem is ő lenne, ha nem figyelne, így miután ő előkészítette a saját szerelését, visszarendezi az enyém, mondván étterembe megyünk, nem boltba, és egy inget meg egy farmert választ, sőt, még az egyik óráját is odaadja (egyet a három Rolexből) kölcsönbe. 

Megint nem Chanyeol lenne, ha nem mérne végig, ám ez teljesen eltörpül amellett, hogy mindezt egy alsónadrágban teszi teljesen álmos arccal, nyúzott, túrt hajjal, én pedig késztetést érzek, hogy legeltessem a szemeim az imponáló látványon, de ezt megakadályozom úgy, hogy csukott szemmel, félig elfordulva rángatok le magamról mindent. Mire visszafordulok, szerencsére már csak zoknit húz fel az ágyon ülve, nagyon összpontosítva. 

- Ide érzem a szagot...

- Akkor ne lélegezz. Abba úgysem lehet belehalni - vágja rá. Ha nem az előbbi képek pörögnének bennem, megsértődnék a hanglejtésén, de erre most semmi esély sincs, a kinézete mérlegeli. 

Mire elindulunk, már melegebb lesz, az emberek is megsokszorozódnak, ami zavar; érzem a mellkasomban a nyomást, és meg vagyok győződve, mind rám néznek, ítélkeznek, amitől a szívem egyre gyorsabban megy. Jobban szeretek autóval menni, csak addig kell emberek közt lennem, amíg kiszállok meg megcsinálom, amit szeretnék. Kétség kívül tesztelni akar, valahogy érzem... 

Észrevétlenül próbálok közelebb menni Szexikémhez, legalább addig, hogy lépés közben súrolja az inge anyagja a vállam, és megnyugtasson a parfümje illata, ami annál finom, minél közelebb kerülök hozzá. Párszor az arcomba fújja a szél a hajam, de ki is viszi, amiért viszonylag hálás vagyok, nem kell nekem szenvednem vele. 

Chanyeol pov

Mosolyogva észlelem, ahogy ujjai tenyerembe kúsznak lassan, de én ezúttal nem csinálok semmit, ő szorítja a kezem, mint egy elveszéstől félő gyerek. 

Tudom, hogy a szorongása miatt van, de jobb lesz pár hét múlva, és ez elfelejtődik, mitől keserédes fájdalom szökik torkomba.

Néhányszor jobban, néhányszor gyengébben szorít, teljesen rendszertelenül, mitől megint csak mosolyognom kell. Felemelő érzés, teljesen befurakszik elmémbe az édes cirógatása, amelyet egész nap elviselnék, bármit kéne érte tennem.

Nem  érdekel, hogy gyorsan izzad a tenyerem. 

Kinyitva előttünk az ajtót, betérünk az általam jól kiismert reggelizőbe, ami ezalatt a pár nap alatt felújításon esett át. Ezért is akartam főként ide jönni, hátha még jobban beleszerelmesedek a helybe - nem kell csalódnom, sikerült is. Az ajtó mellett két dohánypálma van, amik meg is lepnek, mert eddig semmi ilyesmi nem volt itt, sőt, egy növény sem, de jelenleg több cserepes virág is felsorakozik az ablakok mentén. Legfőképp a berendezés változott, festeni a falakat festették valamivel hidegebb, halványabb barnára, az asztalokat, székeket teljes egészében kidobták és lecserélték újakra. 

- Itt jó lesz? - tekintek át Baekhyunra kérdőn. Bólogat egy sort, ami meggyőz, nem volt rossz választás ide jönni. Nem szoktak sokan erre járni, kifejezetten egy elrejtett utcában van, amiben csodák vannak - virágboltok, lakberendezési tanácsadás, cukrászda és persze ez a hely. Az emberek félnek az ilyen utcáktól, a nem létező sötétségtől.

Titkon mosolyogva figyelem, ahogy noszogatásra bekapja az első falatot, jól megrágva azt. Nehézkesen nyeli le, bár megértem, benne van mindig, hogy kövér lesz, ha eszik, pedig a teste már annyi fájdalmat élt meg, kétlem, kibírna egy napot étel nélkül, legfőképp most, hogy valami betegség bújkál benne. Lelkesedés nélkül, a tányéron lévő ételre fókuszálva lapátol kis adagokban, a végén a fél menü megmarad - ezúttal nem hat rá a szó, kénytelenek vagyunk otthagyni. 

Mára nem terveztem különösebben semmit, pihennie kell, étterembe is azért hoztam, mert bevásárolni és megfőzni idő, itt meg fél óra alatt kihozzák a kérésünk minden gond nélkül, sőt, finomabb is, mintha én csinálnám.

Miután lefektetem (ez igen gyerekesen hangzik), és meggyőződöm, minden olyan tárgyat eltüntettem, amivel árthatna magának, elvonulok a konyhában lévő telefonomért, hogy átnézzek minden létező oldalt, amire regisztráltam. Nagyon nem történt semmi tegnap óta, ennek tudatában fekszem el, majd vetem hátra fejem a kanapén hatalmas unatkozásomban. Annyira utálom, ha nem lehetek emberek közelében. Alig fél óra telt el, mióta Baekhyun nélkül vagyok, vagyis ott van a szobájában, de ez mellékes jelenleg, lényeg a lényeg, egyedül vagyok itt ebben a helyiségben, beszédtárs nélkül. Az anyjának megüzenem, mikor érnének rá máskor, amíg várok a válaszra, Kyungsoora írok rá, hogy felhívhatom-e, mert unatkozom. Viszonylag gyorsan, két perc múlva igent mond, de mire rányomnék a hívásra, már a képernyőn megjelenik a neve és a képe. 

- Helló, Soo.

- Szia.

- Miért nem vártad meg, amíg felhívlak? - Lábaim felhúzva helyezkedek el a bútoron otthonosan, kinyújtóztatva minden porcikám.

- Először is, azért, mert tudom, úgysincs pénz a telefonodon, mert minden másra el tudod költeni, csak hasznosra nem, másrészt Jongin noszogatott. - Szarkasztikusan szól, de ő ez - ha megismered, máris nem visszahúzódó angyalka, hanem a megtestesült karma. 

Elég érdekes történetünk van; még talán két évvel ezelőtt találkoztunk Daejeon-ban, mikor a Yurim-parkban Virágfesztivál volt. A nővéremmel mentünk el egészen odáig, jó híre volt a helynek, gondoltunk egyet, vonatra szálltunk, mert már nagyon régen mentünk el a városból. Ilyenkor rengetegen tartottak oda, nekünk pedig fogalmunk sem volt, merre kéne menni, mobilnetünk nem volt, megkérdezni megkérdeztük, de az akcentusuk más volt - nem sokkal, de a forgatagban semmit nem lehetett hallani, nemhogy érteni. Kyungsoo ekkor jött képbe, ő vezetett minket el. Elsőre tényleg megköveztem, de a nap hátralévő részében velünk tartott, kikísért minket vissza az állomásra, viccelődött, szerény volt, aztán azt vettem észre, többször elmentem hozzá, mert valami módon közelebbinek éreztem, mint az egyetemi tanulókat vagy a gyakorlatozókat. Fél év után, mikor negyedszerre voltam nála, és letudtunk több óra telefonálást minden nap, már ott is maradtam nála három napra, természetesen rengeteg helyre elvitt. Hallgatni a vicceit, és a csipkelődéseit érezni teljesen más volt, mintha csak emlegette volna, mit tenne legszívesebben velem, amilyen pimasz vagyok. Már fogalmam sincs, hogyan, de megeredt a szám egy ilyen után, és szembesítettem a ténnyel, kedvelem. Ő sokkosan két napig még élt a tudattal, aztán mielőtt hazaindultam volna, egy puszit nyomott az arcomra a szokásos ütés helyett. Egy hét múlva már újra nála találtam magam, minden héten szombaton, jobb esetben szombaton és vasárnap, három alkalmat letudva hivatalosan is... együtt voltunk. Múlt év szeptemberében, majdnem egy évet letudva váltunk el, de megmaradtunk barátoknak, amiért nagyon hálás vagyok, mert egyszerre volt a párom és a legjobb barátom - ki tudja, lehet ezért nem működött kettőnk közt a komolyabb kapcsolat. Nem éreztem a vágyat, a levegő remegését, biztonságban éreztem magam túlságosan is. Nem tudtam magunk elképzelni, hogy mi ketten ágyat avassunk. Lehetetlen és elképzelhetetlen volt. 

- Ha Jongin mondta, hol van most? 

- Elment vécére, valamiért egész nap szédül, fáj a feje, a hasa...

- De azért megmarad, ugye? 

- Valamit összeszedett. 

- Vicces, mert Baekhyun meg megfázott.

- Hogy itt tartunk...! Mondd, én érdekellek vagy a véleményem? 

- Hát... A te véleményed, szóval mindkettő. 

- Most megsértődtem. Na, hallgatlak! Fejlemények?

- Semmi új.

- Igen, persze.

- Oh, hali Chanyeol-hyung! - szól bele a telefonba Jongin roppant vidáman. Egy pillanatra bezúg a vonal, valószínűleg ő vette át a készüléket, amit nem sikerült halkan elintéznie. - Kihangosítalak.

- Helló, jól vagy?

- Nem, de most ez mellékes, jobban van már Hyun? 

Kyungsoo és Jongin januárban ismerkedtek meg, Isten sem tudja, hogy. Jongin is itt lakott Szöulban, mindössze fél hónapja költözött le Daejeon-ba, de elvileg már tervezésben van, hogy valamikor letelepednek itt. Kyungsoot minden oda köti, legfőképp ezért nem szeretne eljönni onnan. Sokat nem tudok, hogyan, mikor, miképp jöttek össze, valamiért egyikük sem szeretett volna beavatni ebbe, ezért gondolom, nem valami szép helyen találkoztak. Őszintén szólva, nem is nagyon érdekel, ha így történt... 

- Nem hiszem, de rajta vagyok.

- Pszichológus vagy, ez a munkád, ennyire sem vagy képes? Hogy tudtál lediplomázni?  

Akárhányszor beszélek Jonginnal, mindig a munkámmal jön - talán háromszor, ha találkoztunk élőben is. Kyungsoo mindig azon volt, hogyha megyek hozzá, kettesben legyünk, hisz' ritkán látjuk egymást. Alig akarta bemutatni nekem, aztán megismerkedtünk, és ha lemegyek hozzá, ott van. Márciustól már majdhogynem együtt laktak, Jongin reggel ment, este jött, vagy maradt, ez egy újabb dolog, aminek a részleteire nem vagyok kíváncsi.
- Nem én nem vagyok képes rá! Vagyis én nem, de ez más!  

- Mi más? Tudod, elbeszélgettek, meghallgatod, ennyi...  

- Nini... Chanyeol, mondd inkább te - adja át a magyarázat adását Kyungsoo végtelen kedvességével. Azt hittem, elmondta legalább neki, hogy Baekhyun meg én teljesen más titulusban vagyunk, mint orvos-kliens. Nem szerettem ezzel előhozakodni az emberek előtt, főleg azért, mert azt mondják, teljesen megváltoztatja a hatását a kezelésnek a közelség, vagy jó, vagy rossz irányban. Vicces, mert én sem tudom, melyik a nyilvánvalóbb. 

- Baekhyunnal barátok vagyunk... Átjárkálunk egymáshoz, meg ilyenek. Meg... 
- Oh. Szóval kedveled? - kérdezi már jóval hangoltabban. A feltételezésre ugyan pírba szökik az arcom, de mindenesetre nem förmedek rá, nem tiltakozok, nem vágom rá hangosan, "nem", csak hallgatok, hátha így is sikerül leszűrni a válaszom. - Gondoltam. Csak vele kivételezel? 

- Maximum a tetőig viszek el másokat, veszek nekik ételt, adok az innivalómból. 

- Haver, cukrosbácsi vagy? És náluk értél el valamit? 
- A többségnél igen. Egyelőre semelyikük sem próbált öngyilkos lenni, nem éreztem szükségét, hogy többet kapjanak, pluszban már nem is hozzám tartoznak az ilyen emberek. 

- Ennyire szerelmes vagy? De aranyos! - elképzelem, ahogy Jongin meg Soo ennek hatására elkezd romantikázni. Folyton ez van, amint Jongin valami ilyesmit hall, rászáll Soora, mintha hatással lenne rá. De tényleg, meglát egy macskás reklámot, és a következő mondata a csodálkozás után, hogy mennyire édes a párja... Ahogy gondoltam, Jongin felkuncog a vonal végén, Kyungsoo meg egy hagyj béként elmorog. Isten sem tudja, mit művelnek ezek ketten. - Történt már valami? Elvégre Hyun is meleg, vagy nem? Te is az vagy, egymásnak vagytok teremtve! 

- Maradj már, meghalok, ha meghallja - szótagolom le nekik a lehető leghalkabban. Semmi szükség nincs, hogy ilyenekkel terheljem, elfutna, ha tudná. Baekhyun világosan megmondta, fél a "fajtámtól". 
- Ja, bocs. Vele vagy?! A lakásában?! - ordít egyet. - Zárkózz be a vécébe vagy a fürdőbe, akkor nem hallja. 
- Igazán remek ötlet, mondhatom. Kimegyek az erkélyre. 
- Milyen idő van ott? Csak hogy mondjak valamit közben. 
- Fúj a szél, de nincs hideg. 
- Érdekes, nagyon az. Soo, basszus, annyira fáj a fejem, kérek egy puszit rá. - Nem foglalkozva a szerelmeskedéssel, kivonulok az erkélyre, magammal véve egy széket a konyhából. Semmi sincs igazából itt, teljesen üres az egész. 

- Itt vagyok. 

- Oké, na, akkor, kedveled vagy szereted? 

- Szerinted ezt olyan könnyű megmondani? 

- Igen, könnyű! 

- Igaza van - mondja Soo is. Összeesküdtek ellenem, az szent. Nincs füllesztő idő, langyos szél fúj, ennek ellenére nekem két szempillantás alatt sikerült leizzadnom. Ha ketten vannak, az egyenlő a halállal. 

- Nem tudom. Vagyis... mindegy. 

- Meddig jutottatok? Nála vagy, gondolom a "kapcsolatotok" már igazán belsőséges. 

- Együtt alszunk, ennyi - jelentem ki határozottan. Aztán beugrik, hogy Jézusom, nem csak ennyi. - De, több. Szeretem puszilgatni, ölelgetni, fogni a kezét... 

- Rohadjak itt helyben meg, te bolond vagy! Alul vagy felül vagy? Mert nekem úgy tűnik, kurvára nőies vagy! - Már épp felszólalnék felháborodásomban, de a drága elfojtja szavaim. - Ide figyelj, tudod mire buknak a nők? 

- De ő férfi... 

- De ő van alul, Soo mutatott róla képet, amiket sunyiban szedett le, nyilvánvaló. Szeretetre van szüksége, de ha megadod neki, természetesnek veszi. Hiányolnia kell, neki kell lépnie, sóvárognia kell érted. Nem azt mondom, hogy légy hideg vele, de ne legyél ennyire nyálas, max ha együtt lesztek valamikor, de baromság ennyire "elkényeztetni". Örökké ebben az állapotban fogtok maradni. Légy gonosz vele! Légy férfi!

   

Sziasztok- Régen voltam már, tudom, mentségem nincs, a lustaságra és a kedvtelenségre hagyatkozom. Semmi ötletem nem volt, megint körülbelül egy nap alatt rohadtak le az ujjaim a helyéről, miután valamivel jobb kedvem lett. Nevetnem kell az egészen, ugyanis fogalmam sincs mi lesz velem, ha ennyire szerencsétlen maradok továbbra is minden téren. Na de, elég is legyen belőlem, nem értem vagytok itt. Egy utolsó szívességet szeretnék kérni - írjatok. Ide vagy a bejegyzés alá, szükségem van rá, hogy legalább annyit halljak, "várom a következő részt". Mostanában elég kevés életkedvem van és az ilyen aprócska dolgok feldobnak. Köszönöm.