A párna a legjobb tanácsadó - 18. óra

Baekhyun pov

Eddig naivan azt hittem és vallottam, valami többet kell keresnem a mindennapjaimban, hogy újdonságok és izgalmas dolgok érjenek, amelyektől talán el tudok vonatkoztatni a gondjaimtól - én pedig meg akartam találni ezt a valamit, mintha elő tudnám keríteni magamtól Chanyeol segítsége nélkül. Aztán pedig most, hogy itt van, mégsem tudok megszólalni, ugyanúgy, mereven, mozdulatlanul létezem, mintha bántani akarna, pedig csak helyettem beszél. Szükségem van a szeretetére, tudom, de hogy neki az enyémre? Létezik ilyen?

Mint egy késő nyári fuvallat, úgy hasogatta a szőrszálaim a hideg, futkosott rajtam, míg óráknak tűnő másodpercekig alig-alig érkezett rám a lehelete, ahogy visszatartotta azt. Éreztem, ahogy képtelen lenyugodni és szabálytalanul lélegzik, hol alig szív be oxigént, hol egy jó nagy adagot, mintha képtelen lenne rendezni a szívét, de ha magam nem így lettem volna, én sem ismertem volna fel a jeleket rajta - furcsa volt, hogy mindketten így viselkedtünk, bármennyire nem voltunk szégyellősek. Egyikünk sem lányosabb a másiknál, sem férfiasabb, mégis úgy éreztem, mindketten azok a tanácstalan, menekült nyulak vagyunk, akik elbújnak a ragadozó elől. Mozdulni sem mertem, sem ő. Már nem tudom, mikor kapcsolódott össze a pillantásunk újra meg újra, egyre több időn keresztül, hol mélyen, hol felületesen, kis pislogásra, de annyival tisztában voltam, ha nem a szemeimbe néz, akkor is engem figyel, úgy, ahogy én őt. Éreztem azt a varázst, amiről annyian meséltek, írtak, de valahogy nem tudtam elkövetkeztetni a megbújó félelmeimtől, miszerint úgy, mint eddig, neki sem vagyok több, mint egy test, amit akarat szerint bárki megkaphat. Felőlem ha itt helyben ragadta volna meg a fenekem sem szóltam volna, annyira semmisnek érzem saját magam. Persze tudom, az utóbbi időben tényleg már egy kicsit kitisztult felettem az ég lelkiekben, attól még mindig eszembe jut napközben, ahogy kihasználnak, majd eldobnak, ugyanúgy vannak rémálmaim annyi különbséggel, hogy kéthetente egyszer, nem pedig hetente többször. Szerintem ezt nem lehet elengedni, csak beletörődni, de én még arra sem vagyok képes, hogy ne gondoljak rá - ha nem gondolok rá akaratlanul, akkor akaratosan, csak hogy emlékeztessem magam rá, mivé is lettem. Akkor ennek mi is az értelme? Én sem tudom. Semmiben nem látok értelmet tovább, csak annyit tudok, rossz nekem így, változtatni pedig nehéz, mert félő, nem tudok már, befolyásolható és naiv vagyok. Ugyanolyan önző, vak és bolond, mint eddig... Ezen lehet még segíteni? Nem gondolom.

- Tudom, mire gondolsz most, Baekhyun, és tudom, önfejű vagyok, de most az egyszer kérlek legyél az, aki lenni akarsz és mondd azt, amit szeretnél. Csak nézz körbe és mérlegelj, mire van szükséged és mire nem. Örökké az akarsz lenni, akinek hiszed magad? Szükséged van arra, hogy mindig ugyanarra gondolj és eltaszítsd az embereket, mert nem bízol bennük? Büszkének kéne lenned, hogy itt vagy még. Baek, kérlek, ezt magadért teszed, nem értem...

Valahogy nem jutottam el odáig, hogy elgondolkodjak rajta. Folyamatosan panaszkodom, nem fontos, hogy éljek, sem magamért, sem másokért nem küzdök, ha pedig magamért nem vagyok képes, másokért sem - feleslegesnek találom az erőbevételt. Lehet, hogy jól érzem magam, de akkor sem kapom vissza azt az énem, ami annyira hiányzik már régóta és még mindig nem azt jelenti a mosolyom, van értelme a következő napoknak, hisz' ki tudja mit tartogatnak, amivel újra a gödörbe löknek. Mindezek ellenére viszont van bennem egy kis apró szikra, mely a reményből gyullad fel, mint a boldogság fogalma. Ha talán most belemegyek ebbe, boldog lehetek? Ha mégsem fogadom el a keringőt, minden bizonnyal még egy százaléknyi esélyem sincs, mintha most azonnal azt mondanám, amit szeretnék... De ha azt mondanám, amit gondolok, sokkal nagyobb a valószínűsége, hogy megint csak pofára esek. Most akkor? Mit kéne tennem? Létezik az, amire én vágyom?

De talán Chanyeolért megérné ez az egész élet dolog. Miatta vagyok itt és érzem minden porcikáját a testemen, amitől nem undorodok, sőt! Bizsergek, de nem szeretném, ha ebből több is lenne, annyira képtelen vagyok bízni magamban és benne egyaránt. Nem attól félek, hogy megérintenek, csak attól, hogy milyen szándékkal.

Chanyeolt tényleg egy jó embernek ismertem meg, elvégre mindig engem helyezett előtérbe az összes földi dolog előtt, mintha csak a hőn szeretett kis tesója lennék, legalábbis én így éreztem egészen addig, míg nem kezdett az egész „ő és én” valami áttérni egy egészen más útra. Persze, az elején megmagyarázhatatlan volt, mit miért csinált, hiszen nem ismertem annyira, de most minden kezd összeállni, minden pillanat és cselekmény, ami az elmúlt fél évben történt. Kétségeket nem keresve gyorsan elment egy újabb év, itt az ősz, meghal, elbújik a sok növény és bogár micsodák – bevallom, undorodom minden létező csúszómászótól, mindig is féltem a pókoktól, sőt, a legyektől is –, ennek ellenére én ugyanúgy maradtam az a Baekhyun, aki akkor voltam még akkor áprilisban. Emlékszem, miután Chanyeol megjelent, többször is gondoltam arra, hogyha itt van, minden rendben lesz majd egyszer, minden emlékbetörésem, és minden rémálmom elmúlik, ahogy a szorongásom, és a mérhetetlen lehangoltságom is szertefoszlik. Így visszatekintve tényleg elég hülye és értelmetlen badarságok voltak, talán háromszor, négyszer, ötször is előfordult, hogy hittem, jobb lesz, de jelenleg már attól, hogy azt feltételezem, most igazam lesz, kiráz a hideg és megborzongok. Ezt hívhatják reménytelenségnek? Ezt, hogy már nem érzem a próbálkozás szükségességét?

- Csak válaszolj, kérlek.

Válaszolni? Mármint én? Nem fogom azt mondani, hogy szeretem, mégis csak férfi vagyok, valószínűleg azért van bennem ez, mert szeretethiányom van és tényleg már beleőrültem az emberek hiányába. De akkor miért nem még mindig Sehun vagy valaki Chanyeol baráti köréből? Miért pont a saját pszichológusom miatt kell így éreznem?! Ez így nagyon nem jó, de hát nem erre voltam kíváncsi mindvégig? Megijedtem az egész helyzettől és már másra nem tudok gondolni, mint ahogy az inge anyaga súrolja a fedetlen felkarom és arra a tökéletes szájára, ami beharapva nem látszik ugyan, de volt időm megszemlélni közelebbről is már párszor, így jól tudom, milyen, már csak annyi hiányzik, mennyire puha, milyen íze van valójában, s írhatnék is róla egy regényt azzal a címe, hogy „Dr. Park Szexi Chanyeol még egy tökéletes dolga”. Nem áll tőlem távol az írósdi, valami művészt szerzek, hogy lefotózza vagy esetleg lefesse az emberünk, és kész is minden. Tök mindegy neked, Baekhyun, Park Chanyeol, te pedig cseszd meg magad, amiért ennyire nagy hatást gyakorolsz rám...

- Mire vársz? - kérdezek ennyit, még mindig előbbi álláspontom foglalva, miszerint ki tudja még, mi ez valóban. Tényleg azt hiszi, majd én valaha is ilyet mondok ennyire bizonytalanul? Míg nem vagyok biztos bent, nem fogja tőlem hallani ezt a szép szócskát, csak nem haragszik meg… És ha igen? Lehet, neki ez kell, most is süt róla a zavarodottság, talán boldog lenne, ha mégis rendesen válaszolnék. Sőt, talán már fáj is neki, amiért nem mondok semmit.

Magam sem tudom hogyan jutottam el odáig, hogy mindenféle értelmetlen vagy esetleg értelmes gondolat elmém-béli megfordulása után felemeljem a fejem és egy futó puszit adjak a szája szélére mindössze egy másodperc leforgása alatt. Mivel csak ennyire vettem erőt igénybe, így ugyanígy visszazuhanok kiindulóhelyzetembe, azonban Chanyeol az első, aki eltávolodik minden szó nélkül hagyva eddigi – feltételezem – dilemmáját, miszerint mit is kezdjen velem ilyen kiszolgáltatottan. Mivel ő sem szólalt meg, így én sem kockáztattam, hogy félbeszakítsam a nagy agymenése közben, de ettől függetlenül még ugyanúgy válaszokat akartam, hogy mégis mikor kezdődött ez, hogy jött rá, meg egyáltalán mi a francért pont én belém szerelmes. Belém, aki körülbelül nem csinál többet, mint érzelmileg lefárasztja és tönkreteszi. El nem tudom képzelni, hogy miért én, miért Byun Baekhyun, aki magát sem szereti, miért én lettem, akit más szeretni fog. Nem tettem le semmit elé, mely miatt így kéne éreznie irántam, így tényleg váratlanul ért mindez, de én is pont ugyanezt akartam neki mondani, akkor nem lenne mit panaszkodnom és továbbgondolni, hiszen kölcsönös érzés, ha tényleg ez van bennem, de akkor sem megy olyan könnyen ez, mint először gondoltam.

Megvárom, míg lenyugszik és újra visszahelyezkedik ülőhelyzetbe, mihez nekem fel kell húznom a lábam, de mivel én sem akartam többet tökölni, egyből fel is kelek és folytatnánk a már fogalmam sincs miről szóló filmet, ha nem éppen reklám következne. Feszélyezetten nyelek egyet a kialakult síri csend miatt, mit csak az tetőz, hogy Chanyeol rám vezeti a tekintetét, mellyel képes lenne felégetni, annyira erősen teszi ezt. Soha nem értettem, mik ezek a néma pillanatai, mikor csak néz rám, mintha átlátna rajtam. Míg én mereven nézem a képernyőt, süpped egyet, majd kettőt a kanapé, ahogy teljes valójával felém fordul töröküléssel, de próbálom ignorálni, mintha nem érzékelnék semmit. Nem veheti túl jó néven, de jelenleg annyira zavarban vagyok az előbbi miatt, hogy ránézni sem merek. Én komolyan olyanokat csináltam, amiket egy kislány nem mer megcsinálni, hát még én! Megőrültem, erre fogadni mernék.

- Miért nézel levegőnek? - kérdezi halkan, épphogy csak felülmúlva a tévé ricsaját. Én tartom magam, és próbálok elkövetkeztetni attól, hogy még mindig minden rezdülésem végigkíséri. - Erről beszélek, Baekhyun, mi volt ez?

- Én sem tudom, mi ez, Chanyeol - sóhajtok megadóan. -, de ez nem normális.

- Mármint mi? - értetlenkedik, mire képtelen vagyok nem odafordulni felé és megforgatni a szemeim. Ő a pszichológus, nem én, mi az, hogy nem érti, amit mondok?

- Mondd, ennyire fosol tőlem?

- Mi?

- Mi mi?

- Hát, miért félnék tőled? - ráncolja a szemöldökét. Istenem…

- Félsz, hogy mi volt ez, nem? Én sem tudom, jó?! - fújtatok idegesen. Lehet, most valami idegbeteg idiótának látszom, de ha annyira „szeret”, nem lehet panasza, már jó sok mindent kibírt velem.

- Mi az, hogy nem tudod? Már fél éve szenvedek miattad - közli, mintha a világ legtermészetesebb dolgát regélné el. Szenved miattam? Mármint melyik dolgomtól szenved? Esetleg azért, mert olyan savanyú vagyok, mint a kedvenc szomszédom, az az öreg bácsika? Vagy mert folyamatosan bántom a szavaimmal? Ugyan már, senki sem szokta felvenni őket, ha nem egy nyápic. - Folyamatosan annyira kéretted magad, egyszerűen már nem bírtam!

- Kéretem magam? Nem rázom a seggem és nem rebegtetem a szempilláim, hiszen ugyanolyan pasi vagyok, mint te! - ocsúdok fel ellene. Még soha senki nem mondott ilyet nekem, ez nagyon nem volt tapintatos, Szexikém. Aztán még ő a szakember, mi? Én meg megyek holnap az orvosi diplomámat átvenni ennyi erővel.

- Nem úgy értettem, te is tudod - rázza a fejét, de én újra minden figyelmem az újonnan elkezdődött film folytatásának szentelem. Valami akció résznél lehet, mert a nőcike távolról figyeli, ahogy a pasikája harcol érte egy banda ellen. Ennél nagyobb klisét nem találnak még ki? Dehogynem, le is szúrták a főszereplőt.

- Akkor hogy?

- Most ugye nem gondolod komolyan?

- Miért, minek gondolnám? Komolytalannak? Tőlem jobbra van az ajtó, ha igazából nem is szeretnél semmit, de garantálom, hogyha kimész, holnaptól már nem látsz akkor.

- Hogy lehetsz ilyen gonosz még most is, miután szerelmet vallottam?

- Csak kíváncsi vagyok, gonosz sosem voltam - húzom fel a szemöldököm, mit ő egy hangos sóhajjal nyugtáz.

- Visszaszívom, csak hadd ne beszéljek erről.

- Mi az, hogy nem beszélsz róla? Hogy várod el, hogy bízzak benned?

- Jól van, te nyertél - emeli fel a karjait fejével egy vonalba -, de akkor figyelj rám és ne nevesd el magad. Szóval… ja, úgy éreztem, direkt játszol rá mindenre, hogy itt legyek veled - pirul el, mire már nem bírom, kitör belőlem a nevetés.

- Megeshet, hogy valami direkt volt, de ettől függetlenül még nem kéne azt gondolnod, hogy „ellened” - mutatok idézőjelet mindkét kezemmel - dolgozom.

- Jó, értem, de akkor most tényleg mi van?

- Hagyj már fel ezzel a mi van-ozással, felnőtt ember vagy, beszélj rendesen.

- Nem értelek - mondja lemondóan.

- Jó, mert én sem, de már mondtam.

- Felejtsük el ezt az egészet, jó? Nem szeretném, ha kényelmetlenül éreznéd magad a továbbiakban.

- Jó…

Chanyeol pov

- Leállíthatom végre vagy még megvárjuk, amíg nem hívják ki ránk a rendőrséget? - állok elé, várva, hogy legalább bólintson, mert úgysem hallanám, ha válaszolna. Valami „zenét” hallgat, ami nem áll másból, mint torokhangból, ordításból és hörgésből. Mintha Rammstein koncerten lennék, mint a régi földrajz tanárom, ő szerette annyira az ilyen zenéket, volt, hogy az első sorban tombolta ki magát egy ilyen koncerten Németországban. Mint vártam, nem válaszol, de jelét sem mutatja, hogy értené, amit mondok, helyette csak előveszi a telefonját, aztán elkezd valamit nagy bőszen írogatni. Már sejtettem, mit csinál, de akkor ténylegesen megbizonyosodok, mikor megrezdül a hátsó zsebemben a készülék.

10:28

Baek

Nem hallom, mit mondasz

Mikor kapcsolod már ezt le végre?

Baek

Még nem vagyok elég nyugodt…

Ezek után nem csodálom őszintén szólva

10:29

Baek

Fogd be, ezt szeretem, mindjárt vége az albumnak

Remek…

Mikor már halkult a gitárszó, egyből elrugaszkodtam és siettem a hangfalhoz, melyhez Baekhyun laptopja volt csatlakoztatva. Nehéz volt megközelíteni, mit ne mondjak… Csak tudnám, mikor szokott rá ezekre a borzalmakra, én biztos nem engedtem volna, hogy nekikezdjen ezeknek.

- Még volt vissza majdnem tíz másodperc - tisztul a hangja, ahogy lecsavarom a hangerőt és bezárom a lejátszóprogramját. Megrökönyödve fújom ki a levegőt, mielőtt még egy borsos megjegyzést teszek, mert már nagyon érett ezalatt a fél óra alatt. Ő mondta, hogy jöjjek már át, mert valamit csinálni akar, hát akkor miért fontosabb neki ez a borzadály, mint én? - Gyere már ide, ne játszd a mártírt! - int, ezzel újra elérve, hogy megtáncoltasson az utolsó ép idegszálamon. Hosszú napnak nézünk elébe.

- Nem játszok meg semmit - lépkedek megint elé. Úgy néz fel rám, mint akiből mindjárt kirobban a nevetés, de nem zavar, nekem az csak jó, ha jól érzi magát velem.

- Akkor menjünk el valahova.

- Vasárnap van és másfél óra múlva zárnak a boltok.

- Csak sétáljunk - kel fel, nagy ívben kerülve engem. Mire kettőt pislogok, már eltűnik a folyóson be a szobába, mire megint hármat, már át is megy a fürdőbe a ruháival a kezében. - Megmosakszom meg átöltözöm, addig maradj távol.

- Azért ennyire nem kel tőlem félni - morgom el az egyedül hagyott valómnak, mire utánam ordítja:

- Fő a biztonság!

Erre persze nekem is sikerül felnevetnem. Úgy beszél, mintha nem ismerne, hiszen már mióta bevallottam neki, hogy ő több nekem, mint barát, már van vagy két hete, eddig sem tettem olyat, ami miatt aggódnia kéne, teljesen tiszta szándékaim vannak felé. Jó, tényleg rávetném magam, de ezt a problémát küszöbölöm általában esténként - vagyis ergo mindig, mikor alkalmam van rá és már nagyon a határomnál vagyok -, így tényleg nem lehetne félhetnéke miattam. Miért nem veszi észre, hogy annyira nagyon szenvedek miatta? Bár inkább elnyomja ezt a tortúrát a boldogság, de akkor sincs rendben, hogy nem képes nekem semmilyen velünk kapcsolatos kérdésre normálisan válaszolni. Ha szeret, ha nem, mondja meg igenis, mi van!

- Azt hittem, utánam jössz - hadarja el hangosan, mire felé próbálok fordulni, de közvetlen mögöttem van, így elég nehéz egy mutatvány ez minden szögből, főleg, hogy a kanapé felső része megakadályoz ebben. - Csak vicceltem.

- Tudom, mást sem csinálsz…

- Örülj neki, hogy nem volt az utolsó évedben egy őrült kukkolód!

- Most komolyan őrültnek és kukkolónak neveztél? - háborodok fel, megvárva, míg elmegy előttem és mond valamit, de utóbbi elképzelésem nem történik meg még akkor sem, mikor már az ajtónál válogatja a cipőit. - Ya, rám figyelj, ne a hülye cipőidre!

- Látod, mostanában meg még skizofrén is - tekint hátra, mivel nem tudok mást kezdeni, csak figyelmen kívül hagyni. Esküszöm, direkt csinálja, hogy megnehezítse a dolgom.

- De így szeretlek - jelentem ki mosolyogva, befejezve mindenféle mérgelődést miatta.