A párna a legjobb tanácsadó - 10. óra (cringe, 16+)

Chanyeol pov

- Baek... szerinted mit kéne nekik mondanunk, mik vagyunk mi? - Érzem, a hangom megremeg, és hirtelen a hangosan kopogó esőcseppek is elfelejtik lepipálni azt, úgy, mint a szívem robaját. Mit tehetnék, hogy megnyugodjon? - Elfogják hinni, hogy a betegem vagy? Nézd... tudom, mit gondolsz róla, barátok vagyunk meg minden, de holnap sem állíthatunk oda a szüleidhez úgy, hogy a pszichológusod vagyok, csak súlyosbítanánk a helyzetet. Jongdae hallotta, Jiyeon pedig a két szemével látta, hogy nem tartjuk az orvos-beteg viszonyt, Minseokról meg semmit sem tudok még. 

- Azt akarod ezzel mondani, hogy minket annak néznek? - fordul felém fél oldallal, kétségbeesetten csillogó szempárjával hevesen keresi a tekintetem, de jelenleg, ha ránéznék, vagy meglátná a vörös fejem, vagy rámásznék, vagy éppen mindkettőt egyszerre. Ha azt mondanánk, csupán a betegem, faggatózni kezdenének, ha azt mondjuk, barátok vagyunk, ugyanez történik és Jongdae amilyen kotnyeles, minden pletykát összeszed, és felhasználja ellenünk, mondván hazudunk, ha pedig "járnánk", minden a sínen lenne és legfeljebb megutálnának... Tévedtem, egyszerűen otthon kellett volna hagyni Baekhyunt, így egymagamban tudtam volna válaszolni mindenre, akár kínos, akár nem, nem eshetnének meg félreértések, ha ketten mást mondanánk. 

- Csak nem tudom, hogyan lehetne elhárítani a felesleges beszédet.

- Figyelj, igazából bármit csinálunk, Kim úgyis észreveszi. Ha nem fognád a kezem, a harmadik semmit sem sejtene, ha nem hozza fel a kettő másik. Ha meg mégis felhozzák, azt mondasz, amit akarsz, én bólogatok, és próbáljuk egyeztetni a kitalációkat, nehogy összefűzzék a kamukat. - Helyeslően bólintok párat, mintha a fejem megszokta volna a koherens folyamatot. Ugyan kétségeim vannak, mi fog ebből kisülni, csak nem lesz annyira kínos... Vicceltem, mindegy, mit teszünk, nem lesz nyugtunk, és egészen biztos vagyok, életem legzavarbaejtőbb órája lesz ez, pedig már huszonöt évet megéltem.

- Már megszoktam, hogy fogom a kezed. De tényleg, ne érjünk egymáshoz, ne görcsöljünk semmin, ne legyünk túl merevek és robotosak. 

- Felfogtam, Chan. 

- Itt a végállomás - fordulok be a kis parkoló egyik szabad helyére, miután már legalább két perce egy ilyet kerestem. Ennyien egyébként nem szoktak jönni, de valahova el kell vonulni az eső elől is, aki pedig a közelben volt, úgy látszik, idejött. - Csúcsidőben jöttünk, talán minden jól fog menni, nem ordibálnak. 

- Nyugalom, látom, feszült vagy. Az egyetlen, akinek annak kéne lennie, én vagyok, nehogy már foss a saját kollégáidtól.

- Ez nem olyan dolog - morgom el, és kiengedem a kocsiból, de ahogy realizálom, már itt láthatnak, ha kifelé nézegetnek, máris visszacsapom az ajtót, majdnem odacsípve Baek ujját is. 

- Nem, tényleg nem olyan - kuncog egyet, feje felé emelve karját, hogy megóvja magát az esőtől, hozzám pedig csak pár foszlány jut el a szoláris tevékenységgel felérő hangcsodából a kegyetlenül rossz időjárásnak és felhőgomolygásnak köszönhetően. 

- Siessünk, ha nem akarunk elázni. - Már nyújtanám a kezem neki, de vissza is rántom. Ösztönösen teszem mindezt, automatikusan nyúlok a kacsójáért; annyira imádom, ahogy az ujjai lengén körülveszik a végtagom és a tenyere is pont beleillik az enyémbe. 

Baekhyun még nem volt itt, mondta is, mielőtt szembesítettem a programunkkal. Ez tipikusan az a hely, ahol mindent megtalálsz; zsíros hústól a shake-ig, hamburgertől a pezsgőig és minden egyéb más alkoholig. Hatalmas ablakok, külön elválasztott boxok, fellógatott villanykörték, amik mind más színben világítanak, olyan hatást keltve, mintha egy kellemes esti buliban töltenénk az időt - ezért is ilyen népszerű ez a hely, a régies, ám fiatalos kialakításáért. Na, a kajáról sem lehet panaszkodni, messze a legjobb, amit erre találunk.

- Baekhyun, erre, itt vagyunk! - int párat Jongdae lelkendezve felénk, Baekhyunnak címezve köszönése és heves mozdulatai egyvelegét. Végignézek a társaságon, de Minseokot nem látni - aggódni kezdek, mi történhetett egyáltalán vele, miért nincs itt, vagy hova tűnt, mert itt kéne lennie. Csak nem haragszik már annyira... Baekhyun szorosan mellettem jön, párszor felpillantva rám, én pedig egyre csak az érzelemmentes arcomra koncentrálok, bármennyire nehéz is nem elkezdeni vigyorogni pont rá, ahogy. - Na, Baekhyun áll még a témánk? 

Bizonyára neki is furcsa, hogy egy halom orvos így bánjon vele - itt vagyok én meg Jongdae, remélhetőleg Minseok is hamarosan beérkezik, hogy teljes legyen a kis csapatunk lelki órája. 

- Sziasztok - köszönök, majd betuszkolom magam a box belső felére, hogy Baeknek és Minseoknak is legyen helye. Jiyeon mintha itt sem lenne, szürcsölgeti a koktélját, Jongdaeék pedig egyből sustorgásba kezdenek mellettem. - Minseok? 

- Mindjárt jön, kiugrott a válla a kliensének.

- Kiugrott?

- Idegesnek tűnik mostanában, gondolom túl erősen nyomta meg a vállát - válaszol megint Jiyeon vállat rántva. - Múlt héten összetévesztett két embert és a rosszat hívta be magához.

Szétszórt lett.

- Beszéltek már azóta Jongdaeval? 
- Nem. De most megígérte mindkettő. 

Én nem nézem meg az étlapot, felesleges, kívülről fújom már, de Baek elé odacsúsztatom, annyit hozzátéve, én fizetek. Kiváló pszichiáterünk fanatikusan mosolyogva vonogatja a szemöldökét rám, én megrázva a fejem teszem karba a kezem, Jiyeont figyelve. Ma meglepően kevés smink van rajta, szerintem alapozó sincs, maximum fényező vagy mi, highlighter, nem tudom, van-e valamilyen lefordított jelentése. Kontúr, talán annak lehet nevezni, fényes kontúr. De a rúzsa most sokkal hangsúlyosabb, majdnem rikítóan vörös, mintha csak egy estélyre készült volna, de ahhoz az egyszerű póló-nadrág összeállítása nem illik.  

A mellettem ülő Baek szimplán megbök a kezével, csakhogy érezzem, végzett, de tényleg annyira csak, hogy Jongdae ne érzékeljen semmit, miközben beszélgetnek. Ezzel egy időben a magasba emelem a kezem, hogy rendelni szeretnénk, Minseok pedig megjelenik előttünk - feketében. Abban a pillanatban, ahogy állt egy pillanatig és a melletti asztalhoz nyúlt székért, távolibbnak éreztem, mint eddig bárkit magamhoz. Mindenki elfelejtett beszélni, komoran néztünk mind, de biztos voltam, köszönni akartunk, csak ahogy itt termett, velem is elkezdett szédülni a világ egyszerre hirtelenjében. Meglepődtem, sőt, a hideg végigfutott a hátamon, ahogy egészen egybeolvadó ruhával, már-már fekete karikákkal szeme körül lenézett ránk és elhelyezkedett egy széken, annak ellenére, hogy szorítottunk neki ülőhelyet mellettünk. 

- Szívélyes fogadtatás - szól gúnyosan mindnyájunknak, de tudom, nem komolyan gondolja a mosolyából ítélve. - Kim Minseok - nyújtja a kezét Baekhyunnak, amit ő hezitálások közepette elfogad végül. 

- Byun Baekhyun. 

- Egyébként örülök nektek, összeilletek. Jó, nem tudtam, hogy Chanyeol más csapatban játszik, de ráfér ez a kapcsolat, teljesen megváltozott, mióta megismert. Mikor már elsőre rád nézett, beléd zúgott, ebben biztos vagyok - nevet fel leülve, mi pedig ketten csak követjük egy nagyon hamis és felszínes nevetéssel, összeakadó tekintettel, miből ők szerencsére semmit sem érzékelnek. 

- Minseok, lehet, nem is járnak... Ki mondta? - kérdezi Jongdae.

Próbáltam figyelni egyenesen Minseokra. Fájdalmasan fúrta az oldalam a kíváncsiság, honnan vette ezt, na meg maga Baekhyun reakciója is érdekelt, képtelen lettem volna dönteni, melyiküket bámuljam - Minseoknak muszáj otthonosan éreznie magát, de Baekhyunnak is, mindkettőjük figyelemre számít, kétség nincs efelől.
- Bomin, ma. Kézen fogva jöttek be a klinikára, szegény lány majdnem sikítozott, ahogy mesélte, hát még akkor, amikor látta, mit művelhetett! - folytatja Minseok Jongdaenak válaszolva, mire picit fellélegzek. Hirtelen az sem számít, hogy mi vagyunk a téma ketten, ha elkezdtek beszélgetni, csak nem lesznek gondok az elkövetkezendőkben. 

- Ami azt illeti...

- Igen, együtt vagyunk! - vágok közbe erőltetetten Baekhyun elkezdett mondatába. Én sem tudom, miért tetszik annyira a helyzet, de tény, örülnék, ha nem csak színjáték lenne, és Baekhyun sem úgy reagálná le, hogy elfordulva lélegez nagyokat és lesüti pár pillanatra a szemét. 

- És meddig jutottatok?

Már épp mondanám, hogy semmi extrát nem fognak hallani, de jön a pincérlány, megmentve az egész bagázst ezzel. Én egy kávét és egy sima vegetáriánus szendvicset kérek, Minseok egy szelet süteményt és egy pohár kólát, Baekhyun egy forró csokit, amit furcsálltam is, tekintve, manapság nagyobb az étvágya, hiába evett pár órával ezelőtt. 

- Baek, biztos elég lesz? Rendelj, amit szeretnél - szólok mézes mázason neki, mire összeráncolja a szemöldökét, de értve rejtett szándékom, nevetni kezd és pár ujját végig húzza karomon. 

Négy sziporkázó szempárral találom magam szembe; Jongdae, Jiyeon, Minseok és a Narin névtáblájú pincérnő is ajkát beharapva mered rám, mintha valamire várnának. 

- Akkor ennyi lesz - jelentem ki odaadva a hölgynek az étlapot, ki meghajolva távozik egy elsuttogott "sietünk" után, hátrahagyva virágos parfümje illatát.

- Baekhyun, tudom, nincs itt a helye ennek, de Chanyeol segített? Eszel rendesen? 

- Persze, Chan főzött nekem, nem vagyok már éhes. A világ legjobb barátját látjátok itt mellettem - hajtja a fejét a vállamra, mire olyan szinten vörösödni kezdek, hogy a többieknek is egyből feltűnik. Hiába, a legnagyobb problémám most a le nem álló szívem és a bizsergő bőröm. 

- Szóval akkor; Jongdae, Minseok, szent a béke? - bólogatnak. - Jiyeon, bárminemű hozzászólás?

- Nekem ugyan nincs.

- Hah, ne tudjátok meg, mennyire vártam ezt a pillanatot. Szegény Baeket kiakasztottam vele már.

- Ha már rólam van szó, kimegyek a mosdóba egy pillanatra. Merre...? - néz körbe kilátástalanul, majd egy kisebb "oh"-t formáz ajkaival, mikor Minseok rámutat a helyiségre. - Chan, maradt pici kakaó, idd meg. 

- Rendben - veszem a kezembe a piros pöttyös bögréjét, majd a szívószállal felszívom a maradék tejszínt és a habot, de a mályva cukrot meghagyom, hátha megeszi. Sokba kerül a kakaó, pont ezért: a mályva cukorral a tetején és a csokireszelékkel olyan ízt biztosít, amit megfizetni nem lehet. 

- Ji, minden rendben? - tűri el Jongdae párja haját a füle mögé, mit a lány halványan megmosolyog. 

- Igen, persze. Puszit nem adok, nem akarom, hogy az arcod rúzsfoltos legyen. 

- Szótlan vagy, igaz, Minseok? 

- Igen. De tényleg, jól vagy? 

- Jaj, ne engem szekáljatok már - hessegeti el az idegesítő kérdéseket nevetve. - Chanyeol-ah jobban vágyik a figyelemre. - Még mindig érzem rajta a frusztrációt - valahogy érzem, pipa rám az incidensünkért és nem fog egykönnyen felejteni.  

- Igaz is. Baekhyun javul? Hízott kicsit? 

- Kidobattam vele az altatóit, a szikét azonban nem találtam meg, de rajta vagyok. És igen, javul, csak vannak napok, mikor meglehetősen elszigetelődik, de nem fog egyik percről a másikra meggyógyulni. Enni mindig adok neki, iszik rendesen, a kajával néha bajban van, de úgy egy ebédnyit eszik naponta. 

- Eléggé abszurd, hogy egy betegeddel vagy együtt...

- Meg egy férfivel - teszi hozzá Jiyeon.

- Amúgy tudjuk ám, miket csináltok az irodádban - húzza perverz mosolyra ajkait Jongdae, mit nem tudok hova tenni, ezért megkérdezem, mit ért ezalatt. - Baekhyun leguggol vagy letérdel eléd, többet nem is kell mesélnem szerin-

- Nem! Jézusom, dehogy! Csak nem akartuk, hogy látszódjon, mit beszélünk a felvételeken, nem volt semmi olyan, perverz - de most, hogy mondod, Baek után megyek szerintem.

- Csak nehogy te térdelj le legközelebb - nevet fel pszichiáterünk, ahogy felkelek, és még utoljára kinyújtom rá a nyelvem viccként. 

- Baek, itt vagy? - nyitok be óvatosan, de abban a pillanatban meg is látom Baekhyunt, ahogy az arcát vizezi le. - Minden oké?

- Persze. 

- Forró vizet engedsz... Fázol?

- Csak egy kicsit. 

- Hé, mondhattad volna - bújok ki a fekete (még rám is) bő pulcsimból, majd gondosan eligazítom rajta, hogy minél jobban melegítse és simuljon rá. - Picit nagy rád, de nem vészes. 

- Köszi - hajtja le a fejét elpirulva, mire csak mosolyogva berogyasztom a lábaim, hogy egy magasságban legyek vele.
- Baek zavarban van~

- Fogd be, büdös a ruhád - törli meg a kezét a csapok mellé kihelyezett papírtörlő adagolóból kiszedett kupacba. 

- Au. Csak nem annyira rossz járni, igaz? 

- Tudod, Minseok nagyon helyes. Úgyis szingli, minden esélyem megvan nála. Jiyeon meg szép, alig van rajta smink, láttad milyen hosszúak és fakók a szempillái? A legszebb lány, akit eddig láttam.
- Bízom benned.
- Huh? Mi? - mereszti rám értelmetlenül a kiskutyaszemeit.
- Nem fogod elszólni magad, bízom benned - közlöm vele a tényeket, magam sem tudom miért. Amíg én itt vagyok, egyikükről se beszéljen, egyszerűen rossz érzés, ahogy dicséri őket, engem pedig mindig leszól. Nem gondolom magamról, hogy csúnya lennék, idegesítő vagy erőszakos, esetleg irigy és önző, amik magukban a legrosszabb tulajdonságok. Ápolt vagyok, büdös biztos nem lehetek - de majd megszagolom magam azért, ha kimegy, hátha mégis. A kinézetemmel sincs semmi, maximum a füleim meg a lábaim azok, amik picit furák. A lábamra megkaptam már párszor, hogy az o-alakúak közé férnek be a legjobb dolgok. Tizenhat évesen jöttem rá, mire értették... Mit ne mondjak, elgondolkoztam az életem értelmén. 
- Milyen nyálas... Akarsz valami normálisat is tőlem, vagy csak beindultak a hormonjaid és nem tudnak mit kezdeni magukkal? 
Mindkettő, Baekhyun, ha csak tudnád, hogy mindkettő...
- Sokáig voltál el, ennyi.

- Akkor még várhattok egy kicsit - fordul vissza a tükörhöz, újra csak megengedve a vizet. Tudom, valami nincs rendben, látom, de tagadná, ezt is tudom, azt is, mennyire fáj belülről, ahogy ránézek a sápadt arcára és a karikás szemeire, lelkileg és testileg is. 
- Ha bármi van, nekem elmondhatod, tudod.
- Nem kell semmit mondanom, csak menjünk haza, aludni szeretnék. 
- Ha folyamatosan az alvásra gondolsz és elzárkózol az emberektől, jobb lesz?
 - Azt mondják, a párna a legjobb tanácsadó, mindig ezt mondták. - Látom megcsillanni a szemében a fájdalmat, ahogy a tükrön keresztül felpillant rám fáradt mosollyal; nem hiszem, hogy a történésekkel lenne gondja, csupán tényleg fáradt és nyűgös, akár tetszik, akár nem. Ma sem viselkedett másképp, mint tegnap vagy mondjuk egy hónapja, ezért sem tudom, mi ütött belé. Az idő teszi talán? Lehet, nem kellett volna mégsem megfürdetnem, ez aggaszthatja ennyire, ettől fáradhatott le. 
- Barátok kellenek neked, nem alvás, Baekhyun - lépek mögé. -, és munka, ha élni akarsz. - Szúrós pillantásából le tudom szűrni, hogy inkább hallgat, minthogy megnyíljon, ajkai már elnyílnak, de nem szólal fel, nem vág vissza inkább. - Gyere, mehetünk, elbúcsúzunk. Aludhatsz a kocsiban is, ha szeretnél.
Nyújtom neki a kezem, mit ő elfogad, így lépked mögöttem a többiek felé. Pár elválasztó lépéssel az asztalunktól mindenki ránk néz, mereven, de mégis mosolyogva, és rájövök, elfogadó társaságba kerültem - ha nincs is semmi köztünk Baekhyunnal (ezt fájt kimondani), akkor sem löknének el, bárkivel lennék itt.
- Ide a pénzem - könyököl le Jongdae Minseok elé, tenyerét mutatva neki diadalittas mosollyal ajkain. 
- Hardcore - nyom a kezébe egy tízezer wonos bankjegyet lemondó sóhajjal. 
- Mire fogadtatok? 
- Rátok. 
- Minek? 
- Tuti letérdeltél előtte - veszi tenyerébe arcát Jongdae szemöldökét húzogatva. Zavaromban már nem tudok mit mondani, felesleges lenne már, Minseok odaadta a pénzt, tehát elhitte. Miért vesznek ilyen áldottan perverz emberek körül? 
- Megyünk. Ti is siessetek, negyed óra múlva egész lesz - rendezem le a hatalmas és szívszorító búcsúnk, odanyomva az asztalra a rendelésünknek megfelelő összeget. 

- Miért sírsz? Baek, minden rendben? Megállok, ha kell.

Nem válaszol. Csendben marad, nem zavartatja magát és sír. Nekem már fogalmam sincs, mégis mi lehet vele, miért van rossz napja és miért van ennyire kikészülve, nem szóltunk tudtommal egy rossz szót, nem is huszonegyedike van, elmúlt már, akkor meg? Bármin gondolkodok, bármerre figyelek, az utat vagy őt, azt veszem észre, elkezd fájni a tudat, hogy szomorú és el sem mondja, miért, segíteni sem tudok, hogy tudnék, ha nem tudom, min kéne? Tehetetlennek érzem magam, magam előtt pörög a nap összes eseménye, mind hiába - semmit sem látok tisztán már, elkezdtem én magam is könnyezni, ahogy elképzelem, mégis milyen élete lehet neki; ahogy az apja ordibál vele kiskorában, ahogy akit szeretett, visszautasítja, ahogy magába fordul és altatókkal alszik, nyugtatókkal él, ahogy megerőszakolják és elfordul tőle mindenkit, akit csak ismert. Bennem pedig átértékelődik minden egyszerre, mennyire szerencsés vagyok, hogy a legkisebb gondom az, hogy nem tudok hova pakolni, neki élnie kell, pedig nem akar, és én csak ráerőltetem azt az életet, amit feleslegesnek tart és nem áll másból, mint feketéből. És én vajon tényleg segítettem neki azzal, hogy törődök vele?

Megint csak egy fájdalmas tízperc után a lakásába érkeztünk, ő pedig szó nélkül elbaktatott a szobájába, magára vágva az ajtót, aminek az üvege valószínűleg megrepedt pár helyen a procedúra során, és én mást nem tudtam tenni, mint bámulni, ahogy az eddig boldog Baekhyun hűlt helyét sem találom, csak a hideget érzem a karomon, ahogy a pulcsimat magán hagyva elszáguld mellettem figyelme egy morzsáját sem rám szánva.

Telefonom elővéve szemezgetek pár percig Baekhyun anyja telefonszámával, hogy talán csak fel kéne hívni, mégsem megyünk, elhalaszthatatlan dolgunk akadt, de csak rontanék a helyzeten, nem én jönnék ki belőle rosszul, Baekhyun maga, ha nem tudja megbeszélni a szüleivel az egész helyzetet, mi történt igazán, mit érez velük kapcsolatban, mit gondol a kirekesztéséről.

Beszélnem kéne vele, mi lehet a baja. Nem tudom kiverni a fejemből őt, hiába néztem végig minden netes oldalt, amit használok, hiába olvastam, hiába ittam már meg a harmadik kávémat egy órán belül, de még azt az átkozott szikét se tudtam megtalálni sehol, ha a fürdőben sincs, akkor csak a szobája maradt, én pedig oda nem megyek be túl hamar, míg ez a légkör fog uralkodni körülötte, ami annyira tág, hogy engem is körbefog és elveszi az utolsó megbúvó szikrákat a maradék kedvemből. 

Miért kezdtem el ennyire törődni vele?

Egyre csak ismétlődnek bennem a szavak, kergetőznek, hogy megtudják a megoldást, de egy felszínes kacaj keretében rá kell jönnöm, mindegy mennyire erőltetem magam a válasz megtalálására, semmi épkézláb okom nincs rá, mert ő Byun Baekhyun, még mindig olyan személlyel, mint az érme, minden feldobásnál ötven százalék esélye megváltozni. Szörnyű vagyok, nem pszichológusnak való, tényleg Jongdaenél jobb helye lenne, hisz' semmit nem tudok igazából megoldani. Legalábbis az ő problémáját nem. Jelenleg biztos nem, ha nem tudom rendezni a magam ügyét vele kapcsolatban.   

Mi ő nekem? 

A betegem? Kétlem, akkor nem lennék itt.

Egy ismerősöm? Akkor sem kéne itt lennem, nem aludhatnék itt.

Egy barátom? Mégis miért fontosabb nekem Baekhyun gondja, panasza és sóhaja, mint a többi barátomé? Kyungsoot is otthagytam, hogy visszajöjjek hozzá, annyira aggódtam. Miért akarom magamhoz közel, miért akarom fogni a kezét, ölelni, boldognak látni?

Mi ő nekem?! Egyre indulatosabban és hangosabban üvöltök magamban, lerogyva az ajtaja elé, hogy legalább közelebb érezhessem magamhoz most, mégsem nyugtat meg. Meg akarom ölelni, halálosan meg akarom ölelni és addig szorítani, amíg el nem múlik minden gondja és fel nem lélegzik a boldogságra. Miért nem sikerült eddig?!

Baekhyun pov

Mi van velem? 

Meguntam az embereket, Jongdaet, Minseokot, Jiyeont, ahogy beszélgettek mosolyogva mindenről, tényleg mindenről, még a nem létező szexuális életem Chanyeollal is elkezdték kivesézni nevetve, mégis hogyan került rám Chanyeol pulcsija, Chanyeol mit csinált épp, mit csinált Chanyeol egy hete, mit csinált Chanyeol velem, hogy segített Chanyeol nekem, hogy kerültem össze Chanyeollal, mindenhol csak Chanyeol volt meg én. Kibaszottul sok volt már, és igen, tudom, mocskos szám van, mindig az volt, ki fogom mondani, amit akarok, nem érdekel milyen módon. Sok volt az emberekből, el akartam végre vonulni, hogy folytathassam a nyomorult kis életem a sötétben, de Chanyeol megint csak itt van, aminek nagyon örülök, és ki is akarom használni, de úgy érzem, vele sem lennék képes normális beszélgetést folytatni és csak megbántanám. 

Utoljára kérdezem, mi van velem?  

- Baekhyun.

Halk hangját kristálytisztán értem annak ellenére, hogy egy négycentis fa- és üvegberakásos ajtó áll köztünk és még a takaróm is tetőtől talpig körülölel az ágyam melegében. Szégyellem magam, hogy ilyen jelenetet rendeztem, főleg előtte, pedig jelenleg a mindent jelenti számomra. 

- Tudom, nehéz neked. Tudom, milyen érzés... Nekem is volt depresszióm, de azt mondják, mindenkinek egyszer az életben van, legfeljebb nem veszi észre. Fél évig tartott. Nem tudtam, mit kezdjek az életemmel, merre halad, mert fogalmam sem volt, mégis mi vagyok és mi leszek a legvégén. Nem beszéltem a szüleimmel, se a barátaimnak róla, mert tudtam, nem úgy fogják fogadni, ahogy én szeretném és elvárom. Csendben maradtam. Két dolog segített benne, tudod mik? - felnevet. - A zene és a tudat, hogy vissza fogok vágni hamarosan. Mondanom sem kell, mindenkit elállítottam magam mellől a kis bosszúm során. Akkor döntöttem el, hogy próbálok segíteni másoknak. Attól, hogy megbosszultam az okozott sérelmeket nem lett jobb. És az sem, hogy hallgattam. 

Ha hallgatok, nem tudlak megbántani. 

- Aggódom érted.

Nem szólalok meg. Csak menj innen már!

- Ki fogsz nevetni, de rájöttem valamire. Alig két óra alatt elkezdtél hiányozni, pedig pár méterre vagy tőlem. 

Igen, nevetséges vagy, de attól még nem fogok nevetni.

- Nem kell kijönnöd, csak egyél, kérlek, beadom, ha kell.

Fogyni akarok, nem enni, a dilibogyó épp eleget tesz. 

- De ha nem szeretnél, holnap akkor is muszáj kijönnöd. Beszéltem anyukáddal tegnap, amíg fürödtél - őt is bántja. Nem akart eltolni, ahogy apukád sem. Aggódnak érted, hiába vagy felnőtt, még mindig a gyerekük vagy. 

Chanyeol, ezt én is el akarom hinni. Milyen szép lenne, ha nem hazudnának... Maximum apa aggódik, anya...? Utálja a melegeket. Nem tudom hogyan született meg ez az előítélet, ki találta ki, ki terjesztette, de undorító. Amerikában házasodhatnak férfiak és nők is, itt meg minden második ember rám köpne. Miért kell ekkora eltéréseknek lennie a világon? Mintha bármiről is mi tehetnénk: miattunk van háború, szegénység és ivóvízhiány? Nem, akkor?

- Elmegyek lezuhanyozni, ha pedig bármi van éjszaka folyamán, szólj, vagy írj üzenetet. Egyetlen kérésem van: azt a szikét hagyd ki ebből az egészből.

Még érzékelem, ahogy egy nagyot sóhajt, majd a linóleum ropogásából meg tudom állapítani, két lábra tornázta magát és elindul a "szobája" felé. 

Az órára pillantva még este sincs, alig hat, de meg sem lepődöm, így szokott ez menni, ha azt akarom, gyorsan teljen az idő - így se, úgy se fog elszaladni sehova annyira, hogy végre másnap legyen. Alvásra van szükségem minél előbb.

(elrontani a kedvet jöttem, ajánlott zenét teszek ide, ami tényleg egészen rövidecske (másfél perc), de valahogy Baekhyun hangulatához illik és felkészít titeket - i need something)

- Itt van a konyha - mutat el jobbra, időt sem hagyva, hogy körbenézzek, csak annyit szűrök le, hogy hatalmas a rend. - Balra a nappali, itt szemben a vécé meg a fürdő, megint csak balra a vendégszoba, itt meg az én szobám. - Érdeklődve tekintek mindenfelé, elemezve minden pontját a lakásnak, remélve, többször is eljöhetek ide. Olyan szép, pedig kicsi... Süt róla a vagyona.

Követem a szobájába, mint egy kisgyerek, ő pedig meglapogatja maga mellett a meggyűrődött plédet. Egyszer küldött már videót a helyiségről, miközben az ágyon feküdt, de akkor mintha nagyobb lett volna a szoba. Picit meg is lepődtem, hogy ugyanolyan a bennem eddig hitt kép és a valóság, csak pár mérettel kisebb. 

- Felelsz vagy mersz? - ajánlotta fel lábait felstócolva, szemüvege mögül rám nézve mereven, mégis mosolyogva. Igaz, csak kihasználod, Baekhyun, add meg neki, amit szeretne. 

- Oké - felelem röviden törökülésbe tornázva magam. A lábam egész eddig a talaj felett volt két centivel az ágy magassága miatt (a Felhők felett két méterrel egy jó film, szerintem ezért kezdtem el magamban nevetni a saját megnyilvánulásomon).

- Kezdj.

- Felelsz vagy mersz?

- Merek.

- Akkor... kérek ide egy puszit - mutatok a számra szemöldököm felhúzva. Úgyse teszi meg, még nálam is félénkebb, inkább néz rám és csak bá... - ajkát alig csak odatapasztja az enyémre én pedig meglepetten kezdek el mosolyogni, mintha minden rendben lenne, pedig nincs, nem, semmi sincs.

- Felelsz vagy mersz? 

- Felelek. 

Valahogy elhalkul a hangom. Képes volt tényleg csak úgy...? Fúj. Valamit ihatott, nem lenne ilyenre képes magától.

- Csókolóztál már férfivel? 

Némán meredtem rá. Persze, ott volt Sehun, meg még pár srác gimiből, akiknek az arca már nem éles és csak pár vonásuk van előttem, de úgy igazán, akivel tényleg szerettem volna csókolózni és ő is viszont velem, nem. Már nem is emlékszem milyen érzés bárkivel is, annyira berozsdásodtam. Másoknak a koromban van felesége, három gyerekkel meg egy limuzinja, én meg egy hónapja Sehun legjobb barátja voltam egészen addig, amíg nem kínált meg Gin-nel és nem smároltam le a barátnője szeme láttára... háromszor is viszonzatlanul. Próbáltam hinni, hogy engem szeret, nem azt a csajt és csak azért tartózkodik, mert itt van ő is, de miután három nappal utána a szemembe mondta, nem úgy szeret, mint mondjuk a nőjét, elvesztettem az összes apró hitem, beletemetkeztem az önsajnáltatásba (és az ágyba) nem az első öngyilkosságom megkísérelve. Akkora már volt kettő is, ha nem három kisebb, egészen piti dolgok miatt, persze nem komolyan, például hipót próbáltam inni, de amint a nyelvemhez ért elborzadtam, meg beszedtem egy levél fájdalomcsillapítót, amitől menthetetlenül szédültem, de ezen kívül semmi bajom nem lett. Sehun után egy keddi éjszaka úgymond elbúcsúztam az utolsó fontos személytől az életemben üzenetben, másnap reggel még a munka kezdete előtt majdnem a karjaiban estem össze, annyi altatót és fájdalomcsillapítót szedtem be hirtelen felindulásból. Zűrös egy életem van, vagy csak én reagálom túl az egészet?

- Persze. 

(...)

- Vedd le a pólód! - parancsolt rám ellentűrést nem engedve, én pedig hitetlenkedve nyúltam a pamut után a nyakamnál, hogy megszabadítsam magam tőle. 

- Mersz, tudom, vedd le! - Legközelebb már ő is a felsőtestével szabadon ült előttem. 

- Vedd le a nadrágod! 

- Mi? Nem!   

- De, igen - húzza el szavait közelebb araszolva. Megadva magam egy sóhajtás keretében állok fel, hogy lehúzzam a világoskék mindenemre feszülő nadrágom magamról, amit odarakok ugyanúgy alám, de a pólóm megragadva a hasam elé rakom azt, mert nem akarom, hogy az alsónadrágom nézegesse, nincs köze hozzá. Neki főleg nincs, inkább állok így Baekbom felesége elé, mint elé...

- Á-állsz, igaz? - kérdezem megszeppenten, mikor az ágyéka felé nézek. Nem, hogy állhatna rám?

- Igen - mondja.

Nem az vagy, akinek kéne, ki vagy használva, rá kéne jönnöd.

Pár másodpercig szótlanul bámulok rá, próbálva kierőszakolni magamból az igazságot, de ő újra ajkaimra hajolva von csókba, nem is rendesbe, olyan torkáig-lenyúlok-stílusban, miközben átölel, az én kezeim pedig közénk beszorítva tartom, mint egy szurikáta - annyira kínos! Mikor megáll a nyelve én is lemerevedek, de ahogy keze felkúszik gerincem mentén megmozdítom, de nem élvezem, hogy lehetne? Nem ez a normális csók, az kimaradt a listádról? 

- Öltözz fel - mondja elválva tőlem. 

Nem kell említenem, milyen gyorsan próbáltam magamra kapni mindent újra.

- Elmegyek pisilni. - Ő elmorog egy "oké"-t, én pedig szedve a lábaimat elballagok a vécére, leülve rá, kibámulva a fejemből. 

Ugyanúgy kihasznál, mint én őt. Ugyanazt teszi. 

Visszaülök mellé, ezúttal a másik oldalára az ágytámla felé. 

- Nézzünk valamit - mutat a laptopra, mire én leereszkedve az ágyról elkezdek agyalni, mit is lehetne nézni. Eltelik így egy perc, míg én nézegetem a készüléket, nagyon szeretem az elektronikus cuccokat, értek is hozzájuk úgy nagyjából, össze tudnék állítani egy számítógépet egymagamban, programokat is ingyen le tudok szedni, nincs semmi gondom vele igazából azon kívül, hogy a kalózkodás miatt minden szarral összefertőzöm a laptopom. Végül csak belépek Youtube-ra, hogy végigjátszást nézzünk a kedvenc videósomtól (igen, ennyire tág az érdeklődési köröm), de ő rávágja, utálja ezt a játékot és az ember sem szimpatikus. Mit akarsz akkor nézni, pornót?! Persze, hogy azt...

Dobva az ötletet, hogy használjuk az Acer-ét visszaülök mellé, még mindig legeltetve a szemem a csodán és próbálom figyelmen kívül hagyni a kezeit, amik alig-alig érnek hozzám, de nincs mit tenni, zavaróvá válnak és felé fordulok, mit ő kihasználva furakszik bele a számba legalább negyedszerre a röpke egy óránk alatt. Ezúttal most sokkal tovább folytatja, először csak lágyan simogatva ujjbegyeivel, majd ujjait bevezeti nadrágom hátuljába, miután azon kívül is megtette ugyanezeket a markolós mozdulatokat. Már túlságosan erotikusan valójához suttogja, jó a seggem (pont erre a dicséretre vágytam, miközben már rég kikapcsolt az agyam mindenféle balfasz gondolat elől) és szembesülnöm kell, már a párnák közt vagyok erősen összeszorított szemekkel és lihegve, ahogy keze egy félkört tesz meg rajtam és elkezd simogatni ágyékom körül. Nem gondolok a következményekre, mi lesz, mi fog történni, csak felkarját megmarkolva késztetem megállásra, ami csak pár másodpercig válik be, az is, úgy, ahogy. Felettem lehet, nem tudom, mit nézhet, nem tudom, semmit nem tudok azon kívül, mit tapogat a kezével éppen. Megunva a szorító ruhadarabot kijelenti (megint erotikusan), nem kell ez és lehúzza rólam a nadrágot, mint egy rongy babáról, ami éppen elvesztette az összes lélekjelenlétét, minden szavát és gondolatát. 

Azért akartam, mert kíváncsi voltam, milyen is lehet - gondolhatjátok, végül is mindenki ezt hiszi. Az igazság az, amit a legkevesebben tudnak, amit csak akkor lehet tudni, ha az átélőjével beszélsz. Mi van akkor, ha fájdalmat akartam magamnak? Ha csak szenvedni volt éppen kedvem, mert tudtam, felesleges próbálkoznom, és így mindent megutálhatok az életben? Nem Sehunt kell utálnom, Hwanhyukot, a testem, az embereket, a lelkem és magát a szerelmet. Valami kellett, hogy végezzek magammal, hogy ne minden nap haljak meg újra, hanem minden nap ugyanolyan halott legyek, mint azelőtt nap és az előtt. 

Fogom a kezét, hátha mégsem vetemedik tovább, de egy "emeld fel a csípőd" keretében megszabadít az alsónadrágomtól is, így mindössze egy pólóban és zoknikban fekszem alatta (?), mint egy kiszolgáltatott kurva. 

Talán élvezni fogom a végén - siklott át az agyamon egyből. Igen, élvezetes lesz meghalni. Nem tudok mozogni, beszélni, mintha béna lennék, csukva tartom a szemem és csak érzem, ahogy ügyetlenül nyúl tagomhoz, semmiféle pozitív érzést sem aktiválva bennem (persze, a testem élvezi és nem az agyam gondolkodik ilyenkor). Mire valamennyire megszokom, egyáltalán nem jó, arra ujja egy olyan helyen van, ahol nem kéne bent lennie.

- F-fáj - nyögöm közénk az egyetlen szót, amit mondani tudok. Tekintve rám kiveszi ujját, hogy megint csak izgasson - rosszul -, de újra magamban érzem, megismételve magam ezúttal siker nélkül.

Igen, már halott vagyok. Egy halott kurva, aki ki akart használni valakit, de fordítva sült el minden, hogy tönkretegye magát. 

- F-fáj... - sírom pofátlanul keservesen a párnámba, ahogy belenyomom a fejem, hátha megfulladok. 

Chanyeol azt mondta, felejtsem el azt a rozsdás szart... Hogyha meghalok nem fog haragudni, túl kedves és elnéző hozzá. Megragadva a telefonom világítok magam elé, hogy lássak valamit és ne kelljen felgyújtanom a villanyt, nehogy Chanyeol felébredjen. Egy utolsó szépre gondolva megírom neki, sajnálom. Sajnálom a mait, a tegnapit, az összes időnket, hogy elcsesztem a hülyeségeimmel és azt is, amire készülök. A kezemben van a DVD-tok, kinyitom és ott lesz a játék leírása útmutatóban, már csak annyi a dolgom, hogy megszabadítom magam a saját bélyegemtől, amit magamra nyomattam. 

Megkövesedve nézem a rozsdamentes acél élet, ami már el van kopva, hogy megnehezítse a dolgom a felvágásnál, hogy duplán annyira fájjon és dupla annyi ideig tartson, mintha új lenne. Nem így akarok meghalni (nem is akarok igazából, csak szenvednem kell, hogy elmúljon a fájdalom a lelkemben), tény, de ha semmi használható nincs a közelben mit tudnék tenni? 

Minden csak homályos, ahogy gyűlnek az emlékek - az emlékek könnyekké válnak. Odateszem a karomhoz a pengét és elgondolkozom, hogyan jutottam ide. Tényleg ugyanitt lennék, ha ellenkeztem volna? Akkor csak azzal a tudattal kellene élnem, meg akartak erőszakolni, nem meg is tették, nem lennék ennyire szánalommal és utálattal telve, normális emberként tudnék menni, beszélni, de a legfontosabb, élni. És talán Chanyeol is meg tudna menteni, vagy legfeljebb nem ismert volna meg és nem kellene aggódnia miattam - mit csinálhat most? Alszik? Biztos békésen... 

- Oh, baszd- - harapom be alsó ajkam, mielőtt még ordítanék kínomban.

Alig vérzik, miért nem megy mélyebbre?

Még egyszer, még kétszer, még háromszor megpróbálom kicsit erősebben, de egyik se képes felhasítani az egész bőröm, hogy legalább lássam az erem és megnyerjem a csatát a saját testemmel szemben. 

- M-Miért nem? - Egyre csak sírok. Nem, még egy utolsót csak teljes erőmmel, nem tudom elrontani... Egy a csuklómra közvetlenül oda, ahol a legvékonyabb a bőröm függőlegesen és a másik kezemen is megismétlem, mi olyan nehéz?

- Baek, hallasz? Benyitok, tudom, nincs mivel bezárni az ajtót, Jézusom, ne csinálj semmit! 

Megfagyok. Nem a lelkem, a testem, ahogy egy milliméternyit sikerült elérnem és folyik a vér, nem sok, de egy köpetnyi biztos, annyi fér ki talán csak. Chanyeol dörömböl párat az ajtón és megint felsírok - ezúttal mindentől.

Helló~

Embikék, most csak annyit, nem tudom mikor lesz legközelebb jelenésem. Holnap nagy valószínűséggel Pestre megyek, csütörtökön délután jelenésem van az orvosomnál, pénteken-szombaton nyaralok, jövő héten pedig lovastáborban leszek. Ez annyit jelent, fogalmam sincs mikor lesz időm egy billentyűt is lenyomni. De igyekszem----

---- Megint kiraktam a részt úgy, hogy még változtatni akartam. Most már nem tudok mit kezdeni vele, őszintén szólva az utolsó bekezdést teljesen újra akartam írni, mert csak így jött magamból minden, de már majdnem húszan megnézték és... na. Szóval így lesz, tudom, drámai, már mindenki utál engem meg Baeket, de rendben van így. Remélem, soha nem fogtok egy ilyen Baek-féle személyiséggel találkozni, nagyon nehéz segíteni és sokszor még orvosi segítséggel sem lehet. Ha pedig ti vagytok Baek helyzetében, kérjetek segítséget. Ha nincs, aki támogatna, hívjatok fel egy segélyvonalat, könnyebb lesz és sok hasznos dolgot elmondanak, hiába idegenek. Kitartást, akármi bajotok legyen, ne felejtsétek el kiírni magatokból.~